Mai friss hír: bedöglött a Valasztas.hu, mert
állítólag túl sokan próbálják használni a rendszert.
Elsőre azt gondolná az ember: nocsak, eszerint
egyre több állampolgár számára lesz világos, hogy szavazni márpedig kell. A
kormánypártiak azért, mert elhiszik, megeszik, hogy az ország tényleg jobban
teljesít, ezért meg kell erősíteni ezt a hatalmat, hogy végigvihesse rendkívül
gazdag, minden fő kérdést kellő alapossággal bemutató választási programját,
ami ez az egy szó, hogy folytatjuk!
A kormányváltást akarók pedig elhiszik, hogy ez a
rezsim leváltható.
Legyenek reményeink, de ne legyenek illúzióink: a
pálya nem egyszerűen lejt a kormányoldal felé, hanem jószerivel az egész
térfélen Orbán katonái masíroznak, az egészpályás letámadás minden ész érvet,
minden kritikát, minden jogot eltipor.
Harc van, mert ellenség van, még a békemenet is
harcol (az „átkosban” így szólt a dal: Egy a jelszónk a béke”, most pedig ez
van: „Egy a zászló…” Ismerős?)
Harcolni kell az ország romlását akadályozó
eusbrüsszeles hivatalnokok ellen, meg kell törni az extraprofitéhes multik hegemóniáját,
és már látni vélem a kormány újságjának címlapján a gyermekkorom történelemkönyvéből
ismert karikatúrát is: keménykalapos, pocakos bankárok ülnek a magyarok
zsebéből kilopott pénzzel megtömött zsákon, szivarra gyújtva pöfékelnek és majd
kireped dagadt hasukon az ing.
Ismerősöm tanácstalanul tárja szét a karját: na
de kire szavazzak? Úgy érzem, már reménytelen volna arról győzködni, hogy nézze
a tényeket: a kozmetikázott foglalkoztatási adatokat, a növekvő szegénységet, az
elvándorlást, a jogállamiság felszámolását, az új államosítást, a
történelemhamisítást, a szélsőségek – nevezzük nevén: a náci eszmék kormánytól
nem háborgatott - újjáéledését, és még
folytathatnám. Aki érzelmileg
elköteleződött, aki a remélhető győzteshez akar inkább simulni – ez lehet
önigazolás is, egyszerű pszichológiai én-védelem - vagy félti az
egzisztenciáját, annak nem számítanak a számok…
Csupán csendben megjegyzem: azt hittem, hogy a
rendszerváltás után 25 évvel nem kell félteni a szabadságot. Kell!
Nem szónoklok most a demokrácia lényegéről, a
fékekről és ellensúlyokról, a hatalom alkotmányos korlátairól, mert hiszen itt minden
törvényesen zajlik! A törvények visszamenőleges megváltoztatása is törvényes. A
törvények figyelmen kívül hagyása is törvényes, ha a kormány szerint az. Gránitszilárdan.
Szólok viszont a stílusról!
A „kiosztottunk néhány sallert, kokit, oszt
jónapot” pallérozatlan, nyers pökhendisége, a „47 ezer forintból meg lehet
élni, és mindenki annyit ér, amennyije van, egyébként is a vakkomondor a hibás”
cinizmusa pedig több, mint elkeserítő. A „Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem
amit teszek!” erkölcstelenségének kormányfői ideológiává emelése szörnyű, ahogy
a köpönyegforgatást is el lehet adni reálpolitikai tettként: „A magyar kormány
puccsot hajt végre a saját népe ellen” – dörögtek az intő szavak, mikor Paksról
tárgyalni kezdtek a szocialisták, míg mára ez lett az „évszázad üzlete”. Ha
mégis felmerül bármilyen kérdés, akkor a „selmecilogika” szerint az nem
logikus. Hogy miért? „Csak!”
Ennyi.
Az erőből kormányzás nem tűr meg semmiféle
engedményt, gesztust. A korlátlan hatalomnak nem kell finomkodnia, nem kell más
szempontjait mérlegelve esetleg némi rugalmasságot mutatnia. A gesztus az
intelligens ember azon törekvése, hogy a másiknak is szót adjon, netán igazat
adjon, mert ettől gazdagodik a kapcsolatuk. A puszta erőből szóló számára a
gesztus a gyengeség jele. De ha nincsenek gesztusok, akkor nincs együttműködés
sem. A kétharmadnak nem kell együttműködnie. Csak együtt kell tartani a
kétharmadot, mert egy kis megingás lavinaként sodorhatja magával a vezért,
alattvalóival együtt.
Vasárnap nem lesz havazás, lavina végképp… némi
esőre van kilátás. Persze az is elmoshat…ja…
Az „iksz” azon a napon nem a döntetlen jelenti…
Hanem?
Az egyik oldalon az alkotmányos diktatúra képe
sejlik. A másikon? De melyiken? Talán a keserves szabadság…
Te mit választanál?