A piramis sok minden szimbóluma…
A kezdet.. ahogy a kisgyerek az első várat építi, egyre
magasabbra lapátolja a homokot,s az ősi
anyag a gravitáció törvénye előtt meghajolva egyre keskenyedő, majd csúcsos
formát ölt…
A piramis a szimbóluma a szükségletek hierarchiájának is…
Aztán a jéghegynek, aminek csúcsa, mint egy tizednyi fehér
szikla áll ki a vízből…
A piramis a megtestesítője az egyik legtökéletesebb és egyben
legtöbb titkot rejtő geometriai alakzatnak … Forma és lét… Létforma?
És a piramis lehet szimbóluma az évek múlásával felhalmozódó
élményeinknek, emlékeinknek: a széles talapzaton – gyermek - és ifjúkorunk
meghatározó eseményein - mint sorsunkat meghatározó alapokon emelkednek aztán
az egyre letisztultabb, mívesebben faragott élet-köveink.
Bár emlékeim piramisa még mutatja a szabályos formát, egyre
több rajta a hiány, a kopás, a repedés. Az élet-kövekből egy újabb gördült le…
Vészjósló volt, ahogy
nem is oly régen azzal kellett szembesülnie az én generációmnak, hogy a nagy
idolok sorra távoznak: Somló, Laux… és az LGT valóban nincs többé.
És most Som Lajos. A mi
Piramisunk többé nem tör az ég felé – örökre csonka marad.
A Piramis együttes a 70-es években felrobbantotta a hazai
rockzenét – egy új generáció zászlóbontásának lehettünk részesei. Ha csak a
dalok címeit sorolom, érezhető ez az új szél: Szabadnak születtem, Kóbor
angyal, Őszintén akarok élni, Ha két életem volna, Becsület…
Naiv hitek és remények dübörögtek a hangfalakon át, és adtak egy-egy
pillanatra lendületet rengeteg fiatalnak.
Aztán jöttek a langyos 80-as évek, s - John Lennonnal szólva –
az álom véget ért.
De volt álom, volt álmunk… És jó erre emlékezni.
„Szállj fel, száll, fel magasra…”
Lajos, legyen neked könnyű a föld!