Viszonylag biztos bizonyosságok – a gondolkodva elfogadás fonala

Az év vége a számadásé is.

Lehet prózaian, lajstromot készíteni. Hűvös statisztikát gyártani, amiben sorba-oszlopba rendezhetjük a bevételt és kiadást.

Merenghetünk azon, mi minden történt, ami tán sorszerű volt, vagy a véletlen műve, esetleg ellenkezőleg, épp kiszámítható.

Újfent mérlegre tehetjük – immár hűvös tárgyilagossággal, tapasztaltabban, vagy akkori indulatainkat a múlt idővel lecsendesítve – a döntéseinket.

Megölelhetjük azt, aki velünk volt, s maradt, emlékezhetünk, remélt visszatérésekre, búcsúkra.

És mindezek között megkérdezhetjük újfent: helyes volt, vagy hiba? Erkölcsös vagy megvetendő hazugság.

Van-e olyan zsinórmértékünk, ami biztonsággal vezet?

Hajdanán használtam az abszolút deviancia fogalmát. (Egy amerikai szerzőtől kölcsönöztem, itt most eltekintek a pontos hivatkozástól.)

Ez a szociológiában, kriminológiában honos megközelítés azt állítja, hogy abszolút deviancia nincs. Azaz nem létezik olyan cselekedet, amit minden korban, minden kultúrában tiltottak, szankcionáltak volna. Az emberölésre épp úgy volt felmentés (például háborúban az ellenség elpusztítása), mint a vérfertőzésre (az ókori kultúráktól a nagy európai uralkodóházakig ismert gyakorlat volt), a csókot lopni ártatlan bűnét vagy a mindennapi kegyes hazugságokat, „leleményességeket” is elintézzük egy kézlegyintéssel.

Ha azt mondjuk, az igazság is relatív, akkor ebből logikusan következik, hogy abszolút igazság sincs. És ahány filozófiai irányzat, hit, eszme van, annyi igazság-fogalom is létezik.

Ez a kényelmes relativizmus látszólag felmenti az embert a folytonos mérlegelés alól, a viselkedések értelmezése könnyebb úgy, ha a tükör nem valamiféle univerzális igazság, hanem az adott kor, társadalom, kultúra parancsa, szokásrendje. Amiket nyilván meghatároznak az aktuális hatalmi és politikai érdekek, gazdasági erők és még ezerféle más körülmény. Viszont éppen e tényezők hatására sodródnak elénk nap mint nap olyan kérdések, amikre nem tudunk elégséges, megnyugtató megoldást találni.

A morálfilozófia természetesen rendületlenül keresi a válaszokat ezekre a dilemmákra. Az erkölcsi parancsok érvényességéről, tartalmáról szóló diskurzusok a régmúlt idők filozófiai iskoláktól napjaink elméleteiig húzódnak. Ugyanakkor a modern kor számos olyan problémát szült, amire itt és most kell/ene reagálni…

Hogy konkrétan mikre gondolok?

Egy kis könyvet olvastam imént, és arról ez (is) eszembe jutott:

2013-ban a fél országot megrázta a hír: meghalt Cipő, a Republic énekese. Akkoriban sokan úgy tudták, szívátültetés se menthette volna meg, mások viszont tudni vélték, hogy nem is akart volna más szívével élni. Volt, aki értetlenül fogadta ezt, mások helyeselték döntését. A vita azonban elég hamar elcsitult. Ahogy a nem sokkal később ismét felmerülő halálbüntetéssel kapcsolatos polémiák szele is elcsendesedett. Vajon miért? Érzéketlenné váltak az emberek?

Ezt nem gondolom, sőt! Az utóbbi hónapokban például a bevándorlással kapcsolatos viták hatják át a mindennapjainkat.

A média szó szerint percenként szállítja, önti elénk ezeket. Miként a filmeket is, például a kórházsorozatokat.

És itt kanyarodok vissza az említett kis könyvhöz. Kovács Gusztáv: A páciens neve: Doktor House. Egy teológus tanár értekezése a bioetika kialakulásának motívumairól, hét bioetikai dilemmáról (az orvosi gyakorlat egyes etikai kérdéseitől a gén-etikán, az emberi magzat morális státuszának problémáján át a szervátültetésig), és ezen túl több más etikai problémáról.

Nem következik most egy „szabályos” recenzió. (Azt azért megjegyzem, hogy a tanulmány kellő tudományos alapossággal, ugyanakkor igen lendületes, olvasmányos stílusban, feszes logikával szerkesztett gondolatmenet alapján íródott. Rendkívül tömören foglalja össze a bioetika alapkérdéseit, majd a filmsorozatból kiemelt etikai dilemmákat.)

Mindössze két cél vezérel. Egyrészt érdemesnek gondolom megemlíteni a kívülállóság vagy érinthetetlenség csalóka illúziójának veszélyét.

A tv-néző kényelmes foteljéből szemléli a filmbéli világot (mert bizony szép számmal követik a sorozatokat is: Kovács G. saját felmérése alapján állítja, hogy a megkérdezett egyetemi hallgatók igen magas százaléka kíséri figyelemmel a kórházsorozatokat), de bármennyire is művinek tetszenek ezek a szereplők és történetek, a valóság rendre bizonyítja, hogy bárki életében felbukkanhatnak hasonló kihívások. Nem lebecsülendő törekvés tehát az, ha szót váltunk a könyvben vázolt etikai kérdésekről.

Egy példát kiragadva: helyes, szükséges, vagy felesleges, netán veszélyes dolog-e, ha a szülők szeretnék tudni, sőt akár befolyásolni a születendő gyermekük nemét?

A másik megjegyzésem általánosabb, és arra a szemléletre utal, ami Kovács Gusztáv törekvését is jellemzi: a gondolkodva elfogadás nehéz, de eredménnyel kecsegtető módja az, ami segíthet abban, hogy ki-ki közelebb kerülhessen ahhoz az igazsághoz, ami hitét, tudását, egyszóval bizonyosságait erősíti.

Ez lett az év végi számvetésem egyik vezérfonala.

Kövér László azt üzente...

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!”

  Igen, a „mindenség”…

Az embert emberré tevő kultúra egésze, az illemszabályoktól a legkülönfélébb hitekig, a tízparancsolattól a filozófia végső kérdéséig, az egyszerű szavak értelmétől Hawkins azon elméletéig, miszerint az információ nem vész el a fekete lyukakban, hanem az eseményhorizonton, úgynevezett szupertranszlációkban tárolódik.

Bizonyára sokan vannak, akik ezt az utóbbit is megértik, no de ilyen messzire nyilván nem kell mennünk. Itt és most elégedjünk meg azzal az elvárással, hogy egy alapszinten iskolázott ember képes legyen például a magyar líra klasszikusai közé sorolt magyar versek tartalmát, mondanivalóját, üzenetét felfogni.

Vajon lehet-e nem érteni, vagy másként értelmezni Csokonai Reményhez című költeményének tartalmát? Félre lehet-e érteni a Szeptember végén gyönyörű sorait, a Himnusz veretes gondolatait, Ady szimbólumait?

Kövér László házelnök bebizonyította, hogy lehet. Pedig ő nem „alapműveltségű”…

A Fidesz kongresszusán tartott beszédében a gender-kritikájába ágyazottan  idézett Petőfitől és József Attilától. (Jó volna írni arról is, miként képzeli el Kövér a férfi és női szerepeket, de erre most nincs időm, igyekeznem kell befejezni ezt a posztomat, hogy mielőbb indulhassak pénzt keresni, mert még a végén megelőz az asszony. Aztán ha többet keres majd nálam, kinyílik a csipája, valami egyenlőségről kezd el papolni, leteszi a fakanalat, sőt rám ripakodik, hogy mossam ki magam a gatyámat. Nem, ez nem lenne jó világ, menjetek lányok önmegvalósítani, úgy, ahogy azt a házelnök – és felkent prófétája Ákos – javasolja: „Szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülnének nekünk.” )

Kövér László a „fiaihoz” is intézett pár buzdító szót, és a költőkkel ezt üzente:

„Azt szeretnénk, ha a fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek Ha férfi vagy légy férfi című versét, vagy azt a József Attila-i sort, mely így szól: Légy ami lennél, férfi, a fű kinő utánad.”

A Petőfi-idézettel nincs gond, a vers üzenete egyértelmű: bizony, legyetek fiúk férfiak! Kemények, elszántak, határozottak, hiszen harc van, fenyegetnek bennünket, stb.

A József Attilától citált részlet a Tudod, hogy nincs bocsánat című versből való.  Vajon ezt miért hozta szóba Kövér? Mit akart ezzel kifejezni? Mire akart buzdítani?

Az öngyilkosságra? Mert ez a vers arról szól! A Kövér által kiragadott sor végképp, hiszen arra utal, hogy a meghívott halál se változtat semmin, a halálodnak nincs értelme, az élet – nélküled is – megy tovább, a fű kinő utánad.

„Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.”

Egy kétségbeesett, beteg, a világ bajait és benne a maga kínjait zseniális lényeglátással és művészi tökéllyel kifejezni tudó lángelme kiáltása, és reménytelen reménye, az utolsó szalmaszál, hogy tán egy új szerelem volna képes új rendet és megnyugvást hozni.

Tehát mivégre ez az idézet Kövér beszédében? Félreértette a verset? Nem lehet ezt félreérteni! Talán nem is olvasta. Vagy nagyon régen, és valahol a „háttértárolóban” megmaradt a szóösszetétel: légy férfi!

Ilyen alapon bármiből lehet idézni egy-egy szót, csak nagyon kockázatos. Mert mindig akadhat olyan ember, aki nem csak iskolázott, hanem művelt is.

Bár kezdhetünk gyanakodni, hogy új magyar nyelv van készülőben… Az 1984 mintájára… Ahol is az „újbeszél” nyelv a Párt totalitárius rendszeréhez igazodó egyszerű, minden részletező jelentésárnyalatától megfosztott, egyértelmű szavakból áll, így azokat könnyű mantrázni, kötelességtudóan szajkózni… Egy a zászló…

És a Nagy Testvér figyel, lassan a gondolataid mögé is bekúszik…

Szólaljon hát meg mindenki, aki még érti a létező magyar nyelvet, a költők szavát, a „mindenséget”, s velünk mondja:

 „Sziszegve se szolgálok aljas,

nyomorító hatalmakat!

Én, az "elviselhetetlen fajtájú liberális"

Megjelent az idővonalamon egy megosztás, Bayer Zsolt írása a liberális fiúk világképéről.

http://badog.blogstar.hu/2015/07/16/liberalis-fiuk-vilagkepe/19397/

Kénytelen vagyok egy agyoncsépelt közhellyel kezdeni a reagálásom: a stílus maga az ember.

Bayer Zsolt stílusa számomra taszító, mert kulturálatlan, civilizálatlan, alpári, trágár, tiszteletlen, kirekesztő, és ezen a ponton már majdnem mindegy is, igaza van-e vagy sem.

Mosdatlan szájú ember számomra sose mond igazat.

A liberális kicsi Márknak, akit írásában pellengérre állít….

Nem, nem, azonnal javítom magam, mert a pellengérre állítás – mára elveszítve azt a régi jelentését, hogy megszégyenít – egyszerűen annyit tesz, hogy kritizál. Az én felfogásom szerint pedig a kritika akkor helyénvaló, ha az tényeken, higgadt érvelésen alapul, tárgyilagos, és bár lehet benne indulat, az megmarad a civilizált tollforgató embertől elvárt keretek közt.

Szóval Bayer a kicsi Márkot nem kritizálja, hanem mocskolja. Ráadásul észre se veszi azt az apróságot, hogy a liberális kicsi Márk gondolatai mögött éppen az a kétségtelen tény húzódik meg, hogy az állam a mi – az én, a te, a kicsi Márk és Bayer Zsolt - adóforintjaiból sáfárkodik, így nem tehet meg korlátlanul bármit, amit akar, amit a hatalma – itt mára teljhatalma – érdekei kívánnak.

Bayer utolsó kívánsága – vagy inkább fenyegetés ez – a következő:

Azt mondta Őszentsége a fiataloknak, hogy csináljanak rendetlenséget, és utána segítsenek rendet rakni. Ez kéne. Egy jó nagy rendetlenség végre, és utána egy igazi rend. Amiben ti már nem vagytok benne.

Volt ilyen a történelemben. Amikor egy furcsa bajuszos festő úgy döntött, felkavarja a világot aztán rendet csinál, mégpedig úgy, hogy kiírtja azokat, akiket bűnbaknak kiáltott ki.

Vannak bőven követői ma is, ráadásul a pápára hivatkoznak, így mosva össze a teremtés rendjét erősíteni kívánó humánus eszmét a rendteremtés ordas náci módjával.

Vajon győzhet-e a józan ész, a türelmes és a másikat tisztelő párbeszéd? – kérdezem én, az „elviselhetetlen fajtájú liberális”  a náciktól….

Koki, saller, akasztófa

Rosszemlékű beszédeink sora bővülni látszik… Öszödi beszéd, tusványfürdői beszéd, és most: pécsi beszéd?

A miniszterelnök az április 28-i pécsi látogatásakor úgy nyilatkozott, hogy napirenden kell tartani a halálbüntetés kérdését.

Első reakcióm bevallom ez az egyetlen szó volt: ostoba!

Próbálom magam csendre inteni, bár imént egy halálbüntetést szorgalmazó Face-oldal kommentjei közt tallóztam, s így ez elég nehéz. Íme:

 

Erzsébet Szigeti Katolikus vallású vagyok,tiltja a katolikus vallás az ölést, de aki embert ölt, az ki kell végezni, s ez nem bűn, bűn aki ártatlanul megöl egy embert, gyilkol, ő a gyilkos, ki kell végezni, nincs helye a társadalomban, semmi keresnivalója a földön!

Imre Kara Felháborító,hogy családokat, gyerekeket tesznek tönkre,gyilkosok,rablók,pedofilek ,s mindezért mi tartjuk el őket a börtönökben, ha sikerül el fogni őket.Igenis legyen halálbüntetés! Aki idős embereket ver meg,s rabol ki s öl meg pár forintért azok is így járjanak.

Miklos Kallai Mint régen, össze kell hívni az embereket egy térre és nyilvánosan kivegezni ezeket a mocskos köcsögöket. Halál a bűnözőkre

György Tóth Nem etetni és jogokkal kell felruházni a bünözőket hanam kötél a nyakukra!

László Gajdics A gyikosoknak halál.Gyermek gyilkosoknak kinzó halált!

Vilma Óra ugyan az amit a bűnöző el követett,

Miklos Kallai Hogy lássa a többi rohadék hogy ez vár rá is ha ilyet csinál

Robert Nagy Halal miden gyilkosra kivetel nelkul !!!

Zoltán Papp Nagyon keserves halált ,melyet áldozatának okozott...verseny az idővel,eszméljen mit tett !! NEM AZONNALI KÖTELET !!!

Kovács István HALÁL,fejjel le fele fölakasztani,mint a mosott ruhát,had száradjon ki rendesen!

Sándor Szabó Csak azt ne gondolja senki ,hogy akinek már minden mind egy azt komoly munkára lehet fogni ,többe kerül az őrzése ellátása mint amit termel .

Sorozatot-hogy biztos legyen!!

Dénes Berecz Parlamenti állandó belépőt és mentelmi jogot mint magyarországon!!!

Éva Juhos Halálért halál jár!

Rigó Erzsébet Halált kinozva!!!!

József Lantos Forró olajba mártanám őket.

Sándor Tóth Olyan halált szánok neki, mint az ő áldozatáé volt.

Torzsás Tibor kinyìrni utolsó kívánság nélkül.ő vajon teljesítette az áldozata kívánságát?

Józsi Bá Én tennék rá egy jeladót, és hazaengedném az itélethozatalig. Itélet ugyis pár év után lesz. Addig valami tökös legény csak meglincselné.

Andrea Matusek Persze az első dolog, ami az ember eszébe jut, az ősi " szemet szemért". De a kártérítés ledolgozása jobban tetszik. Hosszú-hosszú évekig nap mint nap tudnia, hogy azért kell dolgoznia, hogy legalább részben jóvátegye a bűnét, amit másokkal szemben elkövetett, ez valóban "nevelő" hatású lehet.

Lángi András Szégyelje magát akí nem ért velünk egyett mínden ílyen patkánnyak kötél akí élete ont kí

Van itt szemet szemért, golyó, kötél, lincselés, olajba mártás, kínzás, éheztetés, és az utolsónak idézett kommentelő szerint patkány az, aki nem ért velük egyet, és akkor kötél neki is.

Nos én (a patkánynak minősített)  kapkodom a fejem, milyen érveket is lehetne mozgósítani ezekkel szemben? „Ezekkel” szemben valószínűleg semmivel.

No de mi van az értelmesebbel? Az értelmiségiekkel? Akik tanultak történelmet, jogot, filozófiát, netán kriminológiát? Vagy a zsigeri indulatok kiradírozzák az agyat? Esetleg arról van szó, hogy akár csak a tehetetlen szülő, akinek elfogynak az érvei, hát jól odacsap, mert azt hiszi, ezzel bármit is meg lehet oldani? Aztán maga csodálkozik a legjobban, mert az átkozott kölyök a fenyegetés, sőt a „három csapás”  ellenére se javul meg.

Tétova kérdéseim:

Kezdjük az érvelést a tudományos gondolkozás több évszázados tapasztalása felől, ami szerint a büntetés, illetve annak szigorítása soha nem volt igazán visszatartó erejű?

Durkheim, francia szociológus egy egész könyvet szentelt annak bizonyítására, hogy a büntetés igazi célja nem a nevelés, nem az elrettentés, és persze nem a bosszú! Azt állította, hogy a büntetés „engesztelő jellegű”, aminek az a szerepe, hogy a tisztességes emberek ezzel az "áldozással" (ami egykor a bárány volt) jelezzék a közösségük tagjai (és Isten) számára, hogy a közös értékeik, normáik továbbra is érvényben vannak, s aki megszegi, azt megbüntetik.

Idézhetjük azt a középkori történetet, ami arról szól, hogy a lopáson rajtakapott bűnösöket nyilvánosan megcsonkították, illetve kivégezték, de mindez cseppet se zavarta a zsebtolvajokat abban, hogy az ujjongó vagy szörnyülködő nézők között „ténykedjenek”?

Említsük meg azt, hogy a civilizáció fejlődésével párhuzamosan a szemet szemért elvét minden modernizálódó társadalom túlhaladta, és helyébe állította azt a mind komplexebb és eredményesebb szemléletet, ami egyfelől kiszorította a kulturált emberhez méltatlan bánásmódot, másfelől a nevelésre, a megelőzésre, a kockázatok mérséklésére, a kárenyhítésre koncentrálva mindenki felelősségévé tette a bűnözés elleni fellépést?

Folytassuk azzal, hogy a halálbüntetés mellett érvelők soha egyetlen érdemi bizonyítékkal sem tudták alátámasztani azt, hogy a kivégzéseknek bármiféle hatása lenne az életellenes bűncselekmények számának alakulására?

Öntsünk ide számsorokat, amik azt bizonyítanák, hogy azokban az országokban, ahol ma is sokakat ítélnek halálra, jottányit se javult a közbiztonság, nem csökkent a korrupció, és a gyilkosságok aránya se változott?

Lehetne még szólni arról, hogy a halálbüntetés, illetve a kiszabásáig vezető igen hosszadalmas és rendkívül költséges eljárás és a szakszerű nyomozati és büntetőeljárási, bírósági munka se garantálja a teljes bizonyosságot? (A móri „bankrablók” csak  életfogytig tartó szabadságvesztést kaptak, és ez volt a szerencséjük, ugyanis több évvel később kiderült, hogy ártatlanul ültek, mindeközben a tényleges gyilkos szabadon mászkált, sőt egy postást meg is ölt!)

Emeljük ki azt a sokat hangoztatott érvet, hogy a bűnözéstől leginkább visszatartó erő a lebukás veszélye?

Citáljuk ide azokat a bizonyítékokat, amik azt támasztják alá, hogy az életellenes bűnt elkövetők (többségükben erős felindulásból cselekedve) abban a szörnyűséges pillanatban a legritkább esetben mérlegelik azt, hogy milyen büntetést kaphatnak? Ha valamelyiknek egyáltalán eszébe jut bármiféle lehetséges következmény, azt abban a hitben, reményben hessegeti el, hogy sikerül elmenekülnie, hogy nem derül ki a szörnyű tette. Szóval megint csak a lebukásnál lyukadtunk ki.

A nagyközönség persze felbőszül, hörög, elégtételt követel… 

Azok az emberek is "igazságot" követeltek, akik végignézhették egy bűnös kivégzését. Évekig várták a pillanatot, hogy láthassák: végre meglakol az, aki megölte a gyereküket, testvérüket.

Az elítéltet bevezették a szobába, odaszíjazták az ágyhoz, és az orvosok hozzáfogtak az előkészületekhez. A szoba egyik falán lévő ablak elől elhúzták a függönyt, és a másik helyiségben ülő hozzátartozók így pontosan láthatták, ahogy működésbe lép a mérget adagoló gép, a vékony csöveken elindul a folyadék, a férfi teste megfeszül …

A házaspár néhány pillanatig a rángatózó testet nézte, aztán a semmibe révedt a tekintetük.

Nyolc éve történt… A lányuk egy baráti társasággal békésen kávézott egy presszó teraszán, mikor belépett a gyilkos és hidegvérrel, válogatás nélkül lőtt.

- A lányomat nem adhatja vissza senki, de azt akarom, hogy a bűnös megkapja a méltó büntetését, haljon meg! – szakadt ki a férfiból az elkeseredés.

És most több év elteltével az üvegfalon túl csak bámul, és nem érti, vajon miért nem lett könnyebb a lelke akkor, amikor a gyilkos élete bevégeztetett.

Az indulatok most is hevesek. Egy fiatal kaposvári lány kegyetlen és értelmetlen halála után ez főként érthető.

A fájdalom okozta indulat még sokáig ott zubog a hozzátartozókban, ismerősökben, a szakembernek viszont kötelessége józannak is lenni. A politikusnak is.

A miniszterelnök viszont jogsértésre buzdít. Nem áll távol tőle ez a mentalitás, emlékezzünk a 2007-es kordonbontásra. Akkor a demokrácia védelmezőjeként polgári engedetlenséget hirdetett. Lebontották azt a kerítést, amit a rendőrség - a későbbi jogerős bírósági végzés így ítélte meg - jogszerűen állított fel. Azaz Orbánék akkor (is) jogot sértettek. Nem lett következménye.

Most az Európai unió jogrendjének ront azzal, hogy előrángatta a halálbüntetés témáját. Korábban kokit meg sallert osztogatott, most meg az akasztófa ... 
 Nyilván bőven van ebben politikai számítás. Ha más nem működik, akkor hass az emberek fékeveszett indulataira, s nem kell az igazi megoldással bíbelődni.

 A civilizált Európa viszont törvénybe iktatta, hogy „senkit se lehet halálra ítélni vagy kivégezni”. Ezt Magyarország is aláírta. Az Unióhoz csatlakozás egyik alapfeltétele volt. Pont.

Persze tudjuk, hogy Orbán nem érzi jól magát abban a társaságban. Igazi otthont Keleten remél, az illiberális államok lettek a példaképek, újabban Kazahsztán. Ahol szintén a korlátlan hatalom, az érték helyett önérdek és a politikai inkorrektség vezérel.

Én inkább maradnék itt… A civilizált Európában, és Pécsett…

Ott, ahol I. Lajos 1367-ben  - európai mintára – megalapította az ország első egyetemét.

„Magyarország királyának kérésére rendeljük, hogy Pécs városában legyen studium generale, amelyben az egyházi és polgári törvény (…) taníttassék.” 

A bullát – amiből a fenti sort idéztem – a kor szokásai szerint a pápa adta ki. 

Mégpedig V. Orbán pápa.

A nácikat is meg lehet szokni?

 Az, hogy tegnapi posztom kevesebb érdeklődőt vonzott, mint összes egyéb korábbi írásom, önmagában nem jelent semmit. Lehet, hogy rossz időpontban tettem fel, vagy nem jól fogalmaztam, amit mondani akartam. Sokkal inkább megdöbbent az, hogy a tegnapi tapolcai időközi választás tragikus eredménye nem váltott ki nagyobb felháborodást országos szinten, mint amennyit például a kormány tankönyv-ügyben bemutatott ámokfutása. Ami természetesen súlyos probléma, és még ezer hasonló, de melyik ér fel azzal, hogy itt és most Magyarországon markáns többséget felmutatva győzni tudott egy náci nézeteket valló párt náci nézeteket nyíltan harsogó (azt a karján tetoválva is viselő) „ember.”

 Az egyetlen érdemleges és bizodalomra okot adó civil megmozdulás a net-adó elleni tűntetés volt. Azóta semmi. Semmi. Kis tüntetések, kis vonulgatások, kis szópárbajok a parlamentben, a másik gyalázása a pártsajtókban, de a víz (pénz) folyik tovább…

 Emlegetik persze naponta a magánynyugdíjpénztár 3 ezer milliárdjának lenyúlását, aztán legyintés. Szóba kerül néha a trafikmutyi, földmutyi, aztán „gyújts rá haver, egyformák ezek mind” – beletörődés. Kis felhördülés az új adók miatt, aztán megy a polgár és dörmögve de megveszi a matricát. Három forinttal megint olcsóbb lett a benzin, hú de jó, tényleg jobban teljesít az ország.

Vasárnapi boltbezárás? Heves viták a tv-ben, politikusok és szakemberek szórják az érveiket, a „nép” kicsit háborog, aztán bevásárol szombaton. Legyint. Majd megszokjuk.

Tessék mondani, a nácikat is meg lehet majd szokni?

Nem mese ez, gyermek!

 A távirányítóval csendet parancsolok a tv-nek, bár az ordas eszmék is kikapcsolhatók lennének így … 
A tapolcai választási eredmények grafikonjának színes oszlopai hangtalanul dübörögnek bennem, masíroznak, mint anno a „vezér” diadalra éhes katonái…

A rendszerváltás reményteli utat rajzolt (akkor még a „kisvezér” is liberális volt, és mindenek előtt demokrata, aki azt harsogta, hogy a kormányt, a hatalmat korlátozni kell), de mára eljutottunk oda, hogy a parlamentáris demokrácia annyit jelent, a kétharmados többség minden kontroll nélkül bármit megtehet.

Az illiberális demokrácia zászlaja alatt kelet felé terelnének, „vigyázó szemünk” elől Párizst eltakarják a „Magyarország jobban teljesít” plakátok.

Orbánia a keleti diktatúrákat teszi zsinórmértéknek, s míg a túlterjeszkedő hatalom ellen kiabálunk, szalonképesnek látszó cuki mondatokba csomagolva előrébb araszolnak a náci eszmék hirdetői, és ma,  április 12-én jobbról be is előznek.

 Elveszett a józan ész…

Ölembe csúszik a verseskötet. Mielőtt becsuknám, még egy pillantást vetek az utolsó sorokra, aztán kiveszem a kis cetlit. Arra gondolok, nem lesz már többé értelme újra ennél a versnél kinyitni a könyvet.

Vagy mégis?

Zsigereimbe belemart igazságérzetem és eszményeim (az ember és az ő méltósága, szabadsága és „mindensége”) megszólalnak. Igen, tudom „kívülről” a verset, ez lesz most a kis zászlóm, hogy jelezze, van még remény:

  „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

A szomorú szemű elefánt

 Pereg a dob, a porondot pásztázó reflektor fénysugarában aranysárgán vibrálnak a porszemek, az „ügyetlen” bohóc (álmaiban persze trapézon lengő légtornász, nyulakat cilinderből varázsoló bűvész, villámkezű késdobáló és lóháton parádézó flitteres szoknyájú donna) körbebotladozza az idomárt, aki hosszú kampós botját az elefánt ormányába akasztja, mire a böhöm nagy állat a két mellső lábát felemelve a fenekére tottyan. A zenekar tust húz, az idomár meghajol, a bohóc újra orra bukik, a közönség hahotázva tapsol, az elefánt a vezényszóra lassan újra a földre ereszkedik, ingatja a fejét, mintha hitetlenkedve azt kérdezné: mit keresek én itt? De máris pattan az újabb vezényszó, s az ormányos engedelmesen csinálja az újabb kunsztot, csak a szemeiben látszik a végtelen szomorúság.

A lelket gúzsba kötő dresszúra ellen az állat mit is tehetne, a vastaps ugyan neki is szól, de mit ér az a szavanna szabadsága helyett?

A manézsban előadja a betanult figurákat, ahogy a kisiskolás sorolja az igekötőket, háta mögött tartva a kezét ujjain számolja, vajon elmondta-e az összes európai hegycsúcsot, és megkönnyebbülten fúj, mikor sikerül a kínkeservvel bemagolt matematikai szabályt hibátlanul felidéznie.

Vajon mire gondoltak azok a szülök, akik büszkeségtől dagadó kebellel, mosolyogva nézték, ahogy csemetéik az óvodai ünnepségen a kormányablakról szóló idétlen vers-förmedvényt szavalták?

Nem vitás, ezt a lurkókkal bebifláztatták. Elképzelem, hányszor de hányszor bicsaklott meg a hangjuk, miközben a számukra nyilvánvalóan teljesen értelmetlen szöveget szajkózták: „a forgalmi és jogosítvány sok fontos irat, és beszerzése mind az emberre marad”, aztán „a hivatalban sok humánus ember minden kérdésre készségesen felel”. Vagy mit kezdett nyiladozó értelmük a népies felütéssel indító, majd moralizálásban kicsúcsosodó okfejtéssel: „ jól van komám, várjon türelemmel, mint ahogy a hivatalnok teszi szeretettel”. Gépiesen eldarálták azt is, hogy „azért legyünk türelemmel, mert a hivatalnok nekünk szívességet tesz”, sőt „még a nehézfejű ügyféllel is türelmes”. Amiért a jóisten majd megáldja őket, amivel persze nincs semmi gond, áldja is meg az isten, csak a hivatalnoknak ugye nem az a dolga, hogy szívességet tegyen, főleg nem a mi pénzünkből. Aztán életre szóló igazságként kórusban harsogták, hogy a kormányablakra „szükség lesz, amíg csak a föld forog.”

Szellemi pedofília, családon kívüli erőszak, bicskanyitogató propaganda, Rákosi restauráció – csak néhány a nyomdafestéket tűrő kommentekből.

Magam azt hittem, jelen korunkban ilyen, nyilvánvalóan politikai-alattvalói attitűd által vezérelt módon már nem lehet megalázni gyerekeket. A nagy csavar ebben az egészben az, hogy ezeknek az ártatlan kölyköknek fogalmuk sincs arról, mire használták (fel) őket. Pedig a gyerek is képes felfogni, ha becsapják, ha megalázzák.

Gyermekkorom idézem…

A nap már felmelegítette a hátamon a kabátot, a szél viszont még csípős-hűvösen bújt a gallérom alá. Április elseje volt, a Vas-műszaki bolt felé baktattam, a napközis tanár néni küldött el tíz deka koporsószögért.

Józsi, a termetes eladó először visszakérdezett, mint aki nem jól hall, aztán röhögve csapkodni kezdte a pultot, és hátrakiáltott a raktárba: Főnök, meghozták má’ a koporsószeget? Kisvártatva odasereglett az összes eladó, és a boltban vásárlók is körém gyűlve érdeklődtek, nikkelezett szemmérték nem kell-e, mert csak azzal lehet egyenesbe állítani a koporsót.

Úgy emlékszem, koporsót csak két évvel később láttam először, mikor Etelkát temették. Nyolc évesen az volt az első élményem arról a szomorú értelmetlenségről, amit nekem akkor a halál jelentett, főleg, hogy pár hónappal előtte még ámulattal hallgattam a nálam alig idősebb kislány énekét. A szög fogalmával persze tisztában voltam, mindezzel együtt tanácstalanul néztem Józsira, és a vigyorászó felnőttekre, és hamar felfogtam, hogy engem itt most valamiért nagyon kinevettek. Úgy rémlik, nem is az iskolába mentem vissza, hanem zokogva rontottam be apám irodájába.

Ő nem nevetett a rajtam megesett áprilisi tréfán, mivel szerinte ez nem volt az! Felnőttek aláztak meg egy kisgyereket. Erzsike tanár néni se nevetett, mert apám ugyan nem borította rá az asztalt, de szavai elég ütősek voltak ahhoz, hogy a nő felfogja, mi a különbség a megalázás és a tréfálkozás között.

Az akkori politika bennünket, gyerekeket is kiparancsolt az ünnepségekre. Az úttörődalok, a kötelező masírozás éveit is átvészeltük, szerencsére az Éljen Rákosi-t már csak régi híradókban hallottuk dübörögni.

Végül eljött az új kor, amikor ledőltek a vörös bálványok, a behódolás és kötelező engedelmesség korlátait felszámoló szabadság kis köreiből úgy reméltük, valami új, tágas, hatalmas tér lesz. Lett is. Eddig?

Az elmúlt években felerősödtek az új függőségi viszonyok, a vezér kegyeiért versengő alattvalók mind gyakrabban idézik fel azt az időt, amikor a felfelé igazodás – lefelé taposás stratégiája tartotta félelemben, de legalábbis óvatosságba burkolózva az embereket.

Ma felháborodással olvashatjuk, hogy a frissen megjelent kormányzati tankönyvlista továbbra is több olyan könyvet tartalmaz, amiknek szakmaiatlanságát, erőltetett ideológiai, erkölcsi egyoldalúságát korábban számos szakember és szakmai testület kifogásolta. Sokáig abban bíztunk, hogy az „igazi tanár”, a jó pedagógus felül tud emelkedi a rossz tankönyv diktátumain, és képes szakszerűen, tárgyszerűen, a korszerű tudományos ismeretekre alapozott tudással és legfőképp ideológiamentesen végezni a munkáját. Naiv remény volt. Főleg most, hogy ez a kormányablakos borzadály napvilágot látott. Az elkeserítő mindemellett az, hogy nagyon sokan valószínűleg nem is értik, mi ezzel a baj.

Azok a szülők sem, akik most azzal védekeznek: de hát olyan aranyosak voltak a gyerekek. Azok voltak.

Aranyosak, ártatlanok és szabadok. Eddig.

Mint az a szomorú szemű elefánt…

  

Új morál és a patkányok kora

- Azt a jóóó…! – kiáltott fel apám égnek emelve a tekintetét, és talán ezért (is) nem fejezte be a mondatot, csak dühösen nézte, ahogy kibuggyan ujjából a vér. Fújt egyet, zsebkendője után kotorászott, aztán kisvártatva a „már nem is vérzik” kijelentéssel nyugtázta, hogy nincs nagy baj. Mintha csak azt akarta volna kiskamasz fiának megtanítani, hogy egy kemény férfi (akkor még nem volt „keményen dolgozó kisember”) nem nyavalyog, ha mellészalad a fűrész, a nyúlketrec-készítést ilyen kis baleset meg nem akadályozhatja.

Az erős férfi tehát kibír ennyit. És nem is káromkodik. Nem azért, mert erős… Hanem mert… 

Végül is nem tudom, hogy az Alföldről az ormánysági uradalomba elvándorló földmíves nagyapám másodszülött fia miért nem tanult meg káromkodni. Náluk valahogy nem volt szokásban. A jóeszű, tehetséges gyerek elvégezte az iskoláit, aztán népművelő lett, később – a hatvanas évektől - kultúrházat igazgatott. Megzabolázta az akkor „feltámadó” hippi fiatalokat, határozottan, néha indulatosan, de sose trágár szavak kíséretében.

Elvitt focimeccsre is. 1970-ben a Pécsi Dózsa Verseny utcai sportpályáján a Juventus volt az ellenfél. Félelmetes volt, ahogy 20 ezer ember felhördült, akár a nyári zivatar mennydörgése. Aztán egy bírói tévedés történhetett, én pedig kérdőn néztem apámra, aki csak legyintett a játékvezetőt „Hülye vagy, hülye vagy!” rigmussal szidalmazó nézőkre.

A meccs után kifelé sétálva a földre mutatott, a padok környékét teleköpködték szotyihéjjal.

- Ezt a sok szemetet..! – csóválta a fejét, de akkor még nem tudtam, hogy a „sok szemét” alatt nem csupán a héjat értette…Tán azokra gondolt, akik ha tanultak is, mégse lettek intelligensek…

Az igazán nagy leckémet „trágaszótanból” a katonaság adta. Később a nagybetűs élet egyre másra hozta a jeleket, hogy bizony elkel (?), szükséges (?), megbocsátható (?), természetes (?) a durva szó. Megismerhettem azt a felfogást is, ami szerint ez a világ fejlődésének rendje, a nyelv csak tükrözi ezeket a változásokat. Sznob vagy legalábbis mimóza lelkű, aki nem veszi észre az idők trágár szavát. A világ közönségessé lett, mosdatlanul fröcsögővé váltak a párbeszédek, tehát nincs mit tenni. Mindezt megfejeli napjaink divatja is: nem vagy trendi, ha nem bazmegelsz. 

Én viszont sokakkal együtt hiszem, lehetne enélkül is.

Úgy véltem, vannak „szent”, tiszta helyek, helyzetek, ahol aztán végképp nem viselhető el az alpári szó.

Ilyennek gondoltam a diplomáciát is. Magas intellektust követelő beszédmód, választékos, udvarias, utalások, finom célzásokkal kifejezett nem tetszések, óriási tárgyi tudást, empátiát, kompromisszum képességet tükröző csendes viták.

Azt mondták, a magyar parlament is ennek a szellemiségnek az őre. Jó, a történelem feljegyzett kardcsörtető indulatokat, tettlegességig fajuló polémiákat, abcugozást is. Ezzel együtt azért bízhattunk abban, hogy a nemzet nagyjai, a képviselők, a miniszterek (a nép szolgái magyarul) felülemelkednek ezeken.

1990 őszén a T. Házban a taxisblokád borzolta a kedélyeket és korbácsolta fel az indulatokat.

„Először is le kell szögeznünk, hogy a Kormány hazudott.”

Orbán Viktor szavai ezek. Azt az Antall Józsefet hazugozta le, aki ekkor még bölcsen csak így reagált: a diplomácia nyelvén ez annyit jelent, hogy nem értenek egyet.

A modern kori országgyűlésben először hangzott el ez a szó: hazudik. Az itt és most másodlagos, hogy Antall helyesen vagy rosszul cselekedett. A szó az „érdekes”.

A hazudik nem azt sugallja, hogy

- a kormány álláspontja nem felel meg a valóságnak,

- a kormány közlése ellentmond a tényeknek,

- a kormány állítása ütközik az ellenzék által elmondottakkal, stb, stb.

A hazudik annyit tesz, hogy csal, alattomosan viselkedik, a másikat megalázó módon semmibe veszi.

Mennyivel szimpatikusabb volt, amikor Orbán egy intézkedést sürgetve nem követelőzött, nem fenyegetőzött, csupán ezt mondta: nem volna ellenemre! Ez igen, helyeseltem akkor! Milyen kifinomult, mégis határozott stílus.

Több ilyet nem tudok idézni tőle. A „kormány hazudik” maradt meg, belém vésődve.

Természetesen azt nem állítom, hogy Orbán „hazudik”-ozása emelte be a parlamenti diskurzusokba a mind durvább kifejezéseket, de az valószínű, hogy jelzett egy új időszakot. Ahol egyre többször lehetett lehazugozni, hazaárulózni a másikat, ahol röpködtek az anyázások, kisanyázások balról, jobbról, szélről, zöld mezők felől, egyre-másra szaporodtak a beintések, különböző ujjak emelése-forgatása mutatta, ki mit tenne, hova, kinek és ki mit kapjon… a fejéhez…

Új korszak, igen. Már nem csak hazudnak reggel és este, hanem el is kúrják, aztán jobbról előzve zsidóznak és cigányoznak, parlamenti képviselőnőt nőségében támadnak (nem idézem).

Új korszak, ami nem csupán sokasodó durva szavakat jelent, hanem egy új morált, amit Orbán politikai hitvallássá emelt:

 "Most is azt mondom a külföldi diplomatáknak, hogy ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok".

Akárhogy is forgatom, elemzem, csak oda lyukadok ki, hogy ezzel Orbán azt közli:

- nem a valóságról szólok, amikor beszélek,

- amit mondok, az nem felel meg a tényeknek,

- amit állítok, az nélkülöz minden valós alapot, stb, stb.

De nem, nem ezt jelenti! Ugyanis itt céltudatos, előre megfontolt szándékkal, cinikusan elkövetett hamisításról van szó. Magyarul arra intette a külföldi diplomatákat, hogy legyenek résen, mert hazudik!

A bátran hazudj, ha érdekeid úgy kívánják új morálját Orbán tovább erősítette azzal, hogy kijelentette:

„… elengedtük a politikai korrektség dogmáját is. A magyar ember természeténél foga politikailag inkorrekt, vagyis nem vesztette el a józan eszét.”

Azaz szembeállította a tisztességet az ésszerűséggel. Egyszerűbben: a cél szentesíti az eszközt cinikus teóriáját emelte az új morál fő tézisévé.

Brüsszelnek is megüzente: Nem a tisztesség az egyik legfőbb vezérelv, hanem az önérdek. 

Erre már Áder János is összevonta a szemöldökét: "Az Európának ezen a vidékén élő emberek jól tudják, hogy csak annak a nemzetnek van jövője, amely képes messzebb látni saját érdekeinél.” Na de mi súlya van egy államelnöknek Magyarországon? SchNitt…

Orbán szerint nem értékeket, hanem érdekeket kell követnünk…

Rossz előérzeteim Kertész Imrét idézik, akinek „Sorstalanságát” a Hollywood-i filmesek nem értették meg igazán. A nácik által elkövetett legnagyobb gaztett ugyanis nem „csak” az volt, hogy emberek millióit ölték meg. Hanem az a szörnyűség, hogy önérdekből (ld. fajelmélet) széttiporták egy sok ezer éves kultúra eszméit!

Orbán is önérdekre hivatkozva tapos bele olyan európai értékekbe, mint a mások elfogadása és tisztelete, a kölcsönösen előnyös együttműködésre törekvés, és mindebben és ezzel együtt a demokrácia eszméje és nyugaton még létező gyakorlata.

Talán engedékenyebbek lehetnénk, ha minden országlakó érdekében cselekedne.

A napokban viszont újfent kiderült, hogy az orbáni érdekvédelem nem teljes körű.

A miniszterelnök személyesen rendelte el, hogy minden minisztérium vonja ki a pénzét a brókercégekből. (Most ne  firtassuk, a közpénz egyáltalán hogy került ki a piacra).

A keményen dolgozó kisembereknek meg elfelejtettek (?) szólni.

Dübörög a magyar gazdaság Titanic-ja, a kapitány még a hídon vezényel, de a gépház zajától nem hallani, ahogy a jól meghízott patkányok elégedetten szuszognak, aztán ha jön a jéghegy, elsőként sietve menekülnek majd a fedélzetről…