Uff! – mondta Winettou és kilépett az alkalmazásból

Gyermekkorom NDK-s indiánfilmjei … Az apacs törzsfőnök, Winnetou (magyarul: Égő víz … ld. Steven Segal: Lángoló jég és társai) a szónoklat végén beleszív a pipájába, majd azt mondja: Uff! Én beszéltem! Igaz, ez németül tán úgy hangzott: Uff! Ich sagte, de akkor erre nem adtunk.

Mit is jelentett ez? A vitának vége, a főnök ősei bölcsességét idézve döntött. Valami nagyon egyszerű világkép volt ez: a naiv, őszinte, becsületes indiánok, és velük szemben a gaz, pénzsóvár, kegyetlen kovbojok.  A jó és a rossz, a végén pedig természetesen győz a jó.

És mi van most? Közhely: omladozóban az az érték-és normarend, ami még képes volt különbséget tenni a szép és a rút között.

Nemrégiben eggyel én is szaporítottam S8, azaz „Kén Tomi” Mizu-videója letöltőinek táborát – akkor már 14,2 millióan voltunk! – mert meg akartam nézni, mi is az, ami ennyire megosztja a közvéleményt.  És itt jött a dilemmám! Szabad-e a kritika? Főleg: a fanyalgás, a hüledezés, hogy na, ez már tényleg „gáz”. Az ellentábor ugyanis azonnal visszavág: Nem ízlik? Ne edd! Nem tetszik? Ne nézd! OFF! Elvégre szabadság van, végre! Akinek EZ jó, hadd élvezze! Valóban ilyen egyszerű? Nincs szükség már az idejemúlt „esztétikai mércére”? A választáshoz elég egy gomb: On/Off.

Úgy vélem, e felfogás mögött van valami cinkos összekacsintás: Te is tudod, én is, minek álszenteskedni? Az valóban igaz, ha a kalapáccsal az ujjamra ütök, én se azt mondom: Ihajj, tyuhajj, azt a nemjóját neki! Bár csúnya szóba öntött fájdalmam nem üvöltöm bele az éterbe. Ma azt látjuk, az a „trendi”, aki szabadszájú (ami nem azonos a szókimondóval).  A trágár szó mindennapivá lett, sőt,  garancia a sikerre. A Thália színházban lépett fel az a fiatal stand-up-os, aki sokszor hangoztatta, ő az egyedüli köztük, aki nem káromkodik. Most viszont megtört a jég: műsorának végén „elengedte” magát egy megb…lak „kedvéért"!  Vagy a közönségért? A sikerért? Vastaps! A mi kutyánk kölyke. 
Nézem alternatív államelnökünk pornó-zene-videóját … Most döbbenek rá, miért is jó kifejezés, hogy videómegosztó.  Én azoknak az oldalán állok, akinek már szavuk sincs az ilyen „művekre”.  Dosztojevszkij,  József Attila, Cseh Tamás …, kiragadtam néhány ikont a „kultúra halhatatlanjainak csarnokából”. Én még hozzájuk méricskélek.  Na de akkor miért néztem meg Dopmant? Volt választási lehetőségem – mondják!  Valóban volt? Igen, a készülékemen ott a gomb, persze. Csak attól tartok, hamar itt az idő, amikor mindent ellep a mosdatlan cinizmus, és akkor már hiába nézek körbe: Uff, én szóltam! Off …