A szomorú szemű elefánt

 Pereg a dob, a porondot pásztázó reflektor fénysugarában aranysárgán vibrálnak a porszemek, az „ügyetlen” bohóc (álmaiban persze trapézon lengő légtornász, nyulakat cilinderből varázsoló bűvész, villámkezű késdobáló és lóháton parádézó flitteres szoknyájú donna) körbebotladozza az idomárt, aki hosszú kampós botját az elefánt ormányába akasztja, mire a böhöm nagy állat a két mellső lábát felemelve a fenekére tottyan. A zenekar tust húz, az idomár meghajol, a bohóc újra orra bukik, a közönség hahotázva tapsol, az elefánt a vezényszóra lassan újra a földre ereszkedik, ingatja a fejét, mintha hitetlenkedve azt kérdezné: mit keresek én itt? De máris pattan az újabb vezényszó, s az ormányos engedelmesen csinálja az újabb kunsztot, csak a szemeiben látszik a végtelen szomorúság.

A lelket gúzsba kötő dresszúra ellen az állat mit is tehetne, a vastaps ugyan neki is szól, de mit ér az a szavanna szabadsága helyett?

A manézsban előadja a betanult figurákat, ahogy a kisiskolás sorolja az igekötőket, háta mögött tartva a kezét ujjain számolja, vajon elmondta-e az összes európai hegycsúcsot, és megkönnyebbülten fúj, mikor sikerül a kínkeservvel bemagolt matematikai szabályt hibátlanul felidéznie.

Vajon mire gondoltak azok a szülök, akik büszkeségtől dagadó kebellel, mosolyogva nézték, ahogy csemetéik az óvodai ünnepségen a kormányablakról szóló idétlen vers-förmedvényt szavalták?

Nem vitás, ezt a lurkókkal bebifláztatták. Elképzelem, hányszor de hányszor bicsaklott meg a hangjuk, miközben a számukra nyilvánvalóan teljesen értelmetlen szöveget szajkózták: „a forgalmi és jogosítvány sok fontos irat, és beszerzése mind az emberre marad”, aztán „a hivatalban sok humánus ember minden kérdésre készségesen felel”. Vagy mit kezdett nyiladozó értelmük a népies felütéssel indító, majd moralizálásban kicsúcsosodó okfejtéssel: „ jól van komám, várjon türelemmel, mint ahogy a hivatalnok teszi szeretettel”. Gépiesen eldarálták azt is, hogy „azért legyünk türelemmel, mert a hivatalnok nekünk szívességet tesz”, sőt „még a nehézfejű ügyféllel is türelmes”. Amiért a jóisten majd megáldja őket, amivel persze nincs semmi gond, áldja is meg az isten, csak a hivatalnoknak ugye nem az a dolga, hogy szívességet tegyen, főleg nem a mi pénzünkből. Aztán életre szóló igazságként kórusban harsogták, hogy a kormányablakra „szükség lesz, amíg csak a föld forog.”

Szellemi pedofília, családon kívüli erőszak, bicskanyitogató propaganda, Rákosi restauráció – csak néhány a nyomdafestéket tűrő kommentekből.

Magam azt hittem, jelen korunkban ilyen, nyilvánvalóan politikai-alattvalói attitűd által vezérelt módon már nem lehet megalázni gyerekeket. A nagy csavar ebben az egészben az, hogy ezeknek az ártatlan kölyköknek fogalmuk sincs arról, mire használták (fel) őket. Pedig a gyerek is képes felfogni, ha becsapják, ha megalázzák.

Gyermekkorom idézem…

A nap már felmelegítette a hátamon a kabátot, a szél viszont még csípős-hűvösen bújt a gallérom alá. Április elseje volt, a Vas-műszaki bolt felé baktattam, a napközis tanár néni küldött el tíz deka koporsószögért.

Józsi, a termetes eladó először visszakérdezett, mint aki nem jól hall, aztán röhögve csapkodni kezdte a pultot, és hátrakiáltott a raktárba: Főnök, meghozták má’ a koporsószeget? Kisvártatva odasereglett az összes eladó, és a boltban vásárlók is körém gyűlve érdeklődtek, nikkelezett szemmérték nem kell-e, mert csak azzal lehet egyenesbe állítani a koporsót.

Úgy emlékszem, koporsót csak két évvel később láttam először, mikor Etelkát temették. Nyolc évesen az volt az első élményem arról a szomorú értelmetlenségről, amit nekem akkor a halál jelentett, főleg, hogy pár hónappal előtte még ámulattal hallgattam a nálam alig idősebb kislány énekét. A szög fogalmával persze tisztában voltam, mindezzel együtt tanácstalanul néztem Józsira, és a vigyorászó felnőttekre, és hamar felfogtam, hogy engem itt most valamiért nagyon kinevettek. Úgy rémlik, nem is az iskolába mentem vissza, hanem zokogva rontottam be apám irodájába.

Ő nem nevetett a rajtam megesett áprilisi tréfán, mivel szerinte ez nem volt az! Felnőttek aláztak meg egy kisgyereket. Erzsike tanár néni se nevetett, mert apám ugyan nem borította rá az asztalt, de szavai elég ütősek voltak ahhoz, hogy a nő felfogja, mi a különbség a megalázás és a tréfálkozás között.

Az akkori politika bennünket, gyerekeket is kiparancsolt az ünnepségekre. Az úttörődalok, a kötelező masírozás éveit is átvészeltük, szerencsére az Éljen Rákosi-t már csak régi híradókban hallottuk dübörögni.

Végül eljött az új kor, amikor ledőltek a vörös bálványok, a behódolás és kötelező engedelmesség korlátait felszámoló szabadság kis köreiből úgy reméltük, valami új, tágas, hatalmas tér lesz. Lett is. Eddig?

Az elmúlt években felerősödtek az új függőségi viszonyok, a vezér kegyeiért versengő alattvalók mind gyakrabban idézik fel azt az időt, amikor a felfelé igazodás – lefelé taposás stratégiája tartotta félelemben, de legalábbis óvatosságba burkolózva az embereket.

Ma felháborodással olvashatjuk, hogy a frissen megjelent kormányzati tankönyvlista továbbra is több olyan könyvet tartalmaz, amiknek szakmaiatlanságát, erőltetett ideológiai, erkölcsi egyoldalúságát korábban számos szakember és szakmai testület kifogásolta. Sokáig abban bíztunk, hogy az „igazi tanár”, a jó pedagógus felül tud emelkedi a rossz tankönyv diktátumain, és képes szakszerűen, tárgyszerűen, a korszerű tudományos ismeretekre alapozott tudással és legfőképp ideológiamentesen végezni a munkáját. Naiv remény volt. Főleg most, hogy ez a kormányablakos borzadály napvilágot látott. Az elkeserítő mindemellett az, hogy nagyon sokan valószínűleg nem is értik, mi ezzel a baj.

Azok a szülők sem, akik most azzal védekeznek: de hát olyan aranyosak voltak a gyerekek. Azok voltak.

Aranyosak, ártatlanok és szabadok. Eddig.

Mint az a szomorú szemű elefánt…