- Azt a jóóó…! – kiáltott fel
apám égnek emelve a tekintetét, és talán ezért (is) nem fejezte be a mondatot,
csak dühösen nézte, ahogy kibuggyan ujjából a vér. Fújt egyet, zsebkendője után
kotorászott, aztán kisvártatva a „már nem is vérzik” kijelentéssel nyugtázta,
hogy nincs nagy baj. Mintha csak azt akarta volna kiskamasz fiának megtanítani,
hogy egy kemény férfi (akkor még nem volt „keményen dolgozó kisember”) nem
nyavalyog, ha mellészalad a fűrész, a nyúlketrec-készítést ilyen kis baleset
meg nem akadályozhatja.
Az erős férfi tehát kibír
ennyit. És nem is káromkodik. Nem azért, mert erős… Hanem mert…
Végül is nem tudom, hogy az
Alföldről az ormánysági uradalomba elvándorló földmíves nagyapám másodszülött
fia miért nem tanult meg káromkodni. Náluk valahogy nem volt szokásban. A
jóeszű, tehetséges gyerek elvégezte az iskoláit, aztán népművelő lett, később –
a hatvanas évektől - kultúrházat igazgatott. Megzabolázta az akkor „feltámadó”
hippi fiatalokat, határozottan, néha indulatosan, de sose trágár szavak
kíséretében.
Elvitt focimeccsre is.
1970-ben a Pécsi Dózsa Verseny utcai sportpályáján a Juventus volt az ellenfél.
Félelmetes volt, ahogy 20 ezer ember felhördült, akár a nyári zivatar
mennydörgése. Aztán egy bírói tévedés történhetett, én pedig kérdőn néztem
apámra, aki csak legyintett a játékvezetőt „Hülye vagy, hülye vagy!” rigmussal
szidalmazó nézőkre.
A meccs után kifelé sétálva a
földre mutatott, a padok környékét teleköpködték szotyihéjjal.
- Ezt a sok szemetet..! –
csóválta a fejét, de akkor még nem tudtam, hogy a „sok szemét” alatt nem csupán
a héjat értette…Tán azokra gondolt, akik ha tanultak is, mégse lettek
intelligensek…
Az igazán nagy leckémet
„trágaszótanból” a katonaság adta. Később a nagybetűs élet egyre másra hozta a
jeleket, hogy bizony elkel (?), szükséges (?), megbocsátható (?), természetes
(?) a durva szó. Megismerhettem azt a felfogást is, ami szerint ez a világ
fejlődésének rendje, a nyelv csak tükrözi ezeket a változásokat. Sznob vagy
legalábbis mimóza lelkű, aki nem veszi észre az idők trágár szavát. A világ
közönségessé lett, mosdatlanul fröcsögővé váltak a párbeszédek, tehát nincs mit
tenni. Mindezt megfejeli napjaink divatja is: nem vagy trendi, ha nem
bazmegelsz.
Én viszont sokakkal együtt
hiszem, lehetne enélkül is.
Úgy véltem, vannak „szent”,
tiszta helyek, helyzetek, ahol aztán végképp nem viselhető el az alpári szó.
Ilyennek gondoltam a
diplomáciát is. Magas intellektust követelő beszédmód, választékos, udvarias,
utalások, finom célzásokkal kifejezett nem tetszések, óriási tárgyi tudást,
empátiát, kompromisszum képességet tükröző csendes viták.
Azt mondták, a magyar
parlament is ennek a szellemiségnek az őre. Jó, a történelem feljegyzett
kardcsörtető indulatokat, tettlegességig fajuló polémiákat, abcugozást is.
Ezzel együtt azért bízhattunk abban, hogy a nemzet nagyjai, a képviselők, a miniszterek (a
nép szolgái magyarul) felülemelkednek ezeken.
1990 őszén a T. Házban a
taxisblokád borzolta a kedélyeket és korbácsolta fel az indulatokat.
„Először is le kell
szögeznünk, hogy a Kormány hazudott.”
Orbán Viktor szavai ezek. Azt
az Antall Józsefet hazugozta le, aki ekkor még bölcsen csak így reagált: a
diplomácia nyelvén ez annyit jelent, hogy nem értenek egyet.
A modern kori országgyűlésben
először hangzott el ez a szó: hazudik. Az itt és most másodlagos, hogy Antall
helyesen vagy rosszul cselekedett. A szó az „érdekes”.
A hazudik nem azt sugallja,
hogy
- a kormány álláspontja nem
felel meg a valóságnak,
- a kormány közlése
ellentmond a tényeknek,
- a kormány állítása ütközik
az ellenzék által elmondottakkal, stb, stb.
A hazudik annyit tesz, hogy
csal, alattomosan viselkedik, a másikat megalázó módon semmibe veszi.
Mennyivel szimpatikusabb
volt, amikor Orbán egy intézkedést sürgetve nem követelőzött, nem
fenyegetőzött, csupán ezt mondta: nem volna ellenemre! Ez igen, helyeseltem
akkor! Milyen kifinomult, mégis határozott stílus.
Több ilyet nem tudok idézni
tőle. A „kormány hazudik” maradt meg, belém vésődve.
Természetesen azt nem
állítom, hogy Orbán „hazudik”-ozása emelte be a parlamenti diskurzusokba a mind
durvább kifejezéseket, de az valószínű, hogy jelzett egy új időszakot. Ahol
egyre többször lehetett lehazugozni, hazaárulózni a másikat, ahol röpködtek az
anyázások, kisanyázások balról, jobbról, szélről, zöld mezők felől, egyre-másra
szaporodtak a beintések, különböző ujjak emelése-forgatása mutatta, ki mit
tenne, hova, kinek és ki mit kapjon… a fejéhez…
Új korszak, igen. Már nem
csak hazudnak reggel és este, hanem el is kúrják, aztán jobbról előzve
zsidóznak és cigányoznak, parlamenti képviselőnőt nőségében támadnak (nem
idézem).
Új korszak, ami nem csupán
sokasodó durva szavakat jelent, hanem egy új morált, amit Orbán politikai
hitvallássá emelt:
"Most is azt
mondom a külföldi diplomatáknak, hogy ne figyeljenek oda arra, amit mondok,
egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok".
Akárhogy is forgatom,
elemzem, csak oda lyukadok ki, hogy ezzel Orbán azt közli:
- nem a valóságról szólok,
amikor beszélek,
- amit mondok, az nem felel
meg a tényeknek,
- amit állítok, az nélkülöz
minden valós alapot, stb, stb.
De nem, nem ezt jelenti!
Ugyanis itt céltudatos, előre megfontolt szándékkal, cinikusan elkövetett
hamisításról van szó. Magyarul arra intette a külföldi diplomatákat, hogy
legyenek résen, mert hazudik!
A bátran hazudj, ha érdekeid
úgy kívánják új morálját Orbán tovább erősítette azzal, hogy kijelentette:
„… elengedtük a politikai
korrektség dogmáját is. A magyar ember természeténél foga politikailag
inkorrekt, vagyis nem vesztette el a józan eszét.”
Azaz szembeállította a
tisztességet az ésszerűséggel. Egyszerűbben: a cél szentesíti az eszközt
cinikus teóriáját emelte az új morál fő tézisévé.
Brüsszelnek is megüzente: Nem
a tisztesség az egyik legfőbb vezérelv, hanem az önérdek.
Erre már Áder János is
összevonta a szemöldökét: "Az Európának ezen a vidékén élő emberek jól
tudják, hogy csak annak a nemzetnek van jövője, amely képes messzebb látni
saját érdekeinél.” Na de mi súlya van egy államelnöknek Magyarországon?
SchNitt…
Orbán szerint nem értékeket,
hanem érdekeket kell követnünk…
Rossz előérzeteim Kertész
Imrét idézik, akinek „Sorstalanságát” a Hollywood-i filmesek nem értették meg
igazán. A nácik által elkövetett legnagyobb gaztett ugyanis nem „csak” az volt,
hogy emberek millióit ölték meg. Hanem az a szörnyűség, hogy önérdekből (ld.
fajelmélet) széttiporták egy sok ezer éves kultúra eszméit!
Orbán is önérdekre hivatkozva
tapos bele olyan európai értékekbe, mint a mások elfogadása és tisztelete, a
kölcsönösen előnyös együttműködésre törekvés, és mindebben és ezzel együtt a
demokrácia eszméje és nyugaton még létező gyakorlata.
Talán engedékenyebbek
lehetnénk, ha minden országlakó érdekében cselekedne.
A napokban viszont újfent
kiderült, hogy az orbáni érdekvédelem nem teljes körű.
A miniszterelnök személyesen
rendelte el, hogy minden minisztérium vonja ki a pénzét a brókercégekből. (Most
ne firtassuk, a közpénz egyáltalán hogy került ki a piacra).
A keményen dolgozó
kisembereknek meg elfelejtettek (?) szólni.
Dübörög a magyar gazdaság
Titanic-ja, a kapitány még a hídon vezényel, de a gépház zajától nem hallani,
ahogy a jól meghízott patkányok elégedetten szuszognak, aztán ha jön a jéghegy,
elsőként sietve menekülnek majd a fedélzetről…