„Harminckét éves lettem én…”
Meg még huszonöttel több…
Ünnepelek…
Köszönöm az ajándékokat, a
szép szavakat, öleléseket…
És az elmúlt huszonöt évet
is.
Ez is ajándék volt. A remény
ígérete, hogy egy élhetőbb, szabad, normális ország épül.
Voltak esélyek: politikai
pluralizmus, a demokrácia új intézményei, az állam szerepének átalakulása és a
többi.
Aztán kiderült lassan, hogy
akadozik a gépezet. Gazdasági válság, növekvő társadalmi egyenlőtlenségek,
lecsúszó rétegek, és velük szemben a mind gátlástalanabb új politikai osztály.
A fékek és ellensúlyok
rendszere azért létezett, a kétharmados törvények gátat szabtak a kormányon
lévőknek, a hatalommegosztás úgyszintén adott valami garanciát arra, hogy a
jogállamiság alapjai viszonylag stabilak.
Mindez kevésnek bizonyult. A
maga hatalmát gránitszilárdságú alaptörvénnyel védő Orbán-rezsim immár nyíltan
szembehelyezkedik mindazzal, amit a rendszerváltás megteremtett.
A születésnapi ajándékot
Tusnádfürdőn kaptuk. Hogy minek a születésnapja ez?
A társadalomkutatók még
keresik a jelzőket arra, hogy is nevezzék ezt a napot.
A csomag tartalmát azért
próbálják értelmezni, magam ezt most csak sommásan teszem:
Orbán kifejtette az
illiberális állam szükségességét, arcul csapva ezzel az összes működő demokráciát.
Igaz, óriási fogalomzavarban szenved, amikor a liberális demokráciát
összekeveri a liberalizmussal. Az ország miniszterelnöke ne mondjon
ostobaságot! Az talán még veszélyesebb, mintha valóban ez lenne az új
ideológiája.
Megkérdőjelezte az emberi
jogok elvének érvényességét, alárendelte ezt az állami akaratnak. Kijelentette,
hogy vége a jóléti államnak, és az új, követendő modellnek Szingapúrt, Törökországot,
Kínát és Oroszországot nevezte meg. Éppen azokat az országokat, ahol autokrácia
vagy diktatúra van, ahol felszámolták a politikai pluralizmust, erőteljesen
korlátozzák az emberi jogokat, a sajtószabadságot és a magántulajdon
szentségét.
Ezt 2007-ben Orbán is így
látta, mert akkor még így nyilatkozott a keleti társadalmakhoz való
viszonyunkról: "Az államalapítás óta Magyarország nyugati ország, amely
saját jószántából soha sem akar többé a Kelet része lenni. Éppen azért jöttünk
ide, mert ott már nem találtuk a helyünket."
És így minősítette akkor
ezeket az országokat:
"A keleti politika nem
tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget, és nem tűri a szabadságot.
Felszámolja az emberek független életét védő védvonalakat. Vagyontalanná tesz,
elszegényít, kiszolgáltatottá vetkőztet, ha kell, megfélemlít. A hatalomtól
függő élet láncába fűz.
Na igen, ez a keleti
politika. És Orbánnak most ez lett a zsinórmérték – tudjuk, látjuk, érezzük.
A civil társadalmat
(jogvédőket, kulturális szervezeteket, stb.) a külföldiek zsoldjában álló
hazaárulóknak minősítette. Nyilván akkor Soros György is ilyen nemzetet támadó
szörny. Akinek ösztöndíjával Orbán több hónapig Oxfordban tanulhatott.
Meghirdette a munka alapú
társadalom eszméjét. Ezzel csak annyi a baj, hogy ez a gondolat azt az idejét
múlt felfogást takarja, ami munka alatt a kétkezi, szakképzést nem, vagy alig
igénylő, hagyományos értelemben vett termelőmunkát érti. Azt, ami a modern
országokban mind kisebb területre zsugorodik, átadva a helyét a
robottechnikának, az automatizált termelő folyamatoknak, így e társadalmakban
az emberi munka a magasabb szakértelmet igénylő szolgáltatásokban összpontosul.
Orbán a közmunkások társadalmát vetíti elénk, magyarul a kényszerből, éhbérért
robotoló milliók világát, akiket már nem a gondoskodó, hanem a kényszerítő
állam „oltalmaz”.
A legveszedelmesebbnek
azonban a következő mondatát tartom: „Bármi megtörténhet…”
Ezt bizony fenyegetésnek
vehetjük, ahogy annak vette több civilizált ország is.
Nem volt előzmények nélküli
ez kijelentés. Egy korábbi, rendkívül cinikus intését idézem: ”… ne figyeljenek
oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok".
Tehát valóban bármi
megtörténhet? És annak az ellenkezője is?
A fent idézett orbáni
pálfordulások bizony ezt mutatják.
Az ellenzék hevesen reagált
erre a beszédre: botrányos, elmebeteg, hazaáruló…
A tehetetlen ember
vagdalkozik így. Ahelyett, hogy érveket sorolnának, alternatívákat mutatnának
fel és főként: összefognának.
Mi adhat reményt? Mert nem
hiszem, hogy az ország józanabb, és remélem, hogy nagyobbik fele ázsiai,
diktatórikus, kényszer-alapú társadalomban akarna élni.
Talán igaz, talán legenda,
amikor ezt mesélik: a 80-as évek közepén hiába volt sok „illetékes elvtárs”
számára láthatóvá, hogy a rendszer düledezik, nem volt, aki oda mert volna
állni az „öreg” elé: Kádár elvtárs, nagyon nagy baj van, a szocializmus nem
működik!
Lehet, naivan azt
feltételezem, hogy Orbán apparátusának szervilis lelkű tagjai között senki
nincs, aki azt merné mondani: Viktor, ne vezesd szembe a fél világgal Magyarországot!
Ez az írás lelkiismeretem és
tudásom kiáltása, és remélem, hogy sokan mások is megszólalnak ma. A
születésnapom magánügy, a demokrácia halála sokunk félelme. Mindazoké, akik
velem együtt hiszik, a tudatlanság ellen egy szó is nagy erő. S hogy tudunk még
„nem középiskolás fokon
taní-
tani!”