Nem mese ez, gyermek!

 A távirányítóval csendet parancsolok a tv-nek, bár az ordas eszmék is kikapcsolhatók lennének így … 
A tapolcai választási eredmények grafikonjának színes oszlopai hangtalanul dübörögnek bennem, masíroznak, mint anno a „vezér” diadalra éhes katonái…

A rendszerváltás reményteli utat rajzolt (akkor még a „kisvezér” is liberális volt, és mindenek előtt demokrata, aki azt harsogta, hogy a kormányt, a hatalmat korlátozni kell), de mára eljutottunk oda, hogy a parlamentáris demokrácia annyit jelent, a kétharmados többség minden kontroll nélkül bármit megtehet.

Az illiberális demokrácia zászlaja alatt kelet felé terelnének, „vigyázó szemünk” elől Párizst eltakarják a „Magyarország jobban teljesít” plakátok.

Orbánia a keleti diktatúrákat teszi zsinórmértéknek, s míg a túlterjeszkedő hatalom ellen kiabálunk, szalonképesnek látszó cuki mondatokba csomagolva előrébb araszolnak a náci eszmék hirdetői, és ma,  április 12-én jobbról be is előznek.

 Elveszett a józan ész…

Ölembe csúszik a verseskötet. Mielőtt becsuknám, még egy pillantást vetek az utolsó sorokra, aztán kiveszem a kis cetlit. Arra gondolok, nem lesz már többé értelme újra ennél a versnél kinyitni a könyvet.

Vagy mégis?

Zsigereimbe belemart igazságérzetem és eszményeim (az ember és az ő méltósága, szabadsága és „mindensége”) megszólalnak. Igen, tudom „kívülről” a verset, ez lesz most a kis zászlóm, hogy jelezze, van még remény:

  „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”