Nyugati fény

„Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben ...” (eddig József Attila)

nem tapsikoltak a jázminok, de találkoztam egy migránssal!

- Jó napot migráns! - köszöntem rá. Merre tartasz?

- Adjon Allah jó napot! Megyek Németországba!

- Németországba? Minek olyan messze? Miért nem maradsz itt nálunk? - vetettem fel kíváncsian.

- Úgy látom, nem szeretik itt a migránsokat! Ott van az út menti plakátokon is, hogy Stop!

- Valóban, a „mi” kormányunk még kerítést is épített – válaszoltam.

- Jót is röhögtünk rajta – vigyorgott a migráns. Az elején persze sokan belefutottak, de ma már alig jönnek, aki meg annyira elszánt, az Horvátország vagy Szlovénia felé kerül... kicsit hosszabb, de ott nincs kerítés.

És akkor nálatok most egyáltalán nincs is migráns? - kérdezte csodálkozva.

- De, de... a kormány 20 ezer migránsnak adott letelepedési kötvényt!

- Hú, nekem is adna? - csillant fel a tekintete.

- Ha van pénzed... - válaszoltam sokat sejtetőn.

- És ha kitudódik – na ez nem igaz, de mondjuk – hogy én egy radikális iszlám csoport tagja vagyok?

- Ha meglobogtatod a 300 ezer eurót, már jöhetsz is! - nyugtattam meg. Sőt, ha még ennél is több pénzed volna, lehetnél akár büntetett előéletű, netán nemzetközi körözés alatt állnál, az se számítana, akár még a kormányfő fiával is üzletelhetnél...Pénz beszél …

- Ezt nem úgy hívják, hogy korrupció? - fortyant fel a migráns.

- Á, dehogy! - magyaráztam. Csak az új birtokos osztály megteremtésének természetes és szükséges útja. A korrupció szót a magyar ellenzék találta ki. Hazugság. Itt nincsenek korrupciós ügyek. Sőt! A közpénz rögtön elveszíti közpénz jellegét, ahogy Matolcsy bankvezér ráteszi a kezét. Ezt Kósa tanította nekünk.

- Kósa? - ízlelgette a szót a migráns.

- Igen, Kó-sa! - válaszoltam tagoltan, hogy megjegyezhesse, Tudod migráns barátom, ő az agy-man, és … neki minden szavát úgy isszuk, mint dakota a tejeskávét.

A migráns döbbenten ismételte:

- Dakota?

- Igen, sokáig velük példálózott nagy vezérünk, de mára elfogytak a dakota-mondásai, most új meséje van:

Soros és az ő bérencei törnek az országra – már a nevüket is tudják, mint a „régi szép” rákosista időkben -, kiszolgálják Brüsszelt, ezzel ránk hozzák a frászt, meg titeket, migránsokat, szóval harcolni kell, meg kell védeni a hazát, a házat (Rogán házát is, mert az állandóan nő szegény) és a nemzetünket, sőt egész Európát! Bátran fegyvert kell fognunk, ahogy Semjén is tette, aki rendíthetetlen erkölcsi magaslesről vette célba a svéd háziállat- jávorszarvast!

A migráns tátott szájjal hallgatta, micsoda hőseink vannak, aztán újra kérdezett:

- Errefelé sok olyan táblát láttam, amin az volt, hogy EU-s támogatással épült... Aztán meg felfigyeltem olyan plakátra is, hogy „Állítsuk meg Brüsszelt!” Akkor ez hogy is van?

- Nincs ebben ellentmondás! - nyugtattam kedélyesen. Van egy magyar szólás, miszerint „Ez is oda „csinál” ahonnan eszik”...de ez a kormányfőt nem zavarja... Egyik kezével elfogadja a pénzt, a másikkal meg szitkozódva integet Sorosnak. Kuruc virtus! Tetszik is a híveinek! A harc! Most éppen az ENSZ ellen buzdítanak!

- Úgy tudom, az ENSZ a béke legfőbb védelmező szervezete! - hebegte a migráns!

- Az, az! De Viktor leleplezte, hogy ez csak a látszat! Az ENSZ is el akarja tiporni országunkat!

A migráns csak kapkodta a fejét!

- Úristen (vagyis Allah)! Mindenki ezt a pici országot akarja elveszejteni? És ki az a Soros? Nagyon gonosz ember lehet! Láttam pár kopott plakátot róla is!

- A Soros? Az egy magyar zsidó – magyaráztam. S ez sokaknak már gyanús... De a lényeg: Soros alapítványa Magyarországnak évente kb. 1 milliárd dollárt ad! Csak azért, hogy tönkretegyen minket, érted ? Logikus, nem? Igaz, ezt a pénzt nem a kormánynak adja - lehet, ez a legfőbb bajuk - hanem a civileknek: oktatásra, az emberi jogok védelmére, a demokrácia fejlesztésére, humanitárius célokra. A vörösiszap-katasztrófa áldozatainak például 200 milliót adott... Igaz, a kormány is ígérte, hogy segít rajtuk, de eddig nem sokat tett.

Soros annak idején a Viktornak is adott pénzt: ösztöndíjat, hogy Oxfordban megtanulhassa, mi is az a demokrácia! De úgy tűnik, az rossz iskola volt! Biztos hallottad, hogy a nyugati demokráciák a végüket járják, az emberek nélkülöznek, a hatalmon lévők persze gazdagodnak.

- Nem lehet, hogy eltévesztetted? - vetette közbe a migráns. Nem a kommunizmusról beszélsz?

- Igazad van! Persze, Viktor abba az iskolába is járt, elvégre KISZ-titkár volt. És úgy tűnik, most ezt a leckét mondja fel Putyin tanár úrnak. A Fideszt is eszerint formálta át: fiatal demokratákból idős kommunisták lettek.

- Mi az a Fidesz?

- Na ezt is elmagyarázom neked! A Fidesz egy párt. Illetve nem is párt, hanem maga Orbán. Ő a párt. Egy a Viktor, egy a zászló, egy a párt. Tehát akkor a Fidesz …egy párt rendszer...

- Hú, akkor itt nincs is demokrácia?

- Nyugi migráns! Demokrácia az van! Benne van az Alaptörvényben. Ami gránitszilárdságú. Igaz, eddig vagy hatszor változtatták meg, de az kifejezetten jót tesz ... Szilárdnak is... Orbánék szerint az is demokratikus, hogy a 2/3-os többséggel az ellenzék minden esélyét elveszik attól, hogy ellenőrizze a hatalmat. A 2/3-os többség... amit a szavazatok 44 %-ával szereztek!

Tanulj új Fidesz-matekot migráns: a kisebbség akkor többség, ha mi, a Fidesz úgy írjuk át a törvényt!

Szóval itt bárki, bármit mondhat. Ha van tv-je. A kormánynak van az egész országot lefedő tv-csatornája. Meg az összes megyei lap a kezében. Így valóban bármit mondhat. Akár azt is, hogy holnap nem kel fel a nap. Bár nem a nap az egyetlen, akit ez nem érdekel... Fel fog kelni...

Persze az ellenzék is szólhat, sőt kiabálhat! - nyugtattam meg a migránst. Kérdezhet is. Csak nem válaszolnak. Ez ugyancsak Fidesz-szokás.

Szerintük ez is demokrati – kuss...

- Nem válaszol egy képviselő, vagy egy miniszter a kérdésekre? - hüledezett a migráns! De hiszen a miniszter azt jelenti, hogy ”szolga”... aki a népétől kapott megbízást, és felelnie kell minden döntéséért! Nincs semmi jogorvoslat? És ha bűnt követ el? Mit tesz ilyenkor az ügyész? Nyilván vizsgálatot rendel el! - okoskodott a migráns!

- Az ügyész? - néztem rá, és legyintettem! A legfőbb ügyész ott áll Viktor mellett a stadion páholyában, gondolod, hogy meri a főnököt zavarni a szurkolásban? Még a végén megakad a torkán a szotyi!

A migráns eltűnődött ezen, aztán felcsillant a szeme:

- Most már értem: ahogy errefelé jöttem, csodás stadionokat láttam! Egy magyar nevet én is ismerek: Puskás! Micsoda focista volt! Bizonyára nagy labdarúgó nemzet vagytok ma is.

- Igen, eddig vagy ezer milliárdot költött Viktor stadionokra – bólintottam. A háza mellé is építtetett egyet! Meg kisvasutat is, Így van az, mikor az ember meg tudja valósítani a gyerekkori álmát. Ő álmodik és mi fizetünk érte. A focistáknak is. Rengeteget.

- Ó, ezt értem! - csillant fel a migráns szeme! Úgy tudom, Puskás mondta azt, hogy kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci! Akkor itt nagyon nagy focisikerek lehetnek!

- Bizony, ott vagyunk a nemzetközi mezőnyben! - tört fel bennem a büszkeség. Igaz, mostanában nem nyertünk, kikaptunk még a kazahoktól is, de ezzel együtt az 54. helyen állunk, megelőzve Jamaikát! Ez szép, ugye? Viszont Panama elénk került, de tudod, migráns, ott nemzeti hagyomány a panamázás, biztos ezért van.

- Úgy látom, elkedvetlenedtél kissé – néztem a migránsra.

- Most már teljesen biztos, hogy megyek tovább Németország felé. És te? Itt maradsz?

- Igen, maradnom kell... Még van választásom... van egy választásom … vasárnap!

- Sok szerencsét – intet a migráns és elindult... nyugat felé …

És mi vasárnap után vajon merre megyünk?

Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza – írta több, mint száz éve Ady. Ő tudta a választ, s figyelmeztetett is, hogy nincs más út, mint a nyugati modernizáció és nem a keleti nyitás.

Mert így valóban úgy lesz – fejtegette - hogy a jövő térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással:
"Ez Magyarország volt, de elsikkasztották..."
Lassan, tétova léptekkel megyek, óvatosnak kell lenni, mert az utcai lámpák fényét is ellopták már...
Nekik volna még mit lopni, de nekünk van még, ami sose lehet az övék... Nem leszünk migránsok a saját hazánkban!
Gondoljátok meg ...!

Piramis

A piramis sok minden szimbóluma…

A kezdet.. ahogy a kisgyerek az első várat építi, egyre magasabbra lapátolja a homokot,s  az ősi anyag a gravitáció törvénye előtt meghajolva egyre keskenyedő, majd csúcsos formát ölt…

A piramis a szimbóluma a szükségletek hierarchiájának is…

Aztán a jéghegynek, aminek csúcsa, mint egy tizednyi fehér szikla áll ki a vízből…

A piramis a megtestesítője az egyik legtökéletesebb és egyben legtöbb titkot rejtő geometriai alakzatnak … Forma és lét… Létforma?

És a piramis lehet szimbóluma az évek múlásával felhalmozódó élményeinknek, emlékeinknek: a széles talapzaton – gyermek - és ifjúkorunk meghatározó eseményein - mint sorsunkat meghatározó alapokon emelkednek aztán az egyre letisztultabb, mívesebben faragott élet-köveink.

Bár emlékeim piramisa még mutatja a szabályos formát, egyre több rajta a hiány, a kopás, a repedés. Az élet-kövekből egy újabb gördült le…

Vészjósló volt, ahogy nem is oly régen azzal kellett szembesülnie az én generációmnak, hogy a nagy idolok sorra távoznak: Somló, Laux… és az LGT valóban nincs többé.

És most Som Lajos.  A mi Piramisunk többé nem tör az ég felé – örökre csonka marad.

A Piramis együttes a 70-es években felrobbantotta a hazai rockzenét – egy új generáció zászlóbontásának lehettünk részesei. Ha csak a dalok címeit sorolom, érezhető ez az új szél: Szabadnak születtem, Kóbor angyal, Őszintén akarok élni, Ha két életem volna, Becsület… 

Naiv hitek és remények dübörögtek a hangfalakon át, és adtak egy-egy pillanatra lendületet rengeteg fiatalnak.

Aztán jöttek a langyos 80-as évek, s - John Lennonnal szólva – az álom véget ért.

De volt álom, volt álmunk… És jó erre emlékezni.

„Szállj fel, száll, fel magasra…”

Lajos, legyen neked könnyű a föld!

"Hívok egy régi álmot..."

„Hívok egy régi álmot, várom ki benne áll…”

Méltósággal hömpölyög a zene, a Pacsirta rádió állomásainak sárga fénye lassan elhalványul, ahogy a kamera az ágy felé fordul, ahol Zsozsó és Kánya (ki még oly fiatal, neki magyarázom: a Kenguru című film szerelmespárja) ölelkezik…

Álomarcú lány – szól bársonyosan és mégis határozottan a mi generációnk gyönyörűséges szerelem-himnusza. Somló Tamás énekel.

Somló Tamás énekelt. Úgy, ahogy addig és azóta senki.

Presser annakidején valahogy úgy fogalmazott, amikor meghallotta Somlót énekelni, megemelkedett a zongora. Csoda volt. Volt.

És most van szomorúság, lesznek szép megemlékezések, mert  - ismét Pressert idézve – nem tud olyan embert, aki Tamásra haragudott volna.

Bohóc volt, és zenei zseni. Évekig járta egy artistacsoporttal a világot, aztán – ahogy a maga sajátos, kicsit flegma, de mégis mély érzésekkel átitatott meséléséből tudjuk – az egyik lányt leejtették, amit az zokon vett, így a társulat szétszéledt, Somló pedig hazajött. Turbánban vagy valami efféle keleti ruhában (emlékeim itt csak a lényeget hívják elő) szállt ki a repülőből, és ebben a hacukában toppant be a Kex vagy a Nonstop esti fellépésére. Mert ahogy írtam, bohóc volt. És úgy vette fel egy pillanat alatt a zene ritmusát, mintha ezer évig gyakorolta volna. Mert mint írtam, zenei zseni volt.

Amikor az LGT-be hívták, csak 6-8 hangszeren játszott (igazán a szaxofon volt a mindene), basszusgitár addig nem volt a kezében. Barta Tamás unszolására (ő is már odafent penget, nyugodjék békében) nekiveselkedett, s jó egy hónap alatt úgy megtanult, hogy az angliai lemezfelvételen játszi könnyedséggel hozta a lüktető futamokat. Mondom – írom – egy hónap alatt. Mert – hogy ismét Presser vallomására hagyatkozzak – Somló kicsit lusta is volt.

Kevés (?) dalt írt. Ami viszont megszületett benne, az mindent elmondott. Azzal mindent elmondott. A járdán ülve… valamit valamiért …nem mint egy Primadonna, hanem lazán, ahogy a boogie szól a zongorán, és neki igazán nem kellett kérnie, hogy nagyon szeress engem, hiszen újra írom, őt mindenki szerette. Pedig ő arról is énekelt, hogy „annyi mindent nem szerettem még.”

Utolsó fellépése Pécsett volt – betegen, beteg gyereknek zenélt.

S most bennem kel a hang, Tamás – Artúr végtelenbe hajló éneke:

„Ha a csend beszélni tudna, hol nevetne, hol meg sírna,

Fekete is, fehér volna talán…”

Nyugodj békében, Tamás!

 

Távol Európától

Nézem a tv-ben a kínos beszélgetést… Gyárfás Tamás, az úszószövetség elnöke minden második mondatában hitet tesz amellett (és ez a sok „hittételezés” már önmagában kínos), hogy amit Kiss László 50 valahány évvel ezelőtt tett, arra nincs mentség, az a legszörnyűbb dolog, az a bűn nem évül el…DE! És akkor jönnek az „érvek”! Hogy mindenkinek, aki megbűnhődött, meg kell adni az esélyt az újrakezdésre. És aki bizonyított, aki jó emberré lett, az előtt kalapot kell emelni. Hát még, aki vagy 10 aranyéremmel öregbítette a magyar úszósport jó hírét!

Le a kalappal Laci bácsi! Éljen!

Dübörögnek bennem a híreket követő kommentek… És mint mikor a szunnyadó vulkán mélyéből tör fel az ősanyag, olyan ellenállhatatlanná kezd bennem válni a döbbenetből kidagadó elkeseredés: mi van itt?

Többen megkérdőjelezik a korabeli bíróság pártatlanságát. Mások előkapják azt a szörnyűséges érvet, miszerint a nők gyakran maguk tehetnek arról, hogy bántalmazzák, megerőszakolják őket. Olyan eszement hozzászólást is olvastam, amiben azt követelték, hogy vonják felelősségre a botrányt kirobbantó újságírót, mivel magántitkot sértett! Laci bácsi titkát! Sokan állnak az edző pártjára azzal, hogy nem is hiszik el az egészet, nyilván az akkori kor szellemének „megfelelően” koncepciós per volt. Ebben a vélekedésükben az se zavarja őket, hogy Kiss maga is elismerte a bűnösségét.

Hagyjuk  ezeket az ostobaságokat!

Egy régi, de máig meg nem kérdőjelezett teóriához nyúlok vissza: Durkheim, francia szociológus több, mint 100 évvel ezelőtt kifejtette, mi is a büntetés célja. Az volt a végkövetkeztetése, hogy a büntetés valójában a becsületes emberekre gyakorolja a legnagyobb hatást, ugyanis azt jelzi számukra, hogy a törvényeik még mindig érvényesek. És ha valaki azokat megszegi, azt megbüntetik.

Nos az a nagy kétségem, hogy a mai Magyarországon ez egyre kevésbé érvényes elmélet. A törvények efféle morális tartalma foszladozóban van. A törvény gyakorta már nem zsinórmérték, hanem adminisztratív akadálya a hatalmon lévők érdekérvényesítésének, így azokat a saját képükre akarják formálni.

A bűn és büntetés kérdését átszínezi a hatalom arroganciája, és végtelen cinizmusa. Bármit megtehetünk – vágják arcátlanul a képünkbe -, legfeljebb visszamenőleges hatállyal megváltoztatjuk a jogszabályokat. A legújabb példa erre: A közpénzt tilos lenyúlni? Ugyan! Holnaptól az érvényes, hogy a te közpénzed az én magánpénzem, kuss!

Aztán bármit elfogadhatunk, mert a cél szentesíti az eszközt! Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem amit csinálok! – hirdette meg az új ethoszt a miniszterelnök. És mint a lavina, szakadtak ránk az új morál szerint bocsánatosnak ítélt bűnök: plagizáló köztársasági elnök, diplomát hazudó miniszter asszony, újfent polgármesternek választott asszonyverő vakkomondor-gazda, közpénzzel tőzsdéző minisztériumok, és a sor hosszan folytatható. S a végén Laci bácsi.

Aki leülte a büntetését. És aztán sikeresen beilleszkedett, mi több…

Gyárfás azon erőlködött, hogy a múlt borzalmaira fátylat borítson, amihez a kelmét Laci bácsi későbbi sikereiből akarta szőni. Ez ugyanaz a bunkó magatartás, amiről fentebb írtam.

Egy plágiumot még le lehetett az ország torkán gyömöszölni, a gátlástalanul vagyonosodókkal szemben meg már kezdünk immunisak lenni, de vannak bűnök, amiket nem lehet védeni. Amiket nem lenne szabad magyarázgatni.

Csendben félre kellett volna állni. Kissnek is, és az úszószövetségnek is. Egy európai ember így tenne. No de hol van ezeknek – akik a mi kutyánk kölyke parancsára védik a védhetetlent - Európa?

Távolodunk, már a vak komondor ugatása se hallatszik…  

Lengéscsillapítás

 Szociológusként mindig arra intettem magam, és tanítványaim, a barátaim és szakmai vitapartnereim, hogy a tények, az eltérő álláspontok és olvasatok lehetőleg mind teljesebb körű ismerete legyen alapja a diskurzusoknak.

Most viszont elfogyott a türelmem, és idő előtt „lekapcsoltam” Lázár Jánost. A mai szokásos sajtótájékoztatóját nem bírtam végighallgatni. Úgy érzem, szinte félelemkeltő már az az agymosás, amit a kormányzati propagandagépezet elképesztő erővel nyom. A tehetetlenség érzése bennem – bevallom - most dühvel párosult, így elfordultam eddigi hitvallásomtól, és a részekből következtetek az egészre. A következő „részekből”:

Lázár János kijelentette: felháborító, amit a pedagógusok tesznek, tudniillik a bérköveteléseik nyomatékosítására felhasználják már a gyerekeket is! Annál is inkább aggasztó ez – érvelt – mert több évvel ezelőtt konszenzus született arról, hogy az iskolába senki nem engedi be a politikát!

Menjünk akkor sorjában!

A pedagógusok nem béremelésért tüntetnek! Az elhíresült 25 pontos követelésben ennek nyoma sincs. Ezt rengetegszer elmondták, leírták az elmúlt napokban, de újra és újra meg kell erősíteni! (Így egy oldalvágást tegyünk a miniszterelnök felé is, aki a hétfői országgyűlési felszólalásában konkrét számmal is előrukkolt. Eszerint a tanárok 18 %-os béremelést követelnek. Hogy ezt honnan szülte, homály fedi, de tőle már teljesen természetesnek hat, hogy sosem igazolt, senki által sem bizonyított számokkal dobálózik. Szóval a tanárok nem követelnek maguknak béremelést.)

Továbbá: a gyerekeket nem a pedagógusok mozgósították, hanem Klinghammer István ostoba beszólása a kockás ingben grasszáló tanárokról. Ha valaki, hát a diákok biztos naponta látják, ki miben és hogyan grasszál, de legfőképp azt, hogy a legtöbb pedagógus határtalan lelkesedéssel végzi a munkáját. (Bár tudjuk, pedagógust diák által dicsérni sose volt sikk. Az elmulasztott házi feladatra kapott egyesért a hülye matektanárt figurázták ki, a sok hibával megírt helyesírás-teszt pedig azért nem lett jobb, mert a tanár nyilván pikkelt a nebulóra, és kíméletlenül aláhúzta a hibásan írt szavakat. Aztán az idő múltával és némi bölcsességgel felvértezve sok öreg diák átértékeli az iskolaéveket, és nagyot sóhajtva ábrándozik arról, bár csak újra abban az átkozott iskolapadban ülne, és hallgathatná a hülye matektanárt, aki azért mégis csak jó fej volt.)

Végül az iskola és politika viszonyáról…

Úgy rémlik, hogy éppen a ma regnáló kormány vitte be a politikát az iskolába, sőt az óvodába. Gondoljunk csak a kormányablakot dicsőítő ovis videóklipre, az átpolitizált tankönyvekre, a kormány politikai hitvallását központi tantervekbe préselő szervilis buzgóságra.

A biciklit túltolták, a lengéscsillapító jócskán belengett, a motor egyre gyakrabban kihagy, és hiába tapossák mind bőszebben a féket, úgy tűnik, gyorsulunk…

Ne csillapítsuk magunkat!

Viszonylag biztos bizonyosságok – a gondolkodva elfogadás fonala

Az év vége a számadásé is.

Lehet prózaian, lajstromot készíteni. Hűvös statisztikát gyártani, amiben sorba-oszlopba rendezhetjük a bevételt és kiadást.

Merenghetünk azon, mi minden történt, ami tán sorszerű volt, vagy a véletlen műve, esetleg ellenkezőleg, épp kiszámítható.

Újfent mérlegre tehetjük – immár hűvös tárgyilagossággal, tapasztaltabban, vagy akkori indulatainkat a múlt idővel lecsendesítve – a döntéseinket.

Megölelhetjük azt, aki velünk volt, s maradt, emlékezhetünk, remélt visszatérésekre, búcsúkra.

És mindezek között megkérdezhetjük újfent: helyes volt, vagy hiba? Erkölcsös vagy megvetendő hazugság.

Van-e olyan zsinórmértékünk, ami biztonsággal vezet?

Hajdanán használtam az abszolút deviancia fogalmát. (Egy amerikai szerzőtől kölcsönöztem, itt most eltekintek a pontos hivatkozástól.)

Ez a szociológiában, kriminológiában honos megközelítés azt állítja, hogy abszolút deviancia nincs. Azaz nem létezik olyan cselekedet, amit minden korban, minden kultúrában tiltottak, szankcionáltak volna. Az emberölésre épp úgy volt felmentés (például háborúban az ellenség elpusztítása), mint a vérfertőzésre (az ókori kultúráktól a nagy európai uralkodóházakig ismert gyakorlat volt), a csókot lopni ártatlan bűnét vagy a mindennapi kegyes hazugságokat, „leleményességeket” is elintézzük egy kézlegyintéssel.

Ha azt mondjuk, az igazság is relatív, akkor ebből logikusan következik, hogy abszolút igazság sincs. És ahány filozófiai irányzat, hit, eszme van, annyi igazság-fogalom is létezik.

Ez a kényelmes relativizmus látszólag felmenti az embert a folytonos mérlegelés alól, a viselkedések értelmezése könnyebb úgy, ha a tükör nem valamiféle univerzális igazság, hanem az adott kor, társadalom, kultúra parancsa, szokásrendje. Amiket nyilván meghatároznak az aktuális hatalmi és politikai érdekek, gazdasági erők és még ezerféle más körülmény. Viszont éppen e tényezők hatására sodródnak elénk nap mint nap olyan kérdések, amikre nem tudunk elégséges, megnyugtató megoldást találni.

A morálfilozófia természetesen rendületlenül keresi a válaszokat ezekre a dilemmákra. Az erkölcsi parancsok érvényességéről, tartalmáról szóló diskurzusok a régmúlt idők filozófiai iskoláktól napjaink elméleteiig húzódnak. Ugyanakkor a modern kor számos olyan problémát szült, amire itt és most kell/ene reagálni…

Hogy konkrétan mikre gondolok?

Egy kis könyvet olvastam imént, és arról ez (is) eszembe jutott:

2013-ban a fél országot megrázta a hír: meghalt Cipő, a Republic énekese. Akkoriban sokan úgy tudták, szívátültetés se menthette volna meg, mások viszont tudni vélték, hogy nem is akart volna más szívével élni. Volt, aki értetlenül fogadta ezt, mások helyeselték döntését. A vita azonban elég hamar elcsitult. Ahogy a nem sokkal később ismét felmerülő halálbüntetéssel kapcsolatos polémiák szele is elcsendesedett. Vajon miért? Érzéketlenné váltak az emberek?

Ezt nem gondolom, sőt! Az utóbbi hónapokban például a bevándorlással kapcsolatos viták hatják át a mindennapjainkat.

A média szó szerint percenként szállítja, önti elénk ezeket. Miként a filmeket is, például a kórházsorozatokat.

És itt kanyarodok vissza az említett kis könyvhöz. Kovács Gusztáv: A páciens neve: Doktor House. Egy teológus tanár értekezése a bioetika kialakulásának motívumairól, hét bioetikai dilemmáról (az orvosi gyakorlat egyes etikai kérdéseitől a gén-etikán, az emberi magzat morális státuszának problémáján át a szervátültetésig), és ezen túl több más etikai problémáról.

Nem következik most egy „szabályos” recenzió. (Azt azért megjegyzem, hogy a tanulmány kellő tudományos alapossággal, ugyanakkor igen lendületes, olvasmányos stílusban, feszes logikával szerkesztett gondolatmenet alapján íródott. Rendkívül tömören foglalja össze a bioetika alapkérdéseit, majd a filmsorozatból kiemelt etikai dilemmákat.)

Mindössze két cél vezérel. Egyrészt érdemesnek gondolom megemlíteni a kívülállóság vagy érinthetetlenség csalóka illúziójának veszélyét.

A tv-néző kényelmes foteljéből szemléli a filmbéli világot (mert bizony szép számmal követik a sorozatokat is: Kovács G. saját felmérése alapján állítja, hogy a megkérdezett egyetemi hallgatók igen magas százaléka kíséri figyelemmel a kórházsorozatokat), de bármennyire is művinek tetszenek ezek a szereplők és történetek, a valóság rendre bizonyítja, hogy bárki életében felbukkanhatnak hasonló kihívások. Nem lebecsülendő törekvés tehát az, ha szót váltunk a könyvben vázolt etikai kérdésekről.

Egy példát kiragadva: helyes, szükséges, vagy felesleges, netán veszélyes dolog-e, ha a szülők szeretnék tudni, sőt akár befolyásolni a születendő gyermekük nemét?

A másik megjegyzésem általánosabb, és arra a szemléletre utal, ami Kovács Gusztáv törekvését is jellemzi: a gondolkodva elfogadás nehéz, de eredménnyel kecsegtető módja az, ami segíthet abban, hogy ki-ki közelebb kerülhessen ahhoz az igazsághoz, ami hitét, tudását, egyszóval bizonyosságait erősíti.

Ez lett az év végi számvetésem egyik vezérfonala.

Kövér László azt üzente...

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!”

  Igen, a „mindenség”…

Az embert emberré tevő kultúra egésze, az illemszabályoktól a legkülönfélébb hitekig, a tízparancsolattól a filozófia végső kérdéséig, az egyszerű szavak értelmétől Hawkins azon elméletéig, miszerint az információ nem vész el a fekete lyukakban, hanem az eseményhorizonton, úgynevezett szupertranszlációkban tárolódik.

Bizonyára sokan vannak, akik ezt az utóbbit is megértik, no de ilyen messzire nyilván nem kell mennünk. Itt és most elégedjünk meg azzal az elvárással, hogy egy alapszinten iskolázott ember képes legyen például a magyar líra klasszikusai közé sorolt magyar versek tartalmát, mondanivalóját, üzenetét felfogni.

Vajon lehet-e nem érteni, vagy másként értelmezni Csokonai Reményhez című költeményének tartalmát? Félre lehet-e érteni a Szeptember végén gyönyörű sorait, a Himnusz veretes gondolatait, Ady szimbólumait?

Kövér László házelnök bebizonyította, hogy lehet. Pedig ő nem „alapműveltségű”…

A Fidesz kongresszusán tartott beszédében a gender-kritikájába ágyazottan  idézett Petőfitől és József Attilától. (Jó volna írni arról is, miként képzeli el Kövér a férfi és női szerepeket, de erre most nincs időm, igyekeznem kell befejezni ezt a posztomat, hogy mielőbb indulhassak pénzt keresni, mert még a végén megelőz az asszony. Aztán ha többet keres majd nálam, kinyílik a csipája, valami egyenlőségről kezd el papolni, leteszi a fakanalat, sőt rám ripakodik, hogy mossam ki magam a gatyámat. Nem, ez nem lenne jó világ, menjetek lányok önmegvalósítani, úgy, ahogy azt a házelnök – és felkent prófétája Ákos – javasolja: „Szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülnének nekünk.” )

Kövér László a „fiaihoz” is intézett pár buzdító szót, és a költőkkel ezt üzente:

„Azt szeretnénk, ha a fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek Ha férfi vagy légy férfi című versét, vagy azt a József Attila-i sort, mely így szól: Légy ami lennél, férfi, a fű kinő utánad.”

A Petőfi-idézettel nincs gond, a vers üzenete egyértelmű: bizony, legyetek fiúk férfiak! Kemények, elszántak, határozottak, hiszen harc van, fenyegetnek bennünket, stb.

A József Attilától citált részlet a Tudod, hogy nincs bocsánat című versből való.  Vajon ezt miért hozta szóba Kövér? Mit akart ezzel kifejezni? Mire akart buzdítani?

Az öngyilkosságra? Mert ez a vers arról szól! A Kövér által kiragadott sor végképp, hiszen arra utal, hogy a meghívott halál se változtat semmin, a halálodnak nincs értelme, az élet – nélküled is – megy tovább, a fű kinő utánad.

„Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.”

Egy kétségbeesett, beteg, a világ bajait és benne a maga kínjait zseniális lényeglátással és művészi tökéllyel kifejezni tudó lángelme kiáltása, és reménytelen reménye, az utolsó szalmaszál, hogy tán egy új szerelem volna képes új rendet és megnyugvást hozni.

Tehát mivégre ez az idézet Kövér beszédében? Félreértette a verset? Nem lehet ezt félreérteni! Talán nem is olvasta. Vagy nagyon régen, és valahol a „háttértárolóban” megmaradt a szóösszetétel: légy férfi!

Ilyen alapon bármiből lehet idézni egy-egy szót, csak nagyon kockázatos. Mert mindig akadhat olyan ember, aki nem csak iskolázott, hanem művelt is.

Bár kezdhetünk gyanakodni, hogy új magyar nyelv van készülőben… Az 1984 mintájára… Ahol is az „újbeszél” nyelv a Párt totalitárius rendszeréhez igazodó egyszerű, minden részletező jelentésárnyalatától megfosztott, egyértelmű szavakból áll, így azokat könnyű mantrázni, kötelességtudóan szajkózni… Egy a zászló…

És a Nagy Testvér figyel, lassan a gondolataid mögé is bekúszik…

Szólaljon hát meg mindenki, aki még érti a létező magyar nyelvet, a költők szavát, a „mindenséget”, s velünk mondja:

 „Sziszegve se szolgálok aljas,

nyomorító hatalmakat!