Viszonylag biztos bizonyosságok – a gondolkodva elfogadás fonala

Az év vége a számadásé is.

Lehet prózaian, lajstromot készíteni. Hűvös statisztikát gyártani, amiben sorba-oszlopba rendezhetjük a bevételt és kiadást.

Merenghetünk azon, mi minden történt, ami tán sorszerű volt, vagy a véletlen műve, esetleg ellenkezőleg, épp kiszámítható.

Újfent mérlegre tehetjük – immár hűvös tárgyilagossággal, tapasztaltabban, vagy akkori indulatainkat a múlt idővel lecsendesítve – a döntéseinket.

Megölelhetjük azt, aki velünk volt, s maradt, emlékezhetünk, remélt visszatérésekre, búcsúkra.

És mindezek között megkérdezhetjük újfent: helyes volt, vagy hiba? Erkölcsös vagy megvetendő hazugság.

Van-e olyan zsinórmértékünk, ami biztonsággal vezet?

Hajdanán használtam az abszolút deviancia fogalmát. (Egy amerikai szerzőtől kölcsönöztem, itt most eltekintek a pontos hivatkozástól.)

Ez a szociológiában, kriminológiában honos megközelítés azt állítja, hogy abszolút deviancia nincs. Azaz nem létezik olyan cselekedet, amit minden korban, minden kultúrában tiltottak, szankcionáltak volna. Az emberölésre épp úgy volt felmentés (például háborúban az ellenség elpusztítása), mint a vérfertőzésre (az ókori kultúráktól a nagy európai uralkodóházakig ismert gyakorlat volt), a csókot lopni ártatlan bűnét vagy a mindennapi kegyes hazugságokat, „leleményességeket” is elintézzük egy kézlegyintéssel.

Ha azt mondjuk, az igazság is relatív, akkor ebből logikusan következik, hogy abszolút igazság sincs. És ahány filozófiai irányzat, hit, eszme van, annyi igazság-fogalom is létezik.

Ez a kényelmes relativizmus látszólag felmenti az embert a folytonos mérlegelés alól, a viselkedések értelmezése könnyebb úgy, ha a tükör nem valamiféle univerzális igazság, hanem az adott kor, társadalom, kultúra parancsa, szokásrendje. Amiket nyilván meghatároznak az aktuális hatalmi és politikai érdekek, gazdasági erők és még ezerféle más körülmény. Viszont éppen e tényezők hatására sodródnak elénk nap mint nap olyan kérdések, amikre nem tudunk elégséges, megnyugtató megoldást találni.

A morálfilozófia természetesen rendületlenül keresi a válaszokat ezekre a dilemmákra. Az erkölcsi parancsok érvényességéről, tartalmáról szóló diskurzusok a régmúlt idők filozófiai iskoláktól napjaink elméleteiig húzódnak. Ugyanakkor a modern kor számos olyan problémát szült, amire itt és most kell/ene reagálni…

Hogy konkrétan mikre gondolok?

Egy kis könyvet olvastam imént, és arról ez (is) eszembe jutott:

2013-ban a fél országot megrázta a hír: meghalt Cipő, a Republic énekese. Akkoriban sokan úgy tudták, szívátültetés se menthette volna meg, mások viszont tudni vélték, hogy nem is akart volna más szívével élni. Volt, aki értetlenül fogadta ezt, mások helyeselték döntését. A vita azonban elég hamar elcsitult. Ahogy a nem sokkal később ismét felmerülő halálbüntetéssel kapcsolatos polémiák szele is elcsendesedett. Vajon miért? Érzéketlenné váltak az emberek?

Ezt nem gondolom, sőt! Az utóbbi hónapokban például a bevándorlással kapcsolatos viták hatják át a mindennapjainkat.

A média szó szerint percenként szállítja, önti elénk ezeket. Miként a filmeket is, például a kórházsorozatokat.

És itt kanyarodok vissza az említett kis könyvhöz. Kovács Gusztáv: A páciens neve: Doktor House. Egy teológus tanár értekezése a bioetika kialakulásának motívumairól, hét bioetikai dilemmáról (az orvosi gyakorlat egyes etikai kérdéseitől a gén-etikán, az emberi magzat morális státuszának problémáján át a szervátültetésig), és ezen túl több más etikai problémáról.

Nem következik most egy „szabályos” recenzió. (Azt azért megjegyzem, hogy a tanulmány kellő tudományos alapossággal, ugyanakkor igen lendületes, olvasmányos stílusban, feszes logikával szerkesztett gondolatmenet alapján íródott. Rendkívül tömören foglalja össze a bioetika alapkérdéseit, majd a filmsorozatból kiemelt etikai dilemmákat.)

Mindössze két cél vezérel. Egyrészt érdemesnek gondolom megemlíteni a kívülállóság vagy érinthetetlenség csalóka illúziójának veszélyét.

A tv-néző kényelmes foteljéből szemléli a filmbéli világot (mert bizony szép számmal követik a sorozatokat is: Kovács G. saját felmérése alapján állítja, hogy a megkérdezett egyetemi hallgatók igen magas százaléka kíséri figyelemmel a kórházsorozatokat), de bármennyire is művinek tetszenek ezek a szereplők és történetek, a valóság rendre bizonyítja, hogy bárki életében felbukkanhatnak hasonló kihívások. Nem lebecsülendő törekvés tehát az, ha szót váltunk a könyvben vázolt etikai kérdésekről.

Egy példát kiragadva: helyes, szükséges, vagy felesleges, netán veszélyes dolog-e, ha a szülők szeretnék tudni, sőt akár befolyásolni a születendő gyermekük nemét?

A másik megjegyzésem általánosabb, és arra a szemléletre utal, ami Kovács Gusztáv törekvését is jellemzi: a gondolkodva elfogadás nehéz, de eredménnyel kecsegtető módja az, ami segíthet abban, hogy ki-ki közelebb kerülhessen ahhoz az igazsághoz, ami hitét, tudását, egyszóval bizonyosságait erősíti.

Ez lett az év végi számvetésem egyik vezérfonala.

Kövér László azt üzente...

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!”

  Igen, a „mindenség”…

Az embert emberré tevő kultúra egésze, az illemszabályoktól a legkülönfélébb hitekig, a tízparancsolattól a filozófia végső kérdéséig, az egyszerű szavak értelmétől Hawkins azon elméletéig, miszerint az információ nem vész el a fekete lyukakban, hanem az eseményhorizonton, úgynevezett szupertranszlációkban tárolódik.

Bizonyára sokan vannak, akik ezt az utóbbit is megértik, no de ilyen messzire nyilván nem kell mennünk. Itt és most elégedjünk meg azzal az elvárással, hogy egy alapszinten iskolázott ember képes legyen például a magyar líra klasszikusai közé sorolt magyar versek tartalmát, mondanivalóját, üzenetét felfogni.

Vajon lehet-e nem érteni, vagy másként értelmezni Csokonai Reményhez című költeményének tartalmát? Félre lehet-e érteni a Szeptember végén gyönyörű sorait, a Himnusz veretes gondolatait, Ady szimbólumait?

Kövér László házelnök bebizonyította, hogy lehet. Pedig ő nem „alapműveltségű”…

A Fidesz kongresszusán tartott beszédében a gender-kritikájába ágyazottan  idézett Petőfitől és József Attilától. (Jó volna írni arról is, miként képzeli el Kövér a férfi és női szerepeket, de erre most nincs időm, igyekeznem kell befejezni ezt a posztomat, hogy mielőbb indulhassak pénzt keresni, mert még a végén megelőz az asszony. Aztán ha többet keres majd nálam, kinyílik a csipája, valami egyenlőségről kezd el papolni, leteszi a fakanalat, sőt rám ripakodik, hogy mossam ki magam a gatyámat. Nem, ez nem lenne jó világ, menjetek lányok önmegvalósítani, úgy, ahogy azt a házelnök – és felkent prófétája Ákos – javasolja: „Szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülnének nekünk.” )

Kövér László a „fiaihoz” is intézett pár buzdító szót, és a költőkkel ezt üzente:

„Azt szeretnénk, ha a fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek Ha férfi vagy légy férfi című versét, vagy azt a József Attila-i sort, mely így szól: Légy ami lennél, férfi, a fű kinő utánad.”

A Petőfi-idézettel nincs gond, a vers üzenete egyértelmű: bizony, legyetek fiúk férfiak! Kemények, elszántak, határozottak, hiszen harc van, fenyegetnek bennünket, stb.

A József Attilától citált részlet a Tudod, hogy nincs bocsánat című versből való.  Vajon ezt miért hozta szóba Kövér? Mit akart ezzel kifejezni? Mire akart buzdítani?

Az öngyilkosságra? Mert ez a vers arról szól! A Kövér által kiragadott sor végképp, hiszen arra utal, hogy a meghívott halál se változtat semmin, a halálodnak nincs értelme, az élet – nélküled is – megy tovább, a fű kinő utánad.

„Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.”

Egy kétségbeesett, beteg, a világ bajait és benne a maga kínjait zseniális lényeglátással és művészi tökéllyel kifejezni tudó lángelme kiáltása, és reménytelen reménye, az utolsó szalmaszál, hogy tán egy új szerelem volna képes új rendet és megnyugvást hozni.

Tehát mivégre ez az idézet Kövér beszédében? Félreértette a verset? Nem lehet ezt félreérteni! Talán nem is olvasta. Vagy nagyon régen, és valahol a „háttértárolóban” megmaradt a szóösszetétel: légy férfi!

Ilyen alapon bármiből lehet idézni egy-egy szót, csak nagyon kockázatos. Mert mindig akadhat olyan ember, aki nem csak iskolázott, hanem művelt is.

Bár kezdhetünk gyanakodni, hogy új magyar nyelv van készülőben… Az 1984 mintájára… Ahol is az „újbeszél” nyelv a Párt totalitárius rendszeréhez igazodó egyszerű, minden részletező jelentésárnyalatától megfosztott, egyértelmű szavakból áll, így azokat könnyű mantrázni, kötelességtudóan szajkózni… Egy a zászló…

És a Nagy Testvér figyel, lassan a gondolataid mögé is bekúszik…

Szólaljon hát meg mindenki, aki még érti a létező magyar nyelvet, a költők szavát, a „mindenséget”, s velünk mondja:

 „Sziszegve se szolgálok aljas,

nyomorító hatalmakat!