"Hívok egy régi álmot..."

„Hívok egy régi álmot, várom ki benne áll…”

Méltósággal hömpölyög a zene, a Pacsirta rádió állomásainak sárga fénye lassan elhalványul, ahogy a kamera az ágy felé fordul, ahol Zsozsó és Kánya (ki még oly fiatal, neki magyarázom: a Kenguru című film szerelmespárja) ölelkezik…

Álomarcú lány – szól bársonyosan és mégis határozottan a mi generációnk gyönyörűséges szerelem-himnusza. Somló Tamás énekel.

Somló Tamás énekelt. Úgy, ahogy addig és azóta senki.

Presser annakidején valahogy úgy fogalmazott, amikor meghallotta Somlót énekelni, megemelkedett a zongora. Csoda volt. Volt.

És most van szomorúság, lesznek szép megemlékezések, mert  - ismét Pressert idézve – nem tud olyan embert, aki Tamásra haragudott volna.

Bohóc volt, és zenei zseni. Évekig járta egy artistacsoporttal a világot, aztán – ahogy a maga sajátos, kicsit flegma, de mégis mély érzésekkel átitatott meséléséből tudjuk – az egyik lányt leejtették, amit az zokon vett, így a társulat szétszéledt, Somló pedig hazajött. Turbánban vagy valami efféle keleti ruhában (emlékeim itt csak a lényeget hívják elő) szállt ki a repülőből, és ebben a hacukában toppant be a Kex vagy a Nonstop esti fellépésére. Mert ahogy írtam, bohóc volt. És úgy vette fel egy pillanat alatt a zene ritmusát, mintha ezer évig gyakorolta volna. Mert mint írtam, zenei zseni volt.

Amikor az LGT-be hívták, csak 6-8 hangszeren játszott (igazán a szaxofon volt a mindene), basszusgitár addig nem volt a kezében. Barta Tamás unszolására (ő is már odafent penget, nyugodjék békében) nekiveselkedett, s jó egy hónap alatt úgy megtanult, hogy az angliai lemezfelvételen játszi könnyedséggel hozta a lüktető futamokat. Mondom – írom – egy hónap alatt. Mert – hogy ismét Presser vallomására hagyatkozzak – Somló kicsit lusta is volt.

Kevés (?) dalt írt. Ami viszont megszületett benne, az mindent elmondott. Azzal mindent elmondott. A járdán ülve… valamit valamiért …nem mint egy Primadonna, hanem lazán, ahogy a boogie szól a zongorán, és neki igazán nem kellett kérnie, hogy nagyon szeress engem, hiszen újra írom, őt mindenki szerette. Pedig ő arról is énekelt, hogy „annyi mindent nem szerettem még.”

Utolsó fellépése Pécsett volt – betegen, beteg gyereknek zenélt.

S most bennem kel a hang, Tamás – Artúr végtelenbe hajló éneke:

„Ha a csend beszélni tudna, hol nevetne, hol meg sírna,

Fekete is, fehér volna talán…”

Nyugodj békében, Tamás!

 

Távol Európától

Nézem a tv-ben a kínos beszélgetést… Gyárfás Tamás, az úszószövetség elnöke minden második mondatában hitet tesz amellett (és ez a sok „hittételezés” már önmagában kínos), hogy amit Kiss László 50 valahány évvel ezelőtt tett, arra nincs mentség, az a legszörnyűbb dolog, az a bűn nem évül el…DE! És akkor jönnek az „érvek”! Hogy mindenkinek, aki megbűnhődött, meg kell adni az esélyt az újrakezdésre. És aki bizonyított, aki jó emberré lett, az előtt kalapot kell emelni. Hát még, aki vagy 10 aranyéremmel öregbítette a magyar úszósport jó hírét!

Le a kalappal Laci bácsi! Éljen!

Dübörögnek bennem a híreket követő kommentek… És mint mikor a szunnyadó vulkán mélyéből tör fel az ősanyag, olyan ellenállhatatlanná kezd bennem válni a döbbenetből kidagadó elkeseredés: mi van itt?

Többen megkérdőjelezik a korabeli bíróság pártatlanságát. Mások előkapják azt a szörnyűséges érvet, miszerint a nők gyakran maguk tehetnek arról, hogy bántalmazzák, megerőszakolják őket. Olyan eszement hozzászólást is olvastam, amiben azt követelték, hogy vonják felelősségre a botrányt kirobbantó újságírót, mivel magántitkot sértett! Laci bácsi titkát! Sokan állnak az edző pártjára azzal, hogy nem is hiszik el az egészet, nyilván az akkori kor szellemének „megfelelően” koncepciós per volt. Ebben a vélekedésükben az se zavarja őket, hogy Kiss maga is elismerte a bűnösségét.

Hagyjuk  ezeket az ostobaságokat!

Egy régi, de máig meg nem kérdőjelezett teóriához nyúlok vissza: Durkheim, francia szociológus több, mint 100 évvel ezelőtt kifejtette, mi is a büntetés célja. Az volt a végkövetkeztetése, hogy a büntetés valójában a becsületes emberekre gyakorolja a legnagyobb hatást, ugyanis azt jelzi számukra, hogy a törvényeik még mindig érvényesek. És ha valaki azokat megszegi, azt megbüntetik.

Nos az a nagy kétségem, hogy a mai Magyarországon ez egyre kevésbé érvényes elmélet. A törvények efféle morális tartalma foszladozóban van. A törvény gyakorta már nem zsinórmérték, hanem adminisztratív akadálya a hatalmon lévők érdekérvényesítésének, így azokat a saját képükre akarják formálni.

A bűn és büntetés kérdését átszínezi a hatalom arroganciája, és végtelen cinizmusa. Bármit megtehetünk – vágják arcátlanul a képünkbe -, legfeljebb visszamenőleges hatállyal megváltoztatjuk a jogszabályokat. A legújabb példa erre: A közpénzt tilos lenyúlni? Ugyan! Holnaptól az érvényes, hogy a te közpénzed az én magánpénzem, kuss!

Aztán bármit elfogadhatunk, mert a cél szentesíti az eszközt! Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem amit csinálok! – hirdette meg az új ethoszt a miniszterelnök. És mint a lavina, szakadtak ránk az új morál szerint bocsánatosnak ítélt bűnök: plagizáló köztársasági elnök, diplomát hazudó miniszter asszony, újfent polgármesternek választott asszonyverő vakkomondor-gazda, közpénzzel tőzsdéző minisztériumok, és a sor hosszan folytatható. S a végén Laci bácsi.

Aki leülte a büntetését. És aztán sikeresen beilleszkedett, mi több…

Gyárfás azon erőlködött, hogy a múlt borzalmaira fátylat borítson, amihez a kelmét Laci bácsi későbbi sikereiből akarta szőni. Ez ugyanaz a bunkó magatartás, amiről fentebb írtam.

Egy plágiumot még le lehetett az ország torkán gyömöszölni, a gátlástalanul vagyonosodókkal szemben meg már kezdünk immunisak lenni, de vannak bűnök, amiket nem lehet védeni. Amiket nem lenne szabad magyarázgatni.

Csendben félre kellett volna állni. Kissnek is, és az úszószövetségnek is. Egy európai ember így tenne. No de hol van ezeknek – akik a mi kutyánk kölyke parancsára védik a védhetetlent - Európa?

Távolodunk, már a vak komondor ugatása se hallatszik…  

Lengéscsillapítás

 Szociológusként mindig arra intettem magam, és tanítványaim, a barátaim és szakmai vitapartnereim, hogy a tények, az eltérő álláspontok és olvasatok lehetőleg mind teljesebb körű ismerete legyen alapja a diskurzusoknak.

Most viszont elfogyott a türelmem, és idő előtt „lekapcsoltam” Lázár Jánost. A mai szokásos sajtótájékoztatóját nem bírtam végighallgatni. Úgy érzem, szinte félelemkeltő már az az agymosás, amit a kormányzati propagandagépezet elképesztő erővel nyom. A tehetetlenség érzése bennem – bevallom - most dühvel párosult, így elfordultam eddigi hitvallásomtól, és a részekből következtetek az egészre. A következő „részekből”:

Lázár János kijelentette: felháborító, amit a pedagógusok tesznek, tudniillik a bérköveteléseik nyomatékosítására felhasználják már a gyerekeket is! Annál is inkább aggasztó ez – érvelt – mert több évvel ezelőtt konszenzus született arról, hogy az iskolába senki nem engedi be a politikát!

Menjünk akkor sorjában!

A pedagógusok nem béremelésért tüntetnek! Az elhíresült 25 pontos követelésben ennek nyoma sincs. Ezt rengetegszer elmondták, leírták az elmúlt napokban, de újra és újra meg kell erősíteni! (Így egy oldalvágást tegyünk a miniszterelnök felé is, aki a hétfői országgyűlési felszólalásában konkrét számmal is előrukkolt. Eszerint a tanárok 18 %-os béremelést követelnek. Hogy ezt honnan szülte, homály fedi, de tőle már teljesen természetesnek hat, hogy sosem igazolt, senki által sem bizonyított számokkal dobálózik. Szóval a tanárok nem követelnek maguknak béremelést.)

Továbbá: a gyerekeket nem a pedagógusok mozgósították, hanem Klinghammer István ostoba beszólása a kockás ingben grasszáló tanárokról. Ha valaki, hát a diákok biztos naponta látják, ki miben és hogyan grasszál, de legfőképp azt, hogy a legtöbb pedagógus határtalan lelkesedéssel végzi a munkáját. (Bár tudjuk, pedagógust diák által dicsérni sose volt sikk. Az elmulasztott házi feladatra kapott egyesért a hülye matektanárt figurázták ki, a sok hibával megírt helyesírás-teszt pedig azért nem lett jobb, mert a tanár nyilván pikkelt a nebulóra, és kíméletlenül aláhúzta a hibásan írt szavakat. Aztán az idő múltával és némi bölcsességgel felvértezve sok öreg diák átértékeli az iskolaéveket, és nagyot sóhajtva ábrándozik arról, bár csak újra abban az átkozott iskolapadban ülne, és hallgathatná a hülye matektanárt, aki azért mégis csak jó fej volt.)

Végül az iskola és politika viszonyáról…

Úgy rémlik, hogy éppen a ma regnáló kormány vitte be a politikát az iskolába, sőt az óvodába. Gondoljunk csak a kormányablakot dicsőítő ovis videóklipre, az átpolitizált tankönyvekre, a kormány politikai hitvallását központi tantervekbe préselő szervilis buzgóságra.

A biciklit túltolták, a lengéscsillapító jócskán belengett, a motor egyre gyakrabban kihagy, és hiába tapossák mind bőszebben a féket, úgy tűnik, gyorsulunk…

Ne csillapítsuk magunkat!