Vedd komolyan

A karácsony közeledtével megszaporodnak az olyan megosztások, amik ezer éve elcsépelt közhelyek mögé tesznek mesebeli tájat, kék ég alatt felhők fölött röpködő angyalkákat, rózsaszín pántlikát hányó galambok rajzolják körbe a szíveket, megjelentek, a piros pozsgás arcú mikulások-télapók, jézuskák, és hópelyhek ülnek a giccstengerben úszó betűkre:

  

Piros pozsgás arcú kedves öreg mikulás,
nagy zsákodba mily csoda jót rejtettél el már?
Piros alma, dió, csoki, cukor, földimogyoró,
szíved melege gyermekeknek lesz nagyon jó.

Víg kedélyt, mosolyt varázsolsz-e arcukon?
Szomorúságot ugye elviszed örökre?
Bánatosaknak mutasd meg a fényes csillagot,
békétlenség ne legyen kérlek hozz sok szeretetet.

 

A „vers” ugyan folytatódik (legyen tiszta szó, ne lopjanak az emberek, hanem szeressék egymást, éhezőknek legyen kenyér, egészség, izzó hitek és áldás), de a további részletektől megkímélem az olvasót.

Rosszból a kevés is sok.

Hm. Ez a mondat csak úgy „kiszaladt” és megtetszett. (Bár lehet, hogy valaki már leírta és akkor spanyolviasz…)

Elhatároztam, hogy szellemi önvédelmem érdekében erősebb bástyákat emelek!

Nosza gyártok gyorsan néhány anti-bölcsességet.

Kész is van! (Minden szerzői jog átadva annak, aki másolja, sokszorosítja, elektronikusan tárolja, megosztja vagy csak a fejét ingatja, esetleg a térdét csapkodva röhög. Mindezekért semminemű felelősséget nem vállalok.)

Az együgyű kamikaze tesztelése

Kovács Máté az ATV műsorában próbálta megmagyarázni a lehetetlent.

A fő érve ez volt: ő közszereplő, aki „feldobott egy problémát”, és vállalja mindazt a sok „szép” kritikát, amit ezért kap.

Lépjünk túl azon, hogy szakmai (orvosi, addiktológiai, kriminológiai, szociológiai, jogi, stb.) szempontból egyaránt tarthatatlan a drogteszt  javaslata. 

Nézzük, mi lehet a problémafelvetés mögött!

1. variáció

Kovács Máté értelmi képességei erősen megkérdőjelezhetők. (Ki lehetne fejezni ezt azzal is, hogy úgy hülye, ahogy van, de legyünk tárgyilagosak.)

Nem írok részletesen a drogteszt-javaslatról. Az elmúlt napokban ízekre szedték azt a szakemberek.

Szólni kell viszont arról, hogyan születnek Orbániában a törvényjavaslatok. Például úgy, hogy valamelyik képviselő elböffenti magát.

Magam – eleddig naivan? – azt feltételeztem, hogy a tisztelt képviselő először is tájékozódik az adott problémáról, az érintettek köréről. Beszél szakemberekkel, utánajár annak, történt-e korábban valami érdemleges ebben az ügyben, és így tovább.

Kovács Máté viszont nem tett mást, csak „ötletelt”, és ezt még büszkén fel is vállalta!

Dedós dolognak tartanám ezt - mint amikor valaki kajánul a pocsolya közepébe dob egy követ, és aztán jót vigyorog azokon, akik félreugranak a felfröccsenő víz elől - csak nem óvodásról van szó, hanem felelős (?) parlamenti képviselőről.

Kovács azt nyilatkozta, hogy azért vetette fel a témát, mert mélyen megdöbbentették azok a halálesetek, amikről az elmúlt hetekben hallott. Történetesen fiatal lányok a hétvégi diszkóban azért veszítették életüket, mert az italukba valakik „valami drogot” csempésztek.

A szakember, de úgy alapvetően egy gondolkozó ember összecsapja a kezét: úristen, mi köze van ennek a drogfogyasztáshoz? Idétlen, felelőtlen, agyalágyult fiatalok őrültsége volt ez, ami sajnos borzalmas tragédiába torkollott, de ennek ürügyén kitalálni a drogtesztet elképesztő badarság.

Ilyen alapon be kéne tiltani a közlekedést (tavaly közel 600-an haltak meg az utakon), sőt az elektromos áramot is (évente átlagosan 20 főt ér végzetes áramütés).

Azt ugyanakkor nem tudni, hogy az embertársaiért aggódó képviselő miért feledkezett meg a 800 ezerre becsült alkoholistáról, illetve miért tartja kevésbé veszélyesnek az italozást, mint a drogot. Arra utalt, hogy a drog azért veszélyesebb, mert abba bele lehet halni. Ezt bizonyítja az említett lányok tragédiája is. (Akik ugye mint tudjuk, nem voltak drogosok.)  A képviselő úr eszerint talán azt hiszi, hogy az alkoholfogyasztásba nem halhatnak meg emberek, legfeljebb ordítoznak, verekszenek és összehányják a wc-t?

Kovács Máté felhívta a figyelmet arra is, hogy Magyarországon nőtt a drogfogyasztó fiatalok száma – ezt nélküle is tudjuk -, majd egy laza mozdulattal lesöpörte az asztalról a drogprobléma kezelésével foglalkozó szakemberek és intézmények eddigi tevékenységét. Azt állította ugyanis, hogy a drogmegelőzés terén nem történt semmi. (Gyorsan jegyezzük meg, hogy a képviselő úr polgármesteri minőségében 2013-ban a józsefvárosi képviselőtestület elé terjesztette és meg is szavaztatta azt a javaslatot, ami alapján megvonták a további támogatást a Kék Pont Alapítványtól. Ezzel gyakorlatilag megszüntették a tűcsere programot.)

2.variáció:

Kovács Máté az előretolt ék, a „meglóbált bunkó”, a vesztébe küldött kamikaze. A Fidesz kommunikációs csapata amolyan elterelő hadműveletnek szánta ezt a témát, és ha ez igaz, akkor kétségtelenül elérték a céljukat. A fél ország háborog, vitatkozik, érvel, Facebook-csoportokat hoz létre és pisit gyűjt. No és megfeledkezik a korrupciós botrányról, a kitiltásról, az adótörvényekről.

Új életre kel a kádári szlogen (az eredeti ez volt: Aki nincs ellenünk, az velünk van!), de egy ügyes csavarral máris bűnbakot jelenít meg: Aki a drogteszt ellen van, az a drogok pártján áll!

Az ötletgazda tehát a Habony-csapat lehetett, Kovács Máté pedig felvállalta az ostoba kos szerepét és nekirontott a józan észnek.

3.variáció

Ezek a fiúk tényleg így gondolkoznak. Erő, megfélemlítés, beleturkálás a magánéletbe. Rendnek kell lennie.

A helyzet pikantériája, hogy éppen a rendpárti jobbikos Novák Előd tiltakozott a javaslat ellen.

4. variáció: a három előző együtt.

„Egy a zászló, egy a tábor!”- harsogja a Vezér.

Szerintem is együgyűek. Vagy elkábultak.

Mi remélem nem!

Nyuszi ül a fűben

Magyarország függetlensége támadás alatt áll! – jelentette ki a minap a miniszterelnök.

Orbán ismét harcba hívja a nemzetet. Na meg nyilván a békemeneteseket.

Nem kellene acsarkodva harci riadót fújni, fegyvert ragadni, árkokat ásni.

A megoldás ennél egyszerűbb, úgy hívják: demokrácia. S benne olyan elemek, mint nyilvánosság, átláthatóság, szakmai és társadalmi kontroll, vita, ellensúlyok, fékek, jogállamiság.  

Nem liberális meg illiberális, alkotmányos vagy képviseleti, hanem csak úgy „simán” demokrácia.

Annak ereje pedig nem abban van, hogy a többség végiggázolhat mindenkin, aki másképp vélekedik.

Az erő  magabiztosságot és határozottságot jelent, nem gátlástalan nyomulást.

Aki valóban erős, az tud engedni, az képes gesztusokat gyakorolni. Mer vitatkozni, és az igazi érvek előtt fejet hajtani.

A szabad vélemények áramának megakadályozása, a fenyegetés, megfélemlítés azoknak a hatalmasságoknak a gyengéje, akik már rég elvesztették a valóságlátásukat, és erejük nem más, mint a „valahogy” megszerzett hatalmi pozícióikból fakadó privilégiumok, döntési jogosítványok sora.

Bunkósbottá lett a kétharmad, a lassan teljhatalommal bíró miniszterelnökség, de emlékezzünk, a „Rózsa-féle” oktatáspolitikára is, aminek egyik jelszava ez volt: baltázni kell a tananyagot.

Egyelőre nyeregben érzi magát a „könnyűlovasság” vezére is, hiszen csak velük együtt van meg a parlamenti többség. Olykor ezért benyújtják a számlát. Most épp a vasárnapi „nyitva tartás bezárását”, ami szintén szembemegy, mit megy, lovagol minden józan emberi számítással, de kétség se férhet hozzá, a kormánypárti képviselők előbb-utóbb megszavazzák.  

Felröppent az a hír is, hogy új egyházi törvény készül, a bíboros úr nem kis megdöbbenésére.

A civil szervezetekkel kapcsolatos erődemonstráció (emlékezzünk: vagy ötven, állig felfegyverzett kommandós tört rá a néhány négyzetméteres irodában dolgozó két hölgyre, újabban pedig a civil tüntetések szervezőinek múltjában matatnak) egyértelműen jelezte, hogy ez a hatalom bizony fél, ezért gyanúsít, támad, lerohan.

Képes nekirontani most Amerikának is: a focistákkal „megerősített” külügy irányítója több tisztelet kér (már millióan leírták, hogy azt nem kérni kell, hanem kiérdemelni), és ha nem, akkor bizony kard ki kard!!! Kitiltunk néhány amerikait Magyarországról!

Aki kardot ránt, lemondott a gondolkozásról.

Úgy tűnik erre az útra sodródtunk, illetve dehogy sodródtunk: eszement vezetőink önérdekei, ostobaságai és pökhendi önteltsége, újabban pedig félelmei belerángattak egy fél országot a háborúskodásba.

Mikor lesz ennek vége? –nézek kérdőn atyai jóbarátomra, valami biztató bölcsességben reménykedve.

A nyúl is csak a közepéig szalad befelé az erdőbe – magyarázza -, onnan már kifelé vezet az útja.

Sovány vigasz ez! – legyintek, főként mert ezek nem tapsifülesek, és itt valami böhöm nagy állatot kell mondanom, talán bivalyt vagy marhát, amik letaroltak, legázoltak, felzabáltak már szinte mindent.

A nyuszik meg csendben ülnek a fűben és azt makogják: Ezt jól megszívtuk!

Ekkor eszembe jutott a „közlegelők tragédiája”…

Ezt a szemléletes példát Hankiss Elemértől tanulhattuk jó 30 évvel ezelőtt.

Arról szól, hogy a gazdák, amíg nem érezték meg a rablás mámorát, békében legeltették egy-egy tehenüket. Az állatok szépen gyarapodtak, nőtt a súlyuk és még tejet is adtak. Aztán az egyik gazda eggyel több tehenet hajtott ki a rétre, majd ezt megirigyelve a többi is így tett. A kapzsiságukban mértéket nem ismerő gazdák kis ideig örömmel nézhették szépen szaporodó marháikat, hanem a legelő hamarosan elfogyott, és az összes állat éhen döglött.

Addig is ügyeljetek nyuszik, senki ne kábuljon el!

Éles lőszerrel álmodni...

 - Irány utánam, lépéééés i dujj! – hangzott a parancs, igaz nem hetykén, frissen, hanem morcosan és beletörődően.

A „váltás” – hat előfelvételis sorkatona, aki az egyetem megkezdése előtt a kiskőrösi tüzér dandárba vonult be  11 hónapos kiképzésre  – álmosan dülöngélve elindult, és libasorban baktatott a kerítés melletti ösvényen.

A lőszerraktár négy sarkán felállított őrtornyokban már készülődtek a sorstársaik arra, hogy három órás őrködés után végre pihenhessenek.  Begombolták a mikádót, meghúzták a derékszíjat és a vállukra vetették az AMD 65 mintájú gépkarabélyt. Amit bizony megtanultak nagyon tisztelni. Harminc éles lőszer lapult a tárakban. Ötször harminc időzített halál.

Az addig eltelt hónapokban rengetegszer kellett szétszedniük, és tisztogatni, olajozni ezeket a fegyvereket. Hamar megtapasztalták: a szovjet haditechnika gyakorta nem a precizitásáról volt híres. Egy rossz mozdulat, egy apró figyelmetlenség, és máris süvített a „golyó”.

A lövés hangja majd szétvetette a dobhártyájukat, aztán az első ijedtség után elhűlve nézték, hogy a véletlen elszabadult lövedék mekkora roncsolást végzett a tárazó állvány tetejében.

Ettől az esettől kezdve nem volt viháncolás a fegyvertisztítás közben, pedig a borzalmas nagy lecke csak ezután zuhant rájuk.

A reggeli díszszemle ideje alatt Laci az őrtorony csendes magányában azon kesergett, hogy most hétvégén se láthatja a kedvesét, a családját. Még telefonálni se tudtam! – panaszkodott barátjának, miközben őrszolgálatba indultak előző nap délután.

Sose tudjuk már meg, micsoda indulatok marcangolták, nem derül fény arra sem, vajon komolyan gondolta-e, vagy csak meglóbálta a fegyvert, mint aki kacérkodni akar a veszéllyel.

A három lövedék a mellkasán hatolt be és átzúdulva a testén szinte leszakította a hátát.

Az őrtorony vérben úszott, és mi a döbbenettől percekre megnémultunk. Akkoriban nem volt szokás, hogy pszichológus segítsen a trauma a feldolgozásában, a tisztek meg elintézték egy legyintéssel. De attól a naptól kezdve leüvöltötték a fejét a társai annak, aki csak játszásiból ráfogta a másikra a fegyvert. Amikor őrségbe készültünk, a szemünk sarkából azt lestük, nem tesz-e valamelyikünk kockázatos mozdulatot a gépfegyverrel, és beszéltünk arról is, hogy fent a toronyban inkább levesszük a vállunkról és a sarokba támasztjuk, jó messzire magunktól, hogy még véletlenül se kerüljön a kezünk ügyébe.

A hat katona az első őrhelyhez ért. Lándzsaként fúródott a koromfekete égbe a torony tetejéből emelkedő villámhárító. Az ajtóban már ott állt az őr, aki az előírásoknak megfelelően jelentett, lejött a lépcsőn és átadta az őrhelyet. A kis csapat indult tovább a következő poszthoz.

Fél perc botorkálás a csikorgó murvával felhintett gyalogúton. Megálltak. Csend. A hold sarlóját lassan eltakarta egy sötét felleg. A lépcsőn nem állt senki. Tanácstalanság. Ilyen helyzetről nem rendelkezett a kiképzési terv.

- Színes, Színes! Itt a váltás! – suttogta a nagy feketeségbe az őrparancsnok.

Semmi válasz.

- Szíííínesss! – nyújtotta meg a hangját türelmetlenül és óvatosan megkocogtatta a vaskorlátot.

Hűs szellő rezgette meg a fák leveleit, a finom zizegés sejtelmes hangokat hintett a lélegzetüket visszafojtó honvédekre.

- Lehet, hogy elaludt a hülye? – sziszegte a parancsnok, és ahogy tétován hátrafordult, látni lehetett a halántékán lüktető eret.

Féltünk.

Színes egy kissé fura alak volt. Tüsire nyírt élénkvörös hajával, fehér arcán rengeteg szeplővel kitűnt minden normális „alakzatból”. Olykor bekkatant, bizarr grimaszokat vágott, széles vigyorra húzott száját ujjával berregtetve artikulátlanul rikácsolt, kalézoló mozdulatokkal majmot imitált, és akkor azt lestük, vajon ha ott lenne egy fa, felkapaszkodna-e rá. Aztán lehiggadva csendben elmagyarázta, hogyan kell az elsőfokú kétismeretlenes egyenletrendszerek esetében alkalmazni az ismeretlenek fokozatos kiküszöbölésével operáló Gauss-módszert.

- Mi a lóf…t csináljunk? – dühöngött a parancsnokunk, és mindannyian arra gondoltunk, hogy nincs veszélyesebb, mint amikor valaki ölében egy éles lőszerrel betárazott fegyverrel elbóbiskol. Az álmából felzavart ember kiszámíthatatlan lehet.

Mi lesz, ha felriad, megijed, és még a végén lövöldözni kezd?

A parancsnok már épp rászánta volna magát, hogy felmegy a lépcsőn, amikor a bokrok mögül sátáni kacajjal előugrott Színes. Gondolta megtréfál bennünket… éjjel egy órakor azzal, hogy ránk fogja a fegyverét.

Hatan hétfelé vetettük magunkat a földre, és – ezt már csak később mertük bevallani egymásnak – ha Színes nem kapcsol azonnal és dobja jó messzire a karabélyt, félelmünkben a másodperc tört része alatt szitává lőttük volna.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Vágvölgyi B. András „megvádolta” az államelnököt azzal, hogy az kiskatonaként részegen lövöldözött.

Kiderült, hogy ez nem igaz, csak annyi történt, hogy Áder János szakaszparancsnok őrszolgálatban elaludt. Pont.

Értelmes ember nem nézheti jó szemmel azt a mocskolódást, alpári vádaskodást, ami a politika hadszínterén az utóbbi napokban felerősödött.

Az szerintem felesleges kérdés, hogy ki kezdte, és ki mond nagyobb ostobaságokat, mi több, aljasságokat. Itt tart ma a magyar politikai kultúra. És újságírás.

Gyerekkori csínytevéseket kaparnak elő a civil tüntetőkről (egyik elszívott egy marihuánás cigit, a másik nem adta meg kanyarodáskor a szembejövőnek az elsőbbséget), feljelentésre buzdítják az állampolgárokat, és buzgón keresnek félremagyarázható fényképeket az ellenfél kamaszkori életéből. Lassan eljutunk olyan magvas kérdésekig, hogy kinek mi volt az óvodában a jele. Jaj, annak, akinek piros pöttyös labda – nyilván komcsi előjel – vagy létra, ami meg a gátlástalan karrierizmusnak lehet a rejtett kódja. És ha az is kiderül, hogy kiköpte a spenótot? Onnan már csak egy lépés addig, hogy ki köpte be….

Szánalmas és egyben szomorú.

Áder János tehát nem duhajkodott. Csak elszunyókált.

Gondolom fegyverrel az ölében. Százötven éles lőszerrel a tárakban.

Ez utóbbi két cinikus mondatot nyilván az előbb elmesélt katonatörténetem, az akkor megélt és máig ható félelmeim szülték. Talán túl érzékeny vagyok.

Lépjünk túl ezen is. Végül nem történt semmi.

Itt be is fejezhettem volna kis eszmefuttatásom, amikor Áder történetéhez valami más is kapcsolódott. Mégpedig kedélyeskedő magyarázat az aluszékonyságról.

Megtudhattuk, hogy az őrszolgálat előtti éjjel titokban focimeccset néztek. A magyar-argentin összecsapást, és azért voltak álmosak.

Ó, így mindjárt más. Foci miatt álmosnak lenni talán dicsőség is. A foci az szent ügy.

Épülnek is sorban a katedrálisai…