Az erő legyen veletek!

Megöltek egy nőt Pakisztánban. Egy énekesnőt. A nyílt utcán, hidegvérrel.

Mi volt a „bűne”?

A pastu világ – ami az iszlám egy radikális irányzatának elvei szerint szerveződik – rengeteg dolgot tilt a nőknek. Mi, európaiak csak hüledezünk, ha azt halljuk, hogy mi minden tilos a számukra.

Igen, az iszlámból kiágazó fundamentalista törekvések a szellemi alapjai azoknak a kultúráknak, ahol a hatalomnak alávetettség természetes állapot, ahol az emberi méltóság, a szabadság ismeretlen fogalmak. Pontosabban bizonyos társadalmi rétegek, csoportok számára adott kiváltságok ezek.

Szaúd-Arábiában például az utcán kötelező a bokáig érő, karokat is eltakaró fekete lepel, sőt ezt még az európai nőktől is elvárják.  A nők itt nem vezethetnek gépkocsit, nyilvános helyekre kizárólag férfi családtag kíséretében léphetnek be, de még a bankokban is egy nők számára elkülönített helyiségben intézhetik csak a hivatalos ügyeiket.

A tálibok uralta területeken egy nő nem ülhet kerékpárra, motorra, nem léphet be sportegyesületbe, nem járhat múzeumba, nem szólalhat meg rádióműsorban, sőt tiltják számukra a hangos nevetést, a kopogós cipőt, az ékszereket, az élénk színű ruhákat, de még a saját házuk erkélyére se léphetnek ki.

Pakisztánban a Szvat-völgyet uralma alá hajtó tálib parancsnok, Fazlullah betiltotta a televíziót, a zenét, a nyilvános éneklést és a táncot, kíméletlen merényleteket követett el rádiók, üzletek, lányiskolák ellen – a Nyugat ellen. Bár az ő hatalmát 2009-ben megtörte a pakisztáni hadsereg, az ősi hiten alapuló szokások jó része ma is él.

„Bárki aki elhagyja iszlám vallását, ölessék meg”. Így szól Mohamed próféta intése. Ez volt a tragédiája annak a szaudi nőnek, aki áttért a kereszténységre. Apja – miután kivágta a lánya nyelvét, élve elégette. Ez úgynevezett becsület-gyilkosságnak számít, a vallása szerint nem tett semmi rosszat. A „világi” törvénykezés ezért legfeljebb 3 év börtönre ítélheti.

Micsoda „barbár” szokások – csóváljuk a fejünket.

A mi „fejlett kultúránk” bezzeg már rég maga mögött hagyta azt a súlyos eszmét, ami származásuk, identitásuk, vallásuk, világnézetük, nemük és ehhez hasonló okok miatt tett különbséget az emberek között. Valóban?

Halkan szól kezemben a gitár, éppen effélét dúdolok: „A szó veszélyes fegyver, s van, aki fegyvertelen..”

S ekkor harsány hangok hasítanak a békés dallamok közé: lezsidózott színművész, pellengérre állított melegek, minden bűnökért szidalmazott cigányok … hogy ez régen volt? A hang azonban erősödik …”

„Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése” – harsogja az ország első embere.

Megszeppenek. Hát nem az a kor jött el, amikor a polgárok önkéntes együttműködése, a bizalmon, összefogáson alapuló szerveződések – ahogy Fukuyamát idéztem korábban: a társadalmi tőke – révén irányítjuk magunkat?  Az eszmék és vélemények szabadsága, a közös gondolkozás és összefogás helyett fentről dörgött diktátumok, a „többség ereje” dönt? Hamarosan megszabják azt is, mikor, kivel és miért?

Félnünk kell vajon az „erőtől”? Akkor kérdezem: Lehet, hogy ez a veszély tőlünk is van? Vajon ki-ki a saját „kis körében” kezet nyújt-e a másiknak? Keresi-e, miben segíthet? Híd-pilléreket állít-e jószándékból, türelemből, megértésből, avagy ő is árokásásba kezd, mint az „erősek”?

Vagy csendben elfogadjuk, hogy „félázsiai népség” vagyunk? Másodrendűek? Akiket erővel kell terelgetni?

„Totyogjon, aki buksi medve, láncon - nekem ezt nem szabad!”

A gyönyörű és tehetséges Gazala Dzsaved szembeszállt az ostoba, idejét múlt pastu hagyományokkal. Énekelt, bátran, igaz hittel. Tizenkét albumot és számtalan kislemezt készített. Azt üzente, hogy a zenét senki nem némíthatja el. Szembeszállt az „erővel”, azzal a hatalommal, ami a földbe taposta volna azt, aki másként gondolkozik, aki az új kor szellemét beengedte az életébe. Elvált rettegett férjétől, de ezzel kihívta „isten haragját” is.

Dúdolgatok tovább … de csak dalfoszlányok, furcsa mondatok torlódnak össze:

Miért hagytuk, hogy így legyen…Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt! …Lennék kispolgár boldogan, bárhol, ahol béke van. Lennék köztük én az átlag, kinek az Emberi Jogok járnak…Valahol mélyen, ahol a szavak elfogynak, szabadok vagyunk. De nem lettünk jobbak. Amikor letört szárnyakat látok, nincs bennem sajnálat, nem szeretem, sem az erőszakot sem a gyávaságot….

„Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.”

Bíbor füst a vizen

Összeszorul a gyomrom, itt már nincsenek miértek, csak üres mondatok: ez az élet, és egyszer minden véget ér. Ahogy elsuhannak fölöttem is ezek a közhelyek és évek, egyre több a veszteség, hiszen fiatalságom idejének nagyjai, a példaképek, az ikonok, az istenek is megöregszenek. Nemrég a Bee Gees énekese hallgatott el, a Massathussets és a többi nagy sláger így vált immár örök emlékké.

Korosztályom tagjai és az eggyel idősebbek értik a kérdést: Emlékszel, amikor megszólalt az a riff, tudod, a „füstavizenelején”? Ami minden gitározni tanulónak kötelező lecke volt!

Smoke on the water …

Ebből a dalból tudtuk meg, hiába égett le a stúdió, a zene akkor is szólt tovább!

  
Few red lights and a few old beds
we made a place to sweat
no matter what we get out of this
I know, I know we'll never forget
Smoke on the water
a fire in the sky
Smoke on the water

Néhány piros lámpa, öreg ágyak, izzadás, igen, nem számít, mit hozunk ki ebből, tudom, sose felejtjük el. Füst a vízen és tűz az égen.

De elhallgatott a Hammond orgona is, ami oly testessé és elementáris erejű hömpölygéssé duzzasztotta a „bíborszín” zenét.

Hétfőn, 71 éves korában elhunyt Jon Lord, a Deep Purple alapító tagja, a Smoke ont the water, és megannyi dal társszerzője.

A tettes ismeretlen

A legfrissebb hír:

„Elfogta a rendőrség Bándy Kata gyilkosát, a 26 éves P. Lászlót. A férfi az utóbbi hónapokban egy romházban csövezett a barátnőjével Pécsett, és még napokkal a gyilkosság után is posztolt a Facebookra. A barátnője nem gondolta volna, hogy ilyenre képes. P. László a DNS-minta alapján bukott le, beismerte tettét.

De a valódi tettes még mindig ismeretlen! Állítom ezt én, és kérdezek: Ki lehet az? A sors? Vagy „ez a világ”? Az elkerülhetetlen? A végzet?

Valami magyarázatot, „értelmet” keres az ember az „értelmetlen” pusztításban.

Voltak ezzel a tragédiával kapcsolatban teóriák, szakmai és laikus viták.

Akadtak, akik tényszerűen, a tanulság okán vagy a jövőbeni hibák elkerülése érdekében az áldozattá válás szempontjait emlegették. Az objektivitás ellenére nagy felhördülést váltott ki, amikor felsorolták ezeket (késő éjjel, kihalt utca, csinos, szép, fiatal lány, egyedül) és azonnal jöttek az indulatos reakciók: ez elkerülhetetlen volt! Ha nem akkor történik, hát máskor, ha nem őt, akkor mást – rosszkor volt rossz helyen, az ilyen dráma kikerülhetetlen része ennek a világnak, ennek a Magyarországnak.

Sokféle teória is született: talán egyik kliense volt, vagy a korábbi barátja, ismerőse. Aztán: előre kitervelt gyilkosság volt, a tettes követte őt a néptelen utcán, de lehet, hogy sorozatgyilkos, végül pedig: típusbűncselekmény történt.

Az utolsó kivételével mindegyik elképzelés összeomlott! Egy hajléktalan az elkövető, aki véletlenül (?) arra kódorgott. Akit az ismerősök úgy jellemeztek, hogy „tök normális, nyugodt srác”, aki addig nem ölt, akiről a barátnője ezt el se tudta képzelni. „Egyszerűen beindult”, írták a mai lapok – szexuális indíttatású cselekmény volt, ami sajnos „tipikus” véget ért.

Hogy a lélek mélyén mi minden rejtezik, talán a szakemberek megtudják majd.

De hogyan tovább? Mi lehet a „válasz” az elkerülhetetlenre?

Lincs-hangulatú posztok sokaságában követelik vissza a halálbüntetést!

Durkheim - francia szociológus - több, mint száz évvel ezelőtt már leírta: senki nem igazolta, hogy önmagában a büntetés szigorítása a legcsekélyebb pozitív hatással lenne a bűnözés csökkenésére. Kriminológiai „anekdota”: a középkorban csonkítással, halállal büntették a lopást, és mégis, a nyilvános kivégzéseken – amiket az elrettentés szándékával rendeztek - a tömegben serényen „dolgoztak” a zsebtolvajok, mit se törődve azzal, hogy ha rajtakapják őket, akkor a halál fiai. Hitték, hogy ez nem következik be.

Sok tapasztalás van arról, hogy az erőszakos bűncselekményt elkövetők ott, akkor a legritkább esetben gondolnak arra, vajon mi lehet a büntetésük, ha elfogják őket. Nem, ők leginkább abban bíznak, hogy megússzák! Szakszerűbben: elrettentő ereje a jó felderítési aránynak van! Amíg arra alapozhatnak a tettesek, hogy úgysem derül ki, addig hiába riogatják őket a kötéllel.

Akkor mi a büntetés célja? Durkheim azt fejtegette, hogy a büntetés elrettentő, visszatartó, megelőzésre irányuló, és nevelő hatása messze nem olyan erős, mint azt reméljük. Mi akkor a szerepe? A válasza egyértelmű, de nem megnyugtató: a büntetés a „normális” embereknek szól, azt jelzi számukra, hogy még mindig érvényben vannak azok a normák, amik szabályozzák az életüket. Az elkövető „megbűnhődik”, megfosztják szabadságától, amitől lehet, hogy szenved, de mit ér vajon ez azoknak, akik a bűn áldozataiként viselnek fájdalmat?

A szankció tehát valójában a bűntelen emberek hitét, bizalmát erősíti.

Csekély vigasz ez. Hozzáteszem: Konrad Lorenz az emberiség önpusztításának megállítását abban látja, hogy vissza kell adni a szépbe és a jóba vetett hitet és bizalmat. Ezt itt és most, e tragédia árnyékában tán demagógnak tűnik, de nincs más esélyünk – írta Fukuyama is -, mint újraépíteni ezeket az értékeket.  A bizalmat, az egymásra figyelést, a legfőbb társadalmi tőkét.

A bűnöket az élhető lét, az összetartozás tudata és érzete szoríthatja leginkább vissza.

A politika erről kevésbé vesz tudomást. Nem véletlen, hiszen ma itt és most a megosztás kifizetődőbb.

„Az elmúlt napok erőszakos bűncselekményei után a halálbüntetés visszahozását követelik a Fidesz képviselőcsoportjának kisgazda politikusai. Közleményük szerint lehetőséget kell adni az államnak arra, hogy megvédje állampolgárait az emberségükből kivetkezett bűnözőktől.”

Szomorúan olvasom ezt.

Ahogy a következő mai hírt is:

„Holtan talált a fia szombaton egy 42 éves nőt Győr Ady-város egyik panellakásában - közölte Győr-Moson-Sopron megyei Rendőr-főkapitányság. A nyomozók a bűncselekménnyel összefüggésben egy 41 éves, pécsi férfit keresnek…”

Nem tudni, ki lehet az a 42 éves nő. Valakinek a lánya, négy gyermeknek az anyukája. Áldozattá lett. Vajon ez is típusbűncselekmény?

Gondolatban gyújtsunk neki is egy gyertyát, s mormoljuk azt, amit ezrek Katáért: Nyugodjék békében!

Bizalom - e dőre álom

 

Ülök a „HIVATAL” folyosóján, kezemben sorszám. Rettegek. Vajon elég lesz-e a tucatnyi okirat, igazolás, adatlap, aláírva, pecséttel, stb.

Mert a HIVATAL bizalmatlan. Tán attól tart, hogy az ügyfél hazudik. Hogy nem is ott lakik, a jövedelme sem annyi, nincs kutyája, egyébként pedig nem is űrhajós, hanem vájár, akinek kinőtt a harmadik melle ezért leszázalékolták.

Hánykódik az elmém hullámról hullámra.
Rajzol a képzelgés álmatlan pillámra:
Pillámat beírja mozgó képeivel,
S képeit a tarka életből szedi fel.
Ott van a bízalom, ez a dőre álom;
Ott ül a kaján hit egy törött nádszálon; (Arany János)

Pedig mindent tudnak rólunk. A Nagy Testvér rögzítette már az összes adatunkat, de ennek ellenére újra és újra bizonyítanunk kell, hogy mi vagyunk önmagunk.

Igaz eset: gyerektartás módosítása ügyében érkezett kérvény ahhoz a bírósághoz, amelyik korábban megállapította annak összegét. Visszadobták a beadványt azzal, hogy a kérelmező nem csatolta a gyermek születési anyakönyvi kivonatát. Azt a dokumentumot tehát, aminek alapján a bíróság egyébként korábban eljárt. Eszerint a bíróság már nem csak az ügyfélben nem hitt, hanem saját magában sem?

A bizalom színterei átfogják a mindennapi emberi kapcsolatok, az intézmények, illetve a különböző „rendszerek” világát.

Napjaink egyik igen népszerű társadalomkutatója, Fukuyama, több könyvet is szentelt a bizalom szintjeinek és természetének elemzésére.

Szerinte a bizalom a szabályszerű, becsületes és együttműködésre kész viselkedés elvárása egy közösségen belül. S a bizalom egyúttal a legfontosabb eleme az úgynevezett társadalmi tőkének. A társadalmi tőke pedig az emberek együttműködési képessége – ami viszont bizalom nélkül nem lehetséges.

Helyben vagyunk. A nagy kérdés: kiben, miben bízunk mi, magyarok?

Ha vannak barátaid, már nincs szükséged ellenségre. (Sandro)

A Capital Research kutatása szerint a magyar emberek 2009-ben legjobban Egerszegi Krisztinában bíztak. „Egér” mítoszának fontos eleme a hitelesség volt. Ez az, ami az ő esetében tényleg nem kérdőjelezhető meg. Ahogy utódja, Cseh Laci is példaképpé vált, akárcsak a férfi vizilabda - válogatott.

Fontos, hogy legyenek példaképek, no de mit ér mindez, ha a körülöttünk lévő világ bizonytalansággal tölt el?

A TÁRKI kutatásából tudjuk, hogy a bizalmat egy 0-tól 10-ig tartó skálán pontozva a magyarok 2011-ben alig több mint 4-est adtak önmaguknak.

A különböző szakmák képviselői közül pedig – ez egy nemzetközi kutatás volt – a magyarok leginkább a tűzoltókban bíznak. Őket követik a postások, tanárok, tanítók és az orvosok.

A sor legvégén a politikusok állnak. No comment …

További beszédes megállapítás, hogy a világ több mint ötven országával összehasonlítva a magyarok vannak a leginkább meggyőződve arról, hogy a gazdasági tevékenység során az egyes szereplők csak egymás rovására érvényesülhetnek. Azt is leírták, hogy a megkérdezettek 80 %-a szerint Magyarországon becsületesen nem lehet meggazdagodni.

Minél kevésbé vagyunk szavahihetők, annál inkább feltételezzük ezt másokról is. (Gary Chapman)

Vissza Fukuyama gondolataihoz: azokban az országokban, ahol a bizalom (mint a legfontosabb társadalmi tőke) kisfokú, ott hiába a rendszerváltozás, a szerkezeti átalakítások, reformok, azokból az országokból nem lesz semmi.

Sokan nem szeretik Fukuyamát éles, kategorikus kijelentéseiért. Ezért a summázatáért sem: Magyarország egy olyan posztkommunista ország, ami a nem eléggé demokratikus szemléletével, és nem megfelelő piacosodásával, továbbá irredentizmusával jellemezhető.

Ez utóbbira különösen sokan kapták fel a fejüket. Még hogy irredenta ország lennénk? Felesleges számon kérni egy amerikai kutatótól, miért nem elemzi részletesen azt, hogy a különböző népcsoportokat felelőssé tevő, bűnbakot kereső nézetek mennyire általánosak. S miért nem tér ki arra sem, hogy remélhetően még többségben vannak a jóérzésű, tájékozott, európai gondolkodású emberek. Egy kívülről szemlélődő a „végeredményt” kezeli tényként. Az pedig tény, hogy ott, ahol a bizalomnak és a kétkedésnek kizárólag tényeken volna szabad alapulnia – a magyar parlamentben - ma büntetlenül lehet például zsidózni. Is. Cigányozni. Is. A melegeket szidni. Is. Meg anyázni. Is. Meg laptopon meccset nézni. Is.

Bízzunk bennük? „Ezek” után?

Az intézményi bizalom tekintetében Európában sereghajtók vagyunk – így a TÁRKI jelentése. Az egyes intézményekkel kapcsolatos vélekedést vizsgálva kiderült, hogy a rendőrséggel kapcsolatos nem túl erős bizalom alig változott, és hasonlóan rossz az Országgyűlés megítélése is.  

Fukuyama a bizalom szintje alapján kétféle társadalmat különböztet meg: van olyan, ahol magas a bizalom szintje és erős a társadalmi tőke, és van, ahol alacsonyabb mindez. Ahol magasabb a bizalom szintje, ott gyorsabb gazdasági növekedést tud elérni az ország, szorosabbak az emberi (családi és baráti) kapcsolatok, boldogabbak az emberek, hiszen bíznak egymásban, számíthatnak egymás segítségére; jobban teljesítenek munkahelyükön, sőt akár tovább is élnek.   „Itt élned s halnod kell…”

A bizalmatlanság a harmonikus társadalmi együttélés lehetetlenségét és főként legintimebb kapcsolatunk, a család szétesését jelenti. (Popper Péter)

Ücsörgök a hivatali folyosón, már csak öten vannak előttem. Olvasgatom a falra ragasztott tájékoztatókat. Köztük azt, ami sorolja, hogy meddig érvényes egy személyi igazolvány. Hat éves korig 3 év, 4 éves kortól 8 év, és így tovább. S akkor megigazítom a szemüvegem, mert ezt látom: 70 éves kor felett 50 év, határozatlan. Micsoda? Hogy 50 év? A tárgyilagosság kedvéért: utánajártam, az ide vonatkozó kormányrendelet szerint 70 éves kor felett határozatlan ideig érvényes a személyi igazolvány. A Mecsekalján úgy látszik nem. A pécsi okmányiroda csak 50 évet ad. Akkor 120 évesen és egy naposan már nem leszek érvényes? Azt mondják, én nem élek addig? Ugyan! Legalább ebben hadd bízzak, ezt ne vegye el tőlem a Hivatal. Ígérem, addig mindent kitöltök, igazolok, beadok, bevallok… Nagy Testvér! Hagyd meg az önbizalmam! S bízz bennem, sokáig akarok még élni, hogy te boldogan pecsételhess!