Koki, saller, akasztófa

Rosszemlékű beszédeink sora bővülni látszik… Öszödi beszéd, tusványfürdői beszéd, és most: pécsi beszéd?

A miniszterelnök az április 28-i pécsi látogatásakor úgy nyilatkozott, hogy napirenden kell tartani a halálbüntetés kérdését.

Első reakcióm bevallom ez az egyetlen szó volt: ostoba!

Próbálom magam csendre inteni, bár imént egy halálbüntetést szorgalmazó Face-oldal kommentjei közt tallóztam, s így ez elég nehéz. Íme:

 

Erzsébet Szigeti Katolikus vallású vagyok,tiltja a katolikus vallás az ölést, de aki embert ölt, az ki kell végezni, s ez nem bűn, bűn aki ártatlanul megöl egy embert, gyilkol, ő a gyilkos, ki kell végezni, nincs helye a társadalomban, semmi keresnivalója a földön!

Imre Kara Felháborító,hogy családokat, gyerekeket tesznek tönkre,gyilkosok,rablók,pedofilek ,s mindezért mi tartjuk el őket a börtönökben, ha sikerül el fogni őket.Igenis legyen halálbüntetés! Aki idős embereket ver meg,s rabol ki s öl meg pár forintért azok is így járjanak.

Miklos Kallai Mint régen, össze kell hívni az embereket egy térre és nyilvánosan kivegezni ezeket a mocskos köcsögöket. Halál a bűnözőkre

György Tóth Nem etetni és jogokkal kell felruházni a bünözőket hanam kötél a nyakukra!

László Gajdics A gyikosoknak halál.Gyermek gyilkosoknak kinzó halált!

Vilma Óra ugyan az amit a bűnöző el követett,

Miklos Kallai Hogy lássa a többi rohadék hogy ez vár rá is ha ilyet csinál

Robert Nagy Halal miden gyilkosra kivetel nelkul !!!

Zoltán Papp Nagyon keserves halált ,melyet áldozatának okozott...verseny az idővel,eszméljen mit tett !! NEM AZONNALI KÖTELET !!!

Kovács István HALÁL,fejjel le fele fölakasztani,mint a mosott ruhát,had száradjon ki rendesen!

Sándor Szabó Csak azt ne gondolja senki ,hogy akinek már minden mind egy azt komoly munkára lehet fogni ,többe kerül az őrzése ellátása mint amit termel .

Sorozatot-hogy biztos legyen!!

Dénes Berecz Parlamenti állandó belépőt és mentelmi jogot mint magyarországon!!!

Éva Juhos Halálért halál jár!

Rigó Erzsébet Halált kinozva!!!!

József Lantos Forró olajba mártanám őket.

Sándor Tóth Olyan halált szánok neki, mint az ő áldozatáé volt.

Torzsás Tibor kinyìrni utolsó kívánság nélkül.ő vajon teljesítette az áldozata kívánságát?

Józsi Bá Én tennék rá egy jeladót, és hazaengedném az itélethozatalig. Itélet ugyis pár év után lesz. Addig valami tökös legény csak meglincselné.

Andrea Matusek Persze az első dolog, ami az ember eszébe jut, az ősi " szemet szemért". De a kártérítés ledolgozása jobban tetszik. Hosszú-hosszú évekig nap mint nap tudnia, hogy azért kell dolgoznia, hogy legalább részben jóvátegye a bűnét, amit másokkal szemben elkövetett, ez valóban "nevelő" hatású lehet.

Lángi András Szégyelje magát akí nem ért velünk egyett mínden ílyen patkánnyak kötél akí élete ont kí

Van itt szemet szemért, golyó, kötél, lincselés, olajba mártás, kínzás, éheztetés, és az utolsónak idézett kommentelő szerint patkány az, aki nem ért velük egyet, és akkor kötél neki is.

Nos én (a patkánynak minősített)  kapkodom a fejem, milyen érveket is lehetne mozgósítani ezekkel szemben? „Ezekkel” szemben valószínűleg semmivel.

No de mi van az értelmesebbel? Az értelmiségiekkel? Akik tanultak történelmet, jogot, filozófiát, netán kriminológiát? Vagy a zsigeri indulatok kiradírozzák az agyat? Esetleg arról van szó, hogy akár csak a tehetetlen szülő, akinek elfogynak az érvei, hát jól odacsap, mert azt hiszi, ezzel bármit is meg lehet oldani? Aztán maga csodálkozik a legjobban, mert az átkozott kölyök a fenyegetés, sőt a „három csapás”  ellenére se javul meg.

Tétova kérdéseim:

Kezdjük az érvelést a tudományos gondolkozás több évszázados tapasztalása felől, ami szerint a büntetés, illetve annak szigorítása soha nem volt igazán visszatartó erejű?

Durkheim, francia szociológus egy egész könyvet szentelt annak bizonyítására, hogy a büntetés igazi célja nem a nevelés, nem az elrettentés, és persze nem a bosszú! Azt állította, hogy a büntetés „engesztelő jellegű”, aminek az a szerepe, hogy a tisztességes emberek ezzel az "áldozással" (ami egykor a bárány volt) jelezzék a közösségük tagjai (és Isten) számára, hogy a közös értékeik, normáik továbbra is érvényben vannak, s aki megszegi, azt megbüntetik.

Idézhetjük azt a középkori történetet, ami arról szól, hogy a lopáson rajtakapott bűnösöket nyilvánosan megcsonkították, illetve kivégezték, de mindez cseppet se zavarta a zsebtolvajokat abban, hogy az ujjongó vagy szörnyülködő nézők között „ténykedjenek”?

Említsük meg azt, hogy a civilizáció fejlődésével párhuzamosan a szemet szemért elvét minden modernizálódó társadalom túlhaladta, és helyébe állította azt a mind komplexebb és eredményesebb szemléletet, ami egyfelől kiszorította a kulturált emberhez méltatlan bánásmódot, másfelől a nevelésre, a megelőzésre, a kockázatok mérséklésére, a kárenyhítésre koncentrálva mindenki felelősségévé tette a bűnözés elleni fellépést?

Folytassuk azzal, hogy a halálbüntetés mellett érvelők soha egyetlen érdemi bizonyítékkal sem tudták alátámasztani azt, hogy a kivégzéseknek bármiféle hatása lenne az életellenes bűncselekmények számának alakulására?

Öntsünk ide számsorokat, amik azt bizonyítanák, hogy azokban az országokban, ahol ma is sokakat ítélnek halálra, jottányit se javult a közbiztonság, nem csökkent a korrupció, és a gyilkosságok aránya se változott?

Lehetne még szólni arról, hogy a halálbüntetés, illetve a kiszabásáig vezető igen hosszadalmas és rendkívül költséges eljárás és a szakszerű nyomozati és büntetőeljárási, bírósági munka se garantálja a teljes bizonyosságot? (A móri „bankrablók” csak  életfogytig tartó szabadságvesztést kaptak, és ez volt a szerencséjük, ugyanis több évvel később kiderült, hogy ártatlanul ültek, mindeközben a tényleges gyilkos szabadon mászkált, sőt egy postást meg is ölt!)

Emeljük ki azt a sokat hangoztatott érvet, hogy a bűnözéstől leginkább visszatartó erő a lebukás veszélye?

Citáljuk ide azokat a bizonyítékokat, amik azt támasztják alá, hogy az életellenes bűnt elkövetők (többségükben erős felindulásból cselekedve) abban a szörnyűséges pillanatban a legritkább esetben mérlegelik azt, hogy milyen büntetést kaphatnak? Ha valamelyiknek egyáltalán eszébe jut bármiféle lehetséges következmény, azt abban a hitben, reményben hessegeti el, hogy sikerül elmenekülnie, hogy nem derül ki a szörnyű tette. Szóval megint csak a lebukásnál lyukadtunk ki.

A nagyközönség persze felbőszül, hörög, elégtételt követel… 

Azok az emberek is "igazságot" követeltek, akik végignézhették egy bűnös kivégzését. Évekig várták a pillanatot, hogy láthassák: végre meglakol az, aki megölte a gyereküket, testvérüket.

Az elítéltet bevezették a szobába, odaszíjazták az ágyhoz, és az orvosok hozzáfogtak az előkészületekhez. A szoba egyik falán lévő ablak elől elhúzták a függönyt, és a másik helyiségben ülő hozzátartozók így pontosan láthatták, ahogy működésbe lép a mérget adagoló gép, a vékony csöveken elindul a folyadék, a férfi teste megfeszül …

A házaspár néhány pillanatig a rángatózó testet nézte, aztán a semmibe révedt a tekintetük.

Nyolc éve történt… A lányuk egy baráti társasággal békésen kávézott egy presszó teraszán, mikor belépett a gyilkos és hidegvérrel, válogatás nélkül lőtt.

- A lányomat nem adhatja vissza senki, de azt akarom, hogy a bűnös megkapja a méltó büntetését, haljon meg! – szakadt ki a férfiból az elkeseredés.

És most több év elteltével az üvegfalon túl csak bámul, és nem érti, vajon miért nem lett könnyebb a lelke akkor, amikor a gyilkos élete bevégeztetett.

Az indulatok most is hevesek. Egy fiatal kaposvári lány kegyetlen és értelmetlen halála után ez főként érthető.

A fájdalom okozta indulat még sokáig ott zubog a hozzátartozókban, ismerősökben, a szakembernek viszont kötelessége józannak is lenni. A politikusnak is.

A miniszterelnök viszont jogsértésre buzdít. Nem áll távol tőle ez a mentalitás, emlékezzünk a 2007-es kordonbontásra. Akkor a demokrácia védelmezőjeként polgári engedetlenséget hirdetett. Lebontották azt a kerítést, amit a rendőrség - a későbbi jogerős bírósági végzés így ítélte meg - jogszerűen állított fel. Azaz Orbánék akkor (is) jogot sértettek. Nem lett következménye.

Most az Európai unió jogrendjének ront azzal, hogy előrángatta a halálbüntetés témáját. Korábban kokit meg sallert osztogatott, most meg az akasztófa ... 
 Nyilván bőven van ebben politikai számítás. Ha más nem működik, akkor hass az emberek fékeveszett indulataira, s nem kell az igazi megoldással bíbelődni.

 A civilizált Európa viszont törvénybe iktatta, hogy „senkit se lehet halálra ítélni vagy kivégezni”. Ezt Magyarország is aláírta. Az Unióhoz csatlakozás egyik alapfeltétele volt. Pont.

Persze tudjuk, hogy Orbán nem érzi jól magát abban a társaságban. Igazi otthont Keleten remél, az illiberális államok lettek a példaképek, újabban Kazahsztán. Ahol szintén a korlátlan hatalom, az érték helyett önérdek és a politikai inkorrektség vezérel.

Én inkább maradnék itt… A civilizált Európában, és Pécsett…

Ott, ahol I. Lajos 1367-ben  - európai mintára – megalapította az ország első egyetemét.

„Magyarország királyának kérésére rendeljük, hogy Pécs városában legyen studium generale, amelyben az egyházi és polgári törvény (…) taníttassék.” 

A bullát – amiből a fenti sort idéztem – a kor szokásai szerint a pápa adta ki. 

Mégpedig V. Orbán pápa.

A nácikat is meg lehet szokni?

 Az, hogy tegnapi posztom kevesebb érdeklődőt vonzott, mint összes egyéb korábbi írásom, önmagában nem jelent semmit. Lehet, hogy rossz időpontban tettem fel, vagy nem jól fogalmaztam, amit mondani akartam. Sokkal inkább megdöbbent az, hogy a tegnapi tapolcai időközi választás tragikus eredménye nem váltott ki nagyobb felháborodást országos szinten, mint amennyit például a kormány tankönyv-ügyben bemutatott ámokfutása. Ami természetesen súlyos probléma, és még ezer hasonló, de melyik ér fel azzal, hogy itt és most Magyarországon markáns többséget felmutatva győzni tudott egy náci nézeteket valló párt náci nézeteket nyíltan harsogó (azt a karján tetoválva is viselő) „ember.”

 Az egyetlen érdemleges és bizodalomra okot adó civil megmozdulás a net-adó elleni tűntetés volt. Azóta semmi. Semmi. Kis tüntetések, kis vonulgatások, kis szópárbajok a parlamentben, a másik gyalázása a pártsajtókban, de a víz (pénz) folyik tovább…

 Emlegetik persze naponta a magánynyugdíjpénztár 3 ezer milliárdjának lenyúlását, aztán legyintés. Szóba kerül néha a trafikmutyi, földmutyi, aztán „gyújts rá haver, egyformák ezek mind” – beletörődés. Kis felhördülés az új adók miatt, aztán megy a polgár és dörmögve de megveszi a matricát. Három forinttal megint olcsóbb lett a benzin, hú de jó, tényleg jobban teljesít az ország.

Vasárnapi boltbezárás? Heves viták a tv-ben, politikusok és szakemberek szórják az érveiket, a „nép” kicsit háborog, aztán bevásárol szombaton. Legyint. Majd megszokjuk.

Tessék mondani, a nácikat is meg lehet majd szokni?

Nem mese ez, gyermek!

 A távirányítóval csendet parancsolok a tv-nek, bár az ordas eszmék is kikapcsolhatók lennének így … 
A tapolcai választási eredmények grafikonjának színes oszlopai hangtalanul dübörögnek bennem, masíroznak, mint anno a „vezér” diadalra éhes katonái…

A rendszerváltás reményteli utat rajzolt (akkor még a „kisvezér” is liberális volt, és mindenek előtt demokrata, aki azt harsogta, hogy a kormányt, a hatalmat korlátozni kell), de mára eljutottunk oda, hogy a parlamentáris demokrácia annyit jelent, a kétharmados többség minden kontroll nélkül bármit megtehet.

Az illiberális demokrácia zászlaja alatt kelet felé terelnének, „vigyázó szemünk” elől Párizst eltakarják a „Magyarország jobban teljesít” plakátok.

Orbánia a keleti diktatúrákat teszi zsinórmértéknek, s míg a túlterjeszkedő hatalom ellen kiabálunk, szalonképesnek látszó cuki mondatokba csomagolva előrébb araszolnak a náci eszmék hirdetői, és ma,  április 12-én jobbról be is előznek.

 Elveszett a józan ész…

Ölembe csúszik a verseskötet. Mielőtt becsuknám, még egy pillantást vetek az utolsó sorokra, aztán kiveszem a kis cetlit. Arra gondolok, nem lesz már többé értelme újra ennél a versnél kinyitni a könyvet.

Vagy mégis?

Zsigereimbe belemart igazságérzetem és eszményeim (az ember és az ő méltósága, szabadsága és „mindensége”) megszólalnak. Igen, tudom „kívülről” a verset, ez lesz most a kis zászlóm, hogy jelezze, van még remény:

  „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

A szomorú szemű elefánt

 Pereg a dob, a porondot pásztázó reflektor fénysugarában aranysárgán vibrálnak a porszemek, az „ügyetlen” bohóc (álmaiban persze trapézon lengő légtornász, nyulakat cilinderből varázsoló bűvész, villámkezű késdobáló és lóháton parádézó flitteres szoknyájú donna) körbebotladozza az idomárt, aki hosszú kampós botját az elefánt ormányába akasztja, mire a böhöm nagy állat a két mellső lábát felemelve a fenekére tottyan. A zenekar tust húz, az idomár meghajol, a bohóc újra orra bukik, a közönség hahotázva tapsol, az elefánt a vezényszóra lassan újra a földre ereszkedik, ingatja a fejét, mintha hitetlenkedve azt kérdezné: mit keresek én itt? De máris pattan az újabb vezényszó, s az ormányos engedelmesen csinálja az újabb kunsztot, csak a szemeiben látszik a végtelen szomorúság.

A lelket gúzsba kötő dresszúra ellen az állat mit is tehetne, a vastaps ugyan neki is szól, de mit ér az a szavanna szabadsága helyett?

A manézsban előadja a betanult figurákat, ahogy a kisiskolás sorolja az igekötőket, háta mögött tartva a kezét ujjain számolja, vajon elmondta-e az összes európai hegycsúcsot, és megkönnyebbülten fúj, mikor sikerül a kínkeservvel bemagolt matematikai szabályt hibátlanul felidéznie.

Vajon mire gondoltak azok a szülök, akik büszkeségtől dagadó kebellel, mosolyogva nézték, ahogy csemetéik az óvodai ünnepségen a kormányablakról szóló idétlen vers-förmedvényt szavalták?

Nem vitás, ezt a lurkókkal bebifláztatták. Elképzelem, hányszor de hányszor bicsaklott meg a hangjuk, miközben a számukra nyilvánvalóan teljesen értelmetlen szöveget szajkózták: „a forgalmi és jogosítvány sok fontos irat, és beszerzése mind az emberre marad”, aztán „a hivatalban sok humánus ember minden kérdésre készségesen felel”. Vagy mit kezdett nyiladozó értelmük a népies felütéssel indító, majd moralizálásban kicsúcsosodó okfejtéssel: „ jól van komám, várjon türelemmel, mint ahogy a hivatalnok teszi szeretettel”. Gépiesen eldarálták azt is, hogy „azért legyünk türelemmel, mert a hivatalnok nekünk szívességet tesz”, sőt „még a nehézfejű ügyféllel is türelmes”. Amiért a jóisten majd megáldja őket, amivel persze nincs semmi gond, áldja is meg az isten, csak a hivatalnoknak ugye nem az a dolga, hogy szívességet tegyen, főleg nem a mi pénzünkből. Aztán életre szóló igazságként kórusban harsogták, hogy a kormányablakra „szükség lesz, amíg csak a föld forog.”

Szellemi pedofília, családon kívüli erőszak, bicskanyitogató propaganda, Rákosi restauráció – csak néhány a nyomdafestéket tűrő kommentekből.

Magam azt hittem, jelen korunkban ilyen, nyilvánvalóan politikai-alattvalói attitűd által vezérelt módon már nem lehet megalázni gyerekeket. A nagy csavar ebben az egészben az, hogy ezeknek az ártatlan kölyköknek fogalmuk sincs arról, mire használták (fel) őket. Pedig a gyerek is képes felfogni, ha becsapják, ha megalázzák.

Gyermekkorom idézem…

A nap már felmelegítette a hátamon a kabátot, a szél viszont még csípős-hűvösen bújt a gallérom alá. Április elseje volt, a Vas-műszaki bolt felé baktattam, a napközis tanár néni küldött el tíz deka koporsószögért.

Józsi, a termetes eladó először visszakérdezett, mint aki nem jól hall, aztán röhögve csapkodni kezdte a pultot, és hátrakiáltott a raktárba: Főnök, meghozták má’ a koporsószeget? Kisvártatva odasereglett az összes eladó, és a boltban vásárlók is körém gyűlve érdeklődtek, nikkelezett szemmérték nem kell-e, mert csak azzal lehet egyenesbe állítani a koporsót.

Úgy emlékszem, koporsót csak két évvel később láttam először, mikor Etelkát temették. Nyolc évesen az volt az első élményem arról a szomorú értelmetlenségről, amit nekem akkor a halál jelentett, főleg, hogy pár hónappal előtte még ámulattal hallgattam a nálam alig idősebb kislány énekét. A szög fogalmával persze tisztában voltam, mindezzel együtt tanácstalanul néztem Józsira, és a vigyorászó felnőttekre, és hamar felfogtam, hogy engem itt most valamiért nagyon kinevettek. Úgy rémlik, nem is az iskolába mentem vissza, hanem zokogva rontottam be apám irodájába.

Ő nem nevetett a rajtam megesett áprilisi tréfán, mivel szerinte ez nem volt az! Felnőttek aláztak meg egy kisgyereket. Erzsike tanár néni se nevetett, mert apám ugyan nem borította rá az asztalt, de szavai elég ütősek voltak ahhoz, hogy a nő felfogja, mi a különbség a megalázás és a tréfálkozás között.

Az akkori politika bennünket, gyerekeket is kiparancsolt az ünnepségekre. Az úttörődalok, a kötelező masírozás éveit is átvészeltük, szerencsére az Éljen Rákosi-t már csak régi híradókban hallottuk dübörögni.

Végül eljött az új kor, amikor ledőltek a vörös bálványok, a behódolás és kötelező engedelmesség korlátait felszámoló szabadság kis köreiből úgy reméltük, valami új, tágas, hatalmas tér lesz. Lett is. Eddig?

Az elmúlt években felerősödtek az új függőségi viszonyok, a vezér kegyeiért versengő alattvalók mind gyakrabban idézik fel azt az időt, amikor a felfelé igazodás – lefelé taposás stratégiája tartotta félelemben, de legalábbis óvatosságba burkolózva az embereket.

Ma felháborodással olvashatjuk, hogy a frissen megjelent kormányzati tankönyvlista továbbra is több olyan könyvet tartalmaz, amiknek szakmaiatlanságát, erőltetett ideológiai, erkölcsi egyoldalúságát korábban számos szakember és szakmai testület kifogásolta. Sokáig abban bíztunk, hogy az „igazi tanár”, a jó pedagógus felül tud emelkedi a rossz tankönyv diktátumain, és képes szakszerűen, tárgyszerűen, a korszerű tudományos ismeretekre alapozott tudással és legfőképp ideológiamentesen végezni a munkáját. Naiv remény volt. Főleg most, hogy ez a kormányablakos borzadály napvilágot látott. Az elkeserítő mindemellett az, hogy nagyon sokan valószínűleg nem is értik, mi ezzel a baj.

Azok a szülők sem, akik most azzal védekeznek: de hát olyan aranyosak voltak a gyerekek. Azok voltak.

Aranyosak, ártatlanok és szabadok. Eddig.

Mint az a szomorú szemű elefánt…