2012. december 13., csütörtök
Listáznak, listáznak... Félnek?
Nem most kezdődött …
Egy korábbi bejegyzésemből idemásolok pár sort:
„Eddig volt -régen - B-lista, aztán jött az ügynök-lista, BAR-lista, s most: „büdöszsidó-lista”. A hír: Politikai hovatartozástól is függ, hogy a Fidesz-KDNP-vezette Egerben ki léphet fel kulturális rendezvényeken. Legalábbis erre enged következtetni egy hivatalos bizottsági jegyzőkönyv. Egy önkormányzati képviselőt fel is kértek a "nemkívánatosak" listájának összeállítására. Tavaly egy köztudottan baloldali művészt nem engedtek szerepelni, de márciusban egy helyi színészt is bojkottáltak egy városi eseményről. Aki most nemkívánatos: Székhelyi József színművész.” (2012. május 9.)
A sunyi, kígyó módra tekergő és alattomosan sziszegő, nem ritkán félszavakba, cinkos viccekbe bújtatott zsidózás-cigányozás-buzizás-komcsizás és a többi – kígyója újra és újra belemar a civilizált emberbe – akkor is, ha ez most képzavar.
Hiába (?) kapta fel a fejét a humanista, demokrata ember, a „fehérek közt egy európai”, s dagadt országos méretűvé a tiltakozás, úgy látszik, a rossz szellem azóta is itt leng körülöttünk.
Tegnap este egy újabb listát lobogatott meg a diktatúra szele!
A kormányszóvivői tájékoztatón Gíró-Szász cinikusan, kioktatón – ahogy nem sokkal korábban „vezérük” utasította rendre levelében a diákságot - kommentálta az egyetemisták megmozdulását, és elővett egy újabb listát.
A szóvivő színlelt, csendes méltatlansággal sorolta, hogy a tüntetés egyes vezetői nem átallják már kilenc-tíz éve költeni az állam pénzét, még mindig egyetemisták. Mintha azt sugallta volna, hogy tüntetgetnek itt jó dolgukban, ahelyett, hogy tanulnának.
Másnap csatlakozott ehhez a „szellemiséghez” az iparkamara elnöke is aki kendőzetlenül kijelentette: nem tartható az, hogy egyesek életvitelszerűen, indokolatlanul hosszú ideig élvezik az egyetemista létet. Szerinte 4-5 év alatt is le lehet diplomázni.
Minden hozzáértő elfogadja azt, hogy a magyar felsőoktatás egész rendszere megújításra szorul.
Az is igaz, hogy valóban sok diák „lébecol át” több évet, úgy, hogy nem sok látszatja van a tanulásának. De azt senki sem állíthatja, hogy ez az általános.
Vannak, akik azért élnek hosszabb ideig a campus falai közt, mert párhuzamosan más képzésben is részt vesznek, mások doktorandusz-hallgatóként folytatják, és szép számmal vannak olyanok is, akik a passzív féléveiket azzal töltik, hogy megkeressék a következő időszakra szükséges pénzt.
Nyilvánvaló, hogy ezen felül is maradnak azért olyan hallgatók, akik valóban „jó buli az egyetemista lét” - attitűddel végigszórakoznak pár évet – de hiszem, hogy nem ők a többség.
Az igazi kérdés szempontjából ennek az érvelésnek nem sok szerepe van!
A kormányszóvivő motyogva értetlenkedik azon, hogy olyan diákok tüntetnek, akiket közvetlenül nem is érintenek a kormány bejelentett korlátozó intézkedései.
Elképesztő cinizmus vagy inkább: ostobaság ez? Nem tudom, melyik a rosszabb? Mintha nem az lenne a világ egyik legnemesebb dolga, hogy éppen azok emelik fel szavukat, akiknek nincs ebből közvetlen hasznuk, de teszik a dolgukat, mert ez is az ember kötelessége: a szolidaritás, többek között. Ráadásul nyilvánvaló, hogy a most egyetemisták jobban ismerik a felsőoktatás problémáit és a rá leselkedő veszélyeket, mint a középiskolások. Nyilvánvaló, hogy ők tüntetnek.
Persze ne is azon akadjunk fel igazán, hogy a hatalom képviseletében valaki ésszerűtlen érvekkel dobálózik!
Sokkal nagyobb veszély az újabb lista, ami a diktatúrák gyakorlatát követi. És ebben a pillantban az is másodlagos, hogy vajon igazuk van-e az egyetemistáknak.
Az a kérdés, tűri-e a társadalom azt, hogy a hatalom ahelyett, hogy racionálisan válaszolna az elégedetlenségre, ismét listát készít... Most arról, hogy a tüntetők vezetői jó tanulók-e, és mennyi ideje járnak egyetemre Olyan lista ez, és olyan személyes adatok, amiknek a megszerzése és nyilvánosságra hozása bűncselekmény!
Ezek után azt is el tudom képzelni, hogy már kutakodnak arról, hogy a tüntetők milyen származásúak … Rémeket látok? Lehet, hogy a totális ellenőrzésre törő gátlástalan és cinikus hatalom félelmét ..?
2012. december 9., vasárnap
Szak-"dolgozni csak pontosan..."
Folyik a mosakodás, magyarázkodás, mutogatás, felelősségelhárítás.
Mindezek a tényen semmit nem változtatnak: Semjén Zsolt plagizált!
Itt és most érdektelen, hogy:
- 20 évvel ezelőtt – mint állítja - „jóhiszeműen” járt el,
- milyen volt a tanulmányi előmenetele,
- akkor elfogadták a dolgozatát,
- hibázott a konzulens vagy a vizsgáztató,
- 20 évvel ezelőtt mit tartalmazott és mit nem az egyetem szabályzata a szakdolgozatokkal kapcsolatban,
- utólag van-e joga, lehetősége az egyetemnek felülbírálnia a korábbi minősítést, és így tovább...
Nézzük elölről!
Az, aki főiskolára, egyetemre jár – és ez így volt 20 éve is –, tanulmányai során számtalanszor kell, hogy találkozzon a tudományos hivatkozás, a forráskezelés egyértelmű módjaival!
Házidolgozat, referátum, tudományos diákköri munka, és egyáltalán a szakirodalom tanulmányozása folyamatosan mutatja, hogyan is kell hivatkozni!
A legtöbb intézményben – így az ELTE-n is – a módszertan kurzusokon tanítják a helyes forráskezelést.
Aki eljut addig, hogy szakdolgozatot írhat, ezekkel az ismeretekkel rendelkezik! Az főként, aki egyetemi éveiről büszkén mondja, hogy kitűnő, illetve jeles volt végig!
A szakdolgozat elkészítése pedig – elvileg – nem úgy történik, hogy a hallgató otthon csendes magányában megírja, és a kész művet beadja! A diplomamunka a témafelelős, konzulens és a hallgató folyamatos együttműködésén alapul. Legalábbis így kellene. Ennek során az esetleges forrásfelhasználási hibáknak is ki kell derülnie.
Ha nem így történik, akkor abban a konzulens mulasztása is benne van.
Magam több, mint 600 szakdolgozatnak voltam gazdája, mint konzulens, illetve opponens. Kizártnak tartom, hogy több tíz oldalnyi „idegen szöveget” a munka bírálója ne vegyen észre. De ahhoz bizony figyelmesen el kell/ene olvasni! Ha megköveznek is érte: lehet úgy szakdolgozatról bírálatot készíteni, hogy csak épp átfutja az ember. Nem hivatkozom most a tanárok túlterheltségére, vagy arra a jóhiszeműségre, amivel a diplomázó munkáját a kezükbe veszik. Néhány sornyi címkézetlen rész elkerülheti a legjobb szakember figyelmét is, de hogy a dolgozat 40 %-a jelöletlen forrás átvétele legyen? Ez képtelenség!
Az államvizsán a diplomamunka megvédése során pedig már a tartalmi kérdések kerülnek terítékre, a formai követelményekről nem esik szó. Ha a dolgozatot „befogadták”, azaz mindkét bíráló elégségest, vagy annál jobbat adott rá, nem igazán bogarásszák azt, vajon minden idézőjel és lábjegyzet a helyén van-e?
Nem akarom kisebbíteni a bírálók, a vizsgáztatók felelősségét, vagy azt ecsetelni, hogy bizony nem szabályozták kellően a szakdolgozat írásának módszertani alapvetéseit. Ez itt és most szintén érdektelen.
Más szövegét jelölés nélkül átvenni, azaz saját gondolatként feltüntetni erkölcstelen, szabálytalan és jogszerűtlen. Lehet mutogatni az akkori tanárokra, az egyetemre, a dolgozatot akkor is megírta „valaki”, mégpedig úgy, hogy majd a felét lopta.
Keresztényüldözés? Politikai harc? Lehet kiabálni ezeket, és elutasítani a bírálatokat. Nyilván a politikai ellenfelek könyörtelenül kihasználnak minden botlást, bármelyik oldalon követik is el.
De ez már egy másik történet.
2012. november 25., vasárnap
A kapufa a hibás
Vasárnap délután, kis lazítás, amúgy „férfiasan”, azaz céltalanul nyomkodom a távirányítót … Focimeccs kezdődik, dolgoznak még bennem ifjúkori reflexek, megállok itt … A meghívott szakértő – egykori válogatott labdarúgó, nevét kíméletből nem írom ide – nyilatkozik, emígy:
„Mindkét csapat számára a győzelem a fontos” … Jól van – mormogom, bugyuta kezdő mondat volt, lesz tán értelmesebb is. Jön a következő: „A döntetlennel nyilván kevésbé lesznek elégedettek”. Lehet ezt még fokozni? - kérdem. Lehet. Ezt hallom: „Labda nélkül nehéz a támadás!”
Legyintenék, hogy reménytelen, de nincs vége, az „izgalmas” beszélgetés újabb témája a közönség: „A drukkerek úgy döntöttek – értesít a riporter -, hogy nem lesz szervezett szurkolás!” Meghökkenek a hír hallatán. Mit jelenthet ez?- morfondírozok. Eszerint nem üvöltik kórusban, hogy „szemüveget a bírónak”, no meg az elmaradhatatlan „hú – ha anyád” is elmarad? A szakkommentátor megmagyarázza: A szurkolók nehezményezik, hogy a klubvezetés bűnözőt lát bennük, mert fényképes igazolvány bevezetését tervezi. Mindeközben a lelátón „kedvesen” óbégatva szidja egymást a két tábor, „békésen” rázzák az öklüket és azt skandálják … Na ezt már nem írom le.
A meccs elkezdődik, a játékosok nekilódulnak, hogy – idézem ismét a volt focistát – „az idény utolsó mérkőzésén feltegyék a koronát” … Hogy mire is? Ezt nem tudom, mert mindkét csapat az alsóházban tanyázik, a királyválasztás mintha nem erről szólna.
A félidő végén értékel a „szakember”: „Az első gól egy hibából esett!” Nocsak! Ki gondolta volna? Aztán egy rendkívüli felismerést fogalmaz meg: „A csatárok állandóan változtatták a helyüket, keresték a pozíciójukat.” Magyarul: rohangáltak, mint pók a falon. Egy csúnyán elrontott kapura rúgás szakszerű elemzéseként pedig ezt halljuk: „A játékos túl sok belsőt rakott bele.”
A kommentátor igyekszik e szellemi magaslatra követni a volt focistát: „A csatárról bepattant a gól.” Ez a szótévesztés az immár klasszikus Hofi-szöveget idézi fel bennem: „És ebben a pillanatban megszólalt a stopperóra.”
Szerencsére a szünetnek vége, de hogy ne legyenek illúzióim, máris szól az újabb bölcsesség: „Nincs lefutva a meccs, mindegyik csapatnak maradt még lehetősége.”
Na ez nagy kár. Hogy még ennyi lehetőségük van. Kapnak bőven támogatást „felülről” is... Mint látványsportág. Kell az. Ezt a mérkőzést talán ha kétezer ember nézte. Az üres lelátók látványa valóban ezt igényli. Hogy újabb stadiont építsenek, például a felcsúti „fociakadémián”.
Nagy kérdés persze, meddig tart ez a „meccs”... és lesz-e hosszabbítás …
De minek is bármiféle kritika, magyarázat! „A kapufa a hibás! Az a hülye akác!”
Kelt 2012 november 25-én, a „magyar labdarúgás napján”. Ma 59 éve volt a 6:3
2012. november 18., vasárnap
A komenista félzsidó esete a törökökkel
A címkézés mint tudjuk a hatalomgyakorlás fontos eszköze. Hiszen következmények nélkül csak az erősebb mondhatja a gyengére, hogy hülye.
Mit tehet az, akit megbélyegeznek? Olyan, mintha pókhálóba került volna: ha védekezik, még jobban összegubancolódik a fonal, ha mozdulatlanná merevedik, felfalják. A kriminológia ezen túl ismeri a „deviáns karrier” fogalmát … Ami arról szól, hogy az, akit normasértőnek minősítenek, az előbb-utóbb kezd megfelelni az „elvárásoknak” és ha addig nem is volt az, lassan mégis bűnössé válik.
Csak mondd sokáig egy gyereknek, hogy „de rossz vagy” … hamarosan azzá is lehet…
A jelzők márpedig röpködnek!
A rendszerváltás idején Antall József fehér borítékkal – benne a bizonyíték, hogy a címzett ügynök volt-e, vagy sem - tartotta kordában a „veszélyeseket” … De volt, akiről más módon derült ki, hogy besúgott, dalolt, lőtt, ütött-vágott...vagy „döntött” …
A névtelen feljelentők országa voltunk – lásd Pelikán elvtárs hányadtatásait - , mára viszont leegyszerűsödtek a dolgok: elég a köz nyilvánossága előtt egy elejtett szó, és azt máris felkapja a „média szele”.
Megy a kommunistázás is, többek között, nincs is ezen mit csodálkozni. Bűnösök és bűnbakok kerestetnek.
De legutóbb bizony megijedtem, mert az hangzott el, hogy mindenki, aki 1990 előtt született, kommunista volt! Tudtam én! A hétmillió bolsi hazája ez...
Kutatni kezdtem a családom múltját. Mi minden derülhet még ki rólunk? Mert hogy pusztán a születési dátumuk alapján nagyapáim biztos kommunisták voltak. Na meg nyilasok. Meg 56-osok. Aki pedig nem érte meg a rendszerváltás évét, e logika szerint nem is lehetett tisztességes ember. Az is nyilvánvaló persze, hogy félázsiai őseim miatt nézek olykor ferde szemmel. Na és amikor gyerekként a Tenkes kapitányát játszottuk? Nem lehettem mindig én a kuruc hős, olykor el kellett fogadnom, hogy én vagyok Bruckenbracken császári ezredes, akit jól móresre tanítottak.
Gyanús lettem magamnak! Nemrég a kék-sárga bútoráruház bejáratánál ugyan majdnem beszorultam, végül mégis átügyeskedtem magam. És erre bevillant: Amerikában állítólag az a mondás járja, hogy a magyarok és vagy a zsidók arról ismerszenek meg, hogy mögötted mennek be a forgóajtón és előtted jönnek ki! Akkor lehet, hogy „olyan” vér is csörgedezik bennem? Ilyen is, meg olyan is?
A hab a tortán az volt, amikor olvastam, hogy az egri vár ostroma idején sem volt mindenki igaz hazafi! A várat körülvevő török sereg élelmezését a környékbeli búzakereskedők – családunk egyik ága onnan sarjadzik - segítették, búsás haszonnal.
Lassan összeáll a kép... Megpecsételődtem …
Ez lennék? Egy félázsiai szittya, félig labanc, félig zsidó komenista, akinek ősei kiszolgálták a török szultánt …?
2012. november 16., péntek
Az utolsó tisztességes csaló
A politikai kommunikáció eszköztárából gyakorta hiányzik a korrektség. Manapság szinte természetes az is, hogy a tényeket semmibe vevő nyilatkozatok születnek. Talán abban bíznak a politikusok, hogy egyik felelőtlen kijelentés kiüti az előzőt, vagy a velük vitába szállók egyszerűen belefáradnak a sziszifuszi harcba.
„Főgazdászunk” a The Economist beszámolójára utalva kijelentette, hogy Magyarországon az elmúlt három évtizedben csökkentek az egyenlőtlenségek!
Tessék? Sajtóhiba? Kimaradt a mondatból a „nem” szócska? - kaptam fel én is a fejem.
Bizony, bizony, akár egyetlen rossz kifejezés, sőt egy ékezet is okozhat bonyodalmat – tűnődöm egy régi történetre gondolva... A fiatal költő első kötetének címe ez lett volna: Reggeli szárnyalás … Az egyik „á”-ról lemaradt a vesszőcske …
No de maradjunk komolyak!
Először is: A The Economist citált írásában Magyarországról ilyen összefüggésben szó sem esik!
Másodszor: Lehet harminc év adataiból átlagot számítani, de ebben az esetben ennek se füle, se farka!
A lift teherbírása 460 kg – olvashatjuk a felvonó falán, de ettől még madárcsontú vagy épp túlsúlyos ember is beszállhat.
A mai magyar társadalomban viszont mind többen veszítik el a „súlyukat …”
A tények ugyanis – a KSH mérései alapján - a következők:
A jövedelmi szegénység 2003-tól 2011-ig némi csökkenés majd stagnálás után egyértelmű növekedést mutat.
A gyermek nélküli háztartásokban a jövedelmi szegénységgel jellemezhetők aránya 2001-ben 52,2 %, míg 2010-ben már 63,2 % volt. Ugyanebben az időszakban a 3 vagy többgyerekes családok mutatói: 73, illetve 81,9 %.
Emellett szükséges kiemelni, hogy a szegénységben élő nagycsaládosok 21,5 %-a mélyszegénységben élt 2001-ben, s ez az arány 2010-re közel 30 %-ra nőtt.
Ha a leutóbbi évek jövedelemkülönbségének adatai közt tallózunk, akkor azt találjuk, hogy 2010-ben a jövedelmi szegénységi arány 13, 8 % volt, ami a következő évben 15, 3 %-ra emelkedett.
De nem csak ezek a „statikus” állapotok a nyugtalanítóak, hanem az is, hogy a szegénység várható alakulására utaló ún. szegénységi kockázat is kedvezőtlenül alakult, különösen a gyermekek tekintetében: a 0 és 17 évesek korcsoportjában ez a szám 2010-ben 20,3, míg egy évvel később már 23 % volt.
Hosszan sorolhatnánk még hasonló adatokat, de a lényeg érzékeltetéséhez ennyi is elég.
A szegénység, a lecsúszás kockázata az elmúlt években tehát folyamatosan nő, a társadalmi egyenlőtlenségek súlyosabbá váltak!
„Nemzeti gazda-mágusunk” hiába próbál illúziókat kelteni, valótlanságot állított! A mutatványa lelepleződött.
A „publikumot” pedig minden valamirevaló „bűvésznek” illik komolyan venni.
Egy régi, karcos, fekete-fehér film pereg a tv-ben...Kártya villan, majd eltűnik. Hol innen, hol onnan bújik elő az eldugott pénzérme. Rodolfó hamiskásan mosolyog festett bajusza alatt... Ő igazán tudta, hogy tisztességes bűvész soha sem hazudik:
„Figyeljék a kezemet! Vigyázat, csalok!”
2012. november 13., kedd
"Gyarapodjatok, sokasodjatok..."
Hősünk megtörölte izzadt homlokát, de a felszakadó sóhaj csak egy pillanatra sodorta el a gondfelhőket. Az adósságok gúzsba kötötték mindennapjaikat, a reménytelenség alagútja felé rohant életük vonata.
Eltűnődött, régmúlt boldogságának képei peregtek előtte.
Első csókjuk buja ígérete felszabadította ösztöneiket, úgy öleltél egymást, mint ahogy az Éden fájának gyökerei kapaszkodnak az örök anyagba. Suttogásukat átforrósította a szenvedély, Mozdulataik mind hevesebbé váltak, a s vágy lüktetése izzó folyóként hömpölyögve zúdult, hogy új életet keltsen az oltalmazó mélyben.
- Meglátod, fiú lesz! - mosolygott párjára pár hét múlva, miközben a vizsgálatra vártak.
A Parlamentben a hatalomhoz dörgölőző képviselő számokat sorol, valahogy így:
A KSH adatai szerint 2012 első felében a korábbi évhez viszonyítva 4 %- kal nőtt a születések száma ...
Nem részletezem most, hogy ez valóban helytálló adat-e? (Nem az!) Arról is később, hogy a bölcs (?) képviselő ebből milyen következtetést vont le! (Ostobaságot!)
Nézzük, mi is a tényleges helyzet – elfogadva, hogy a Központi Statisztikai Hivatal a viszonylag leghitelesebb forrás.
Magyarországon az élve születések száma 1990-ben 125 679 fő volt, és ettől kezdve folyamatosan csökkent. A következő mélypont az 1998-as év, amikor a születésszám már nem érte el a százezret
(97 301 fő). A romló tendencia tovább folytatódott, így 2011-ben már csak 88 049 gyermek született.
Kérdés: mire alapozta a képviselő azt az állítását, hogy nőtt a gyermekszám?
Szintén KSH adat: a 2012-es év első felében valóban közel két és fél ezerrel több gyerek született, mint az előző év hasonló időszakában. Így – ha ezt a trendet feltételezzük, bár erre nincs kellő támpontunk -, év végéig lehetséges közel 4 %-os javulás. Az élet azonban ennél bonyolultabb. Az élve születések számának emelkedése sajnos nem jelenti azt, hogy a népesség is növekszik. A halálozások (benne az évi 400 fölötti csecsemőhalál), a kivándorlások továbbra is a magyar népesség fogyásához vezetnek.
No de hagyjuk a számokat, és fogadjuk el egy rendkívül optimista forgatókönyvet, ami szerint nőtt, illetve tovább emelkedik a születések száma! Mire lehet ebből következtetni? No nem ezt az utat választotta a „képviselőnk”! Azt kezdte el bizonygatni, hogy szerinte mi ennek a növekedésnek az oka!
Mielőtt az ő magyarázatát idézem, essen szó arról, miért is vetemednek arra az emberek, hogy gyermeket vállaljanak?
Szeretjük azt hinni, remélni, hogy a legtöbben szerelemből, szeretetből akarnak gyereket. Azért, mert életük igazi szépségét és értelmét látják ebben. A másik „szomorú véglet” az, amikor „véletlen megesik” és nincs más lehetőség, mint felvállalni. Vgül nyilván lehet „racionális választás” is. Ez nem feltétlen negatív előjelű, ha a tudatos családtervezést is ide kapcsoljuk. Továbbá az is egyfajta „józan mérlegelés”, ami valamiféle érdeket szolgál.
A gyerekvállalás motívumait célzó kutatások igen részletesen elemzik, hogy az adott kultúrában és korban milyen kulturális, gazdasági és egyéb okokat tartanak fontosnak. Ezeknek a vizsgálatoknak fontos tanulsága, hogy egyre gyakoribb szempont – a kulturális-családi- minták, elvárások mellett – az, hogy a család bírja-e anyagiakkal az egy vagy több gyerek felnevelését, iskoláztatását. A legutóbbi években az a folyamat rajzolódott ki, hogy Magyarországon csökkenni kezdett a termékenység (a szülőképes korú nők és a gyermekszületések aránya). Európai összehasonlításban a lettek állnak csak mögöttünk, az összes többi országban nőtt, vagy a mienknél kisebb mértékben csökkent ez a szám.
Ami a lényeg: a gyermekvállalás valóban érzékeny az adott korszak gazdasági, szociális viszonyaira is. Ugyanakkor több nemzetközi vizsgálat is megerősítette, hogy a családi adókedvezmények, vagy más szociálpolitikai juttatások hatása esetleg több év múlva és abban az esetben jelentkezik, ha az valóban kiszámítható, hosszú távon biztonságot nyújtó segítségnek mutatkozik. Másképp: a gyermekvállalást a napi politikával összefüggésbe hozni badarság.
A „képviselőnk” pedig ezt tette: az elmúlt hónapok kedvezőbb gyermekszületési eseményeit üdvözölve hálás köszönetet mondott a Vezérnek, kiemelve, hogy két éves áldásos tevékenysége ím meg fogja menteni a nemzetet. Ettől már csak egy kis lépés lenne feleleveníteni a levitézlett szlogent: „Egy gyereket apának, egyet anyának, egyet a hazának!”
Hősünk nagyot nyújtózik, a párját nézi, aki a két gyerek után kissé teltebb, de még mindig őrzi fiatalos báját. - Elaludtak a kicsik- mondja a nő halkan, és csillogó szemmel bújik mellé az ágyba.
Az éjjeli lámpa sárgás fényébe takarózik ölelésük, surrog a lepedő mozdulataiktól … Aztán egy pillanatra egymásra néznek: a szerelem könnyed sóhaja oltja be hősünk hangját, de valahogy mégse a családi adókedvezményt számolja, nem is azt, hogy mennyi lesz a családi pótlék …
Szerencsére a „képviselő” eszement gondolatai a T. Ház-ban rekedtek ...
2012. november 7., szerda
A leggyomorforgatóbb magyar szó
Ne ítélj! Legyen szabadság! A megszólalás joga! Örök elvek, és mégis... Ne legyen joga többé megszólalni! Ítéld el! S legyen a szabadságnak józan korlátja!
Indulatosak a szavaim, de próbálok józan maradni...
Tudjuk, mi a kereskedelmi tévék működésének mozgatórugója! Tudjuk, hogy legnagyobb hírértéke a fájdalomnak van! Tudjuk, hogy életünkbe kikerülhetetlenül betolakodnak a celeb-senkik! Tudjuk, miért készülnek a valóságsók és a "tehetségkutatók"!
Az egyetemes filmkultúra egyik kötelező darabja ez a film: A lovakat lelövik, ugye? A végkimerülésik tartó táncversenyben a tét pár ezer dollár... De kit érdekel, ki lesz a győztes? A néző csipszet zabálva latolgatja az esélyeket, de zsigerei mélyén a szenvedés látványát kívánja, és "gyönyörűséges" borzongást érez, mikor könnyeket és szenvedést lát ...
Ilyen aljasak lennénk? Nem hiszem! Talán sokan bizonytalanok, gyengék, elkeseredettek - s mint ilyenek, kiváló alanyai a tömegmédia manipulátor-gurui profitéhes gátlástalanságának.
A TV2 2012. november 7-én reggel sugárzott Mokka című műsorában a következő nézői kérdés szerepelt:
Ön szerint mi lehetett Szita Bence meggyilkolásának indítéka?
MOKKA1: féltékenység
MOKKA2: bosszú
MOKKA3: pénz
Napi nyeremény: egy darab páros belépőjegy a Game On videójáték kiállítására a VAM Designe centerbe
Heti nyeremény: egy 2 fő részére szóló két éjszakás kikapcsolódás a hajdúszoboszlói Hotel Délibábba
Ha én lettem volna a TV2 szerkesztője, beadtam volna lemondásom, ha ilyen ocsmányságot kellett volna a műsorba tennem.
Ha én lettem volna a műsorvezető, kameramann, sminkes, vágó meg ki tudja, kicsoda, döbbenten hagytam volna ott a stúdiót ekkora ízléstelenség láttán.
Ha én lettem volna a néző, felháborodott sms-ben tiltakoztam volna a kegyeletsértő, embertelen, cinikus, arcátlan műsor ellen.
Ha lettem volna ...
Vagyok egy hebegő, hitetlenkedő, dadogó EMBER és nem tudom, mit mondjak...
Tiltakozz? Kapcsold ki a tv-t? Csatlakozz a Facebook-on szerveződő bojkott-felhíváshoz? Lehet, hogy ezzel Te is csapdába kerülsz! Hír leszel! Eladható!
Már nem keresem a legcsúnyább magyar szót ... Félek, "azok" abból is hírt csinálnak ...
Ülj le Te is, csendben, "barátom" - ha melegséggel tölt még el ez a szó -, nézd, a polcodon a cédék, dévédék mellet tán akad még egy KÖNYV... egy régi... bármelyik ...
Én is azt lapozgatom...
"Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat."
2012. július 30., hétfő
Az erő legyen veletek!
Megöltek
egy nőt Pakisztánban. Egy énekesnőt. A nyílt utcán, hidegvérrel.
Mi
volt a „bűne”?
A
pastu világ – ami az iszlám egy radikális irányzatának elvei szerint
szerveződik – rengeteg dolgot tilt a nőknek. Mi, európaiak csak hüledezünk, ha
azt halljuk, hogy mi minden tilos a számukra.
Igen,
az iszlámból kiágazó fundamentalista törekvések a szellemi alapjai azoknak a
kultúráknak, ahol a hatalomnak alávetettség természetes állapot, ahol az emberi
méltóság, a szabadság ismeretlen fogalmak. Pontosabban bizonyos társadalmi
rétegek, csoportok számára adott kiváltságok ezek.
Szaúd-Arábiában például az utcán kötelező a
bokáig érő, karokat is eltakaró fekete lepel, sőt ezt még az európai nőktől is
elvárják. A nők itt nem vezethetnek
gépkocsit, nyilvános helyekre kizárólag férfi családtag kíséretében léphetnek
be, de még a bankokban is egy nők számára elkülönített helyiségben intézhetik
csak a hivatalos ügyeiket.
A
tálibok uralta területeken egy nő nem ülhet kerékpárra, motorra, nem léphet be
sportegyesületbe, nem járhat múzeumba, nem szólalhat meg rádióműsorban, sőt
tiltják számukra a hangos nevetést, a kopogós cipőt, az ékszereket, az élénk
színű ruhákat, de még a saját házuk erkélyére se léphetnek ki.
Pakisztánban
a Szvat-völgyet uralma alá hajtó tálib parancsnok, Fazlullah betiltotta a
televíziót, a zenét, a nyilvános éneklést és a táncot, kíméletlen merényleteket
követett el rádiók, üzletek, lányiskolák ellen – a Nyugat ellen. Bár az ő hatalmát
2009-ben megtörte a pakisztáni hadsereg, az ősi hiten alapuló szokások jó része
ma is él.
„Bárki aki elhagyja iszlám vallását, ölessék meg”. Így szól Mohamed
próféta intése. Ez volt a tragédiája annak a szaudi nőnek, aki áttért a
kereszténységre. Apja – miután kivágta a lánya nyelvét, élve elégette. Ez
úgynevezett becsület-gyilkosságnak számít, a vallása szerint nem tett semmi
rosszat. A „világi” törvénykezés ezért legfeljebb 3 év börtönre ítélheti.
Micsoda
„barbár” szokások – csóváljuk a fejünket.
A
mi „fejlett kultúránk” bezzeg már rég maga mögött hagyta azt a súlyos eszmét,
ami származásuk, identitásuk, vallásuk, világnézetük, nemük és ehhez hasonló
okok miatt tett különbséget az emberek között. Valóban?
Halkan
szól kezemben a gitár, éppen effélét dúdolok: „A szó veszélyes fegyver, s van,
aki fegyvertelen..”
S
ekkor harsány hangok hasítanak a békés dallamok közé: lezsidózott színművész,
pellengérre állított melegek, minden bűnökért szidalmazott cigányok … hogy ez
régen volt? A hang azonban erősödik …”
„Az
összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése” – harsogja az ország első
embere.
Megszeppenek.
Hát nem az a kor jött el, amikor a polgárok önkéntes együttműködése, a
bizalmon, összefogáson alapuló szerveződések – ahogy Fukuyamát idéztem
korábban: a társadalmi tőke – révén irányítjuk magunkat? Az eszmék és vélemények szabadsága, a közös
gondolkozás és összefogás helyett fentről dörgött diktátumok, a „többség ereje”
dönt? Hamarosan megszabják azt is, mikor, kivel és miért?
Félnünk
kell vajon az „erőtől”? Akkor kérdezem: Lehet, hogy ez a veszély tőlünk is van?
Vajon ki-ki a saját „kis körében” kezet nyújt-e a másiknak? Keresi-e, miben segíthet?
Híd-pilléreket állít-e jószándékból, türelemből, megértésből, avagy ő is
árokásásba kezd, mint az „erősek”?
Vagy
csendben elfogadjuk, hogy „félázsiai népség” vagyunk? Másodrendűek? Akiket
erővel kell terelgetni?
„Totyogjon,
aki buksi medve, láncon - nekem ezt nem szabad!”
A
gyönyörű és tehetséges Gazala Dzsaved szembeszállt az ostoba, idejét múlt pastu hagyományokkal.
Énekelt, bátran, igaz hittel. Tizenkét albumot és számtalan kislemezt
készített. Azt üzente, hogy a zenét senki nem némíthatja el. Szembeszállt az
„erővel”, azzal a hatalommal, ami a földbe taposta volna azt, aki másként gondolkozik, aki az új kor szellemét beengedte az életébe.
Elvált rettegett férjétől, de ezzel kihívta „isten haragját” is.
Dúdolgatok
tovább … de csak dalfoszlányok, furcsa mondatok torlódnak össze:
Miért hagytuk, hogy így
legyen…Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt! …Lennék kispolgár boldogan, bárhol, ahol béke van. Lennék köztük én az átlag, kinek az Emberi Jogok járnak…Valahol mélyen, ahol a szavak elfogynak, szabadok vagyunk. De nem lettünk jobbak. Amikor letört szárnyakat látok, nincs bennem sajnálat, nem szeretem, sem az erőszakot sem a gyávaságot….
Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt! …Lennék kispolgár boldogan, bárhol, ahol béke van. Lennék köztük én az átlag, kinek az Emberi Jogok járnak…Valahol mélyen, ahol a szavak elfogynak, szabadok vagyunk. De nem lettünk jobbak. Amikor letört szárnyakat látok, nincs bennem sajnálat, nem szeretem, sem az erőszakot sem a gyávaságot….
„Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.”
2012. július 17., kedd
Bíbor füst a vizen
Összeszorul a
gyomrom, itt már nincsenek miértek, csak üres mondatok: ez az élet, és
egyszer minden véget ér. Ahogy elsuhannak fölöttem is ezek a közhelyek és évek,
egyre több a veszteség, hiszen fiatalságom idejének nagyjai, a példaképek, az
ikonok, az istenek is megöregszenek. Nemrég a Bee Gees énekese hallgatott el, a
Massathussets és a többi nagy sláger így vált immár örök emlékké.
Korosztályom
tagjai és az eggyel idősebbek értik a kérdést: Emlékszel, amikor megszólalt az
a riff, tudod, a „füstavizenelején”? Ami minden gitározni tanulónak kötelező
lecke volt!
Smoke on the
water …
Ebből a dalból
tudtuk meg, hiába égett le a stúdió, a zene akkor is szólt tovább!
Few red lights and a few old beds
we made a place to sweat
no matter what we get out of this
I know, I know we'll never forget
Smoke on the water
a fire in the sky
Smoke on the water
Néhány piros
lámpa, öreg ágyak, izzadás, igen, nem számít, mit hozunk ki ebből, tudom, sose
felejtjük el. Füst a vízen és tűz az égen.
De elhallgatott a
Hammond orgona is, ami oly testessé és elementáris erejű hömpölygéssé duzzasztotta
a „bíborszín” zenét.
Hétfőn, 71 éves
korában elhunyt Jon Lord, a Deep Purple alapító tagja, a Smoke ont the water,
és megannyi dal társszerzője.
2012. július 16., hétfő
A tettes ismeretlen
A
legfrissebb hír:
„Elfogta
a rendőrség Bándy Kata gyilkosát, a 26 éves P. Lászlót. A férfi az utóbbi
hónapokban egy romházban csövezett a barátnőjével Pécsett, és még
napokkal a gyilkosság után is posztolt a Facebookra. A barátnője nem gondolta
volna, hogy ilyenre képes. P. László a DNS-minta alapján bukott le,
beismerte tettét.
De
a valódi tettes még mindig ismeretlen! Állítom ezt én, és kérdezek: Ki lehet
az? A sors? Vagy „ez a világ”? Az elkerülhetetlen? A végzet?
Valami magyarázatot, „értelmet” keres az
ember az „értelmetlen” pusztításban.
Voltak ezzel a tragédiával kapcsolatban
teóriák, szakmai és laikus viták.
Akadtak,
akik tényszerűen, a tanulság okán vagy a jövőbeni hibák elkerülése érdekében az
áldozattá válás szempontjait emlegették. Az objektivitás ellenére nagy
felhördülést váltott ki, amikor felsorolták ezeket (késő éjjel, kihalt utca,
csinos, szép, fiatal lány, egyedül) és azonnal jöttek az indulatos reakciók: ez
elkerülhetetlen volt! Ha nem akkor történik, hát máskor, ha nem őt, akkor mást
– rosszkor volt rossz helyen, az ilyen dráma kikerülhetetlen része ennek a világnak,
ennek a Magyarországnak.
Sokféle
teória is született: talán egyik kliense volt, vagy a korábbi barátja, ismerőse.
Aztán: előre kitervelt gyilkosság volt, a tettes követte őt a néptelen utcán, de
lehet, hogy sorozatgyilkos, végül pedig: típusbűncselekmény történt.
Az utolsó kivételével mindegyik elképzelés
összeomlott! Egy hajléktalan az elkövető, aki véletlenül (?) arra kódorgott. Akit
az ismerősök úgy jellemeztek, hogy „tök normális, nyugodt srác”, aki addig nem
ölt, akiről a barátnője ezt el se tudta képzelni. „Egyszerűen beindult”, írták
a mai lapok – szexuális indíttatású cselekmény volt, ami sajnos „tipikus” véget
ért.
Hogy a lélek mélyén mi minden rejtezik,
talán a szakemberek megtudják majd.
De
hogyan tovább? Mi lehet a „válasz” az elkerülhetetlenre?
Lincs-hangulatú
posztok sokaságában követelik vissza a halálbüntetést!
Durkheim
- francia szociológus - több, mint száz évvel ezelőtt már leírta: senki nem
igazolta, hogy önmagában a büntetés szigorítása a legcsekélyebb pozitív hatással
lenne a bűnözés csökkenésére. Kriminológiai „anekdota”: a középkorban
csonkítással, halállal büntették a lopást, és mégis, a nyilvános kivégzéseken –
amiket az elrettentés szándékával rendeztek - a tömegben serényen „dolgoztak” a
zsebtolvajok, mit se törődve azzal, hogy ha rajtakapják őket, akkor a halál
fiai. Hitték, hogy ez nem következik be.
Sok
tapasztalás van arról, hogy az erőszakos bűncselekményt elkövetők ott, akkor a
legritkább esetben gondolnak arra, vajon mi lehet a büntetésük, ha elfogják
őket. Nem, ők leginkább abban bíznak, hogy megússzák! Szakszerűbben: elrettentő
ereje a jó felderítési aránynak van! Amíg arra alapozhatnak a tettesek, hogy
úgysem derül ki, addig hiába riogatják őket a kötéllel.
Akkor
mi a büntetés célja? Durkheim azt fejtegette, hogy a büntetés elrettentő,
visszatartó, megelőzésre irányuló, és nevelő hatása messze nem olyan erős, mint
azt reméljük. Mi akkor a szerepe? A válasza egyértelmű, de nem megnyugtató: a
büntetés a „normális” embereknek szól, azt jelzi számukra, hogy még mindig
érvényben vannak azok a normák, amik szabályozzák az életüket. Az elkövető
„megbűnhődik”, megfosztják szabadságától, amitől lehet, hogy szenved, de mit ér
vajon ez azoknak, akik a bűn áldozataiként viselnek fájdalmat?
A
szankció tehát valójában a bűntelen emberek hitét, bizalmát erősíti.
Csekély
vigasz ez. Hozzáteszem: Konrad Lorenz az emberiség önpusztításának megállítását
abban látja, hogy vissza kell adni a szépbe és a jóba vetett hitet és bizalmat.
Ezt itt és most, e tragédia árnyékában tán demagógnak tűnik, de nincs más
esélyünk – írta Fukuyama is -, mint újraépíteni ezeket az értékeket. A bizalmat, az egymásra figyelést, a legfőbb
társadalmi tőkét.
A
bűnöket az élhető lét, az összetartozás tudata és érzete szoríthatja leginkább
vissza.
A
politika erről kevésbé vesz tudomást. Nem véletlen, hiszen ma itt és most a
megosztás kifizetődőbb.
„Az
elmúlt napok erőszakos bűncselekményei után a halálbüntetés visszahozását
követelik a Fidesz képviselőcsoportjának kisgazda politikusai. Közleményük szerint
lehetőséget kell adni az államnak arra, hogy megvédje állampolgárait az emberségükből
kivetkezett bűnözőktől.”
Szomorúan
olvasom ezt.
Ahogy
a következő mai hírt is:
„Holtan
talált a fia szombaton egy 42 éves nőt Győr Ady-város egyik panellakásában -
közölte Győr-Moson-Sopron megyei Rendőr-főkapitányság. A nyomozók a
bűncselekménnyel összefüggésben egy 41 éves, pécsi férfit keresnek…”
Nem
tudni, ki lehet az a 42 éves nő. Valakinek a lánya, négy gyermeknek az anyukája.
Áldozattá lett. Vajon ez is típusbűncselekmény?
Gondolatban
gyújtsunk neki is egy gyertyát, s mormoljuk azt, amit ezrek Katáért: Nyugodjék
békében!
2012. július 4., szerda
Bizalom - e dőre álom
Ülök a „HIVATAL” folyosóján, kezemben
sorszám. Rettegek. Vajon elég lesz-e a tucatnyi okirat, igazolás, adatlap,
aláírva, pecséttel, stb.
Mert a HIVATAL bizalmatlan. Tán attól tart,
hogy az ügyfél hazudik. Hogy nem is ott lakik, a jövedelme sem annyi, nincs kutyája,
egyébként pedig nem is űrhajós, hanem vájár, akinek kinőtt a harmadik melle
ezért leszázalékolták.
Hánykódik az elmém
hullámról hullámra.
Rajzol a képzelgés álmatlan pillámra:
Pillámat beírja mozgó képeivel,
S képeit a tarka életből szedi fel.
Ott van a bízalom, ez a dőre álom;
Ott ül a kaján hit egy törött nádszálon; (Arany János)
Rajzol a képzelgés álmatlan pillámra:
Pillámat beírja mozgó képeivel,
S képeit a tarka életből szedi fel.
Ott van a bízalom, ez a dőre álom;
Ott ül a kaján hit egy törött nádszálon; (Arany János)
Pedig
mindent tudnak rólunk. A Nagy Testvér rögzítette már az összes adatunkat, de ennek
ellenére újra és újra bizonyítanunk kell, hogy mi vagyunk önmagunk.
Igaz
eset: gyerektartás módosítása ügyében érkezett kérvény ahhoz a bírósághoz, amelyik
korábban megállapította annak összegét. Visszadobták a beadványt azzal, hogy a
kérelmező nem csatolta a gyermek születési anyakönyvi kivonatát. Azt a
dokumentumot tehát, aminek alapján a bíróság egyébként korábban eljárt.
Eszerint a bíróság már nem csak az ügyfélben nem hitt, hanem saját magában sem?
A
bizalom színterei átfogják a mindennapi emberi kapcsolatok, az intézmények, illetve
a különböző „rendszerek” világát.
Napjaink
egyik igen népszerű társadalomkutatója, Fukuyama, több könyvet is szentelt a
bizalom szintjeinek és természetének elemzésére.
Szerinte
a bizalom a szabályszerű, becsületes és együttműködésre kész viselkedés
elvárása egy közösségen belül. S a bizalom egyúttal a legfontosabb eleme az
úgynevezett társadalmi tőkének. A társadalmi tőke pedig az emberek együttműködési képessége – ami viszont bizalom nélkül
nem lehetséges.
Helyben
vagyunk. A nagy kérdés: kiben, miben bízunk mi, magyarok?
Ha
vannak barátaid, már nincs szükséged ellenségre. (Sandro)
A
Capital Research kutatása szerint a magyar emberek 2009-ben legjobban Egerszegi
Krisztinában bíztak. „Egér” mítoszának fontos eleme a hitelesség volt. Ez az,
ami az ő esetében tényleg nem kérdőjelezhető meg. Ahogy utódja, Cseh Laci is
példaképpé vált, akárcsak a férfi vizilabda - válogatott.
Fontos,
hogy legyenek példaképek, no de mit ér mindez, ha a körülöttünk lévő világ bizonytalansággal
tölt el?
A
TÁRKI kutatásából tudjuk, hogy a bizalmat egy 0-tól 10-ig tartó skálán pontozva
a magyarok 2011-ben alig több mint 4-est adtak önmaguknak.
A
különböző szakmák képviselői közül pedig – ez egy nemzetközi kutatás volt – a
magyarok leginkább a tűzoltókban bíznak. Őket követik a postások, tanárok, tanítók
és az orvosok.
A sor legvégén a
politikusok állnak. No comment …
További beszédes
megállapítás, hogy a világ több mint ötven országával összehasonlítva a
magyarok vannak a leginkább meggyőződve arról, hogy a gazdasági tevékenység
során az egyes szereplők csak egymás rovására érvényesülhetnek. Azt is leírták,
hogy a megkérdezettek 80 %-a szerint Magyarországon becsületesen nem lehet
meggazdagodni.
Minél
kevésbé vagyunk szavahihetők, annál inkább feltételezzük ezt másokról is. (Gary
Chapman)
Vissza
Fukuyama gondolataihoz: azokban az országokban, ahol a bizalom (mint a legfontosabb
társadalmi tőke) kisfokú, ott hiába a rendszerváltozás, a szerkezeti
átalakítások, reformok, azokból az országokból nem lesz semmi.
Sokan
nem szeretik Fukuyamát éles, kategorikus kijelentéseiért. Ezért a summázatáért
sem: Magyarország egy olyan posztkommunista ország, ami a nem eléggé demokratikus szemléletével, és nem megfelelő
piacosodásával, továbbá irredentizmusával jellemezhető.
Ez utóbbira különösen sokan kapták fel a fejüket. Még hogy irredenta
ország lennénk? Felesleges számon kérni egy amerikai kutatótól, miért nem
elemzi részletesen azt, hogy a különböző népcsoportokat felelőssé tevő,
bűnbakot kereső nézetek mennyire általánosak. S miért nem tér ki arra sem, hogy
remélhetően még többségben vannak a jóérzésű, tájékozott, európai gondolkodású
emberek. Egy kívülről szemlélődő a „végeredményt” kezeli tényként. Az pedig
tény, hogy ott, ahol a bizalomnak és a kétkedésnek kizárólag tényeken volna
szabad alapulnia – a magyar parlamentben - ma büntetlenül lehet például
zsidózni. Is. Cigányozni. Is. A melegeket szidni. Is. Meg anyázni. Is. Meg
laptopon meccset nézni. Is.
Bízzunk bennük? „Ezek” után?
Az
intézményi bizalom tekintetében Európában sereghajtók vagyunk – így a TÁRKI
jelentése. Az egyes intézményekkel kapcsolatos vélekedést vizsgálva kiderült,
hogy a rendőrséggel kapcsolatos nem túl erős bizalom alig változott, és hasonlóan
rossz az Országgyűlés megítélése is.
Fukuyama
a bizalom szintje alapján
kétféle társadalmat különböztet meg: van olyan, ahol magas a bizalom szintje és erős a társadalmi tőke, és van, ahol alacsonyabb mindez. Ahol magasabb
a bizalom szintje, ott gyorsabb gazdasági növekedést tud elérni az ország, szorosabbak
az emberi (családi és baráti) kapcsolatok, boldogabbak az emberek, hiszen
bíznak egymásban, számíthatnak egymás segítségére; jobban teljesítenek munkahelyükön,
sőt akár tovább is élnek. „Itt
élned s halnod kell…”
A
bizalmatlanság a harmonikus társadalmi együttélés lehetetlenségét és főként
legintimebb kapcsolatunk, a család szétesését jelenti. (Popper Péter)
Ücsörgök
a hivatali folyosón, már csak öten vannak előttem. Olvasgatom a falra
ragasztott tájékoztatókat. Köztük azt, ami sorolja, hogy meddig érvényes egy
személyi igazolvány. Hat éves korig 3 év, 4 éves kortól 8 év, és így tovább. S
akkor megigazítom a szemüvegem, mert ezt látom: 70 éves kor felett 50 év, határozatlan.
Micsoda? Hogy 50 év? A tárgyilagosság kedvéért: utánajártam, az ide vonatkozó
kormányrendelet szerint 70 éves kor felett határozatlan ideig érvényes a
személyi igazolvány. A Mecsekalján úgy látszik nem. A pécsi okmányiroda csak 50
évet ad. Akkor 120 évesen és egy naposan már nem leszek érvényes? Azt mondják,
én nem élek addig? Ugyan! Legalább ebben hadd bízzak, ezt ne vegye el tőlem a
Hivatal. Ígérem, addig mindent kitöltök, igazolok, beadok, bevallok… Nagy
Testvér! Hagyd meg az önbizalmam! S bízz bennem, sokáig akarok még élni, hogy
te boldogan pecsételhess!
2012. június 7., csütörtök
Beetetés
Kinek milyen az evése, olyan lesz az „ébredése”
Na ilyen szólás eddig nem volt … Kitaláltam,
mert bizonytalan vagyok …
Kalauz
Nélküli kérdezte blogjában: Mit, miért, hogyan eszel, ilyesmi, s hogy azt
tanulta, „kinek milyen az evése, olyan a tevése.”
Én is tanultam „ilyeneket”, hogyaszongya:
magyar ember evés közben …
Micsoda?
Mi az, hogy evés közben?
A
fiam tán 3 éves volt. Ebédelünk, megszólal: Hallottátok? Mit? – kérdezzük kórusban.
Azt, hogy puppoltam! – néz körbe diadalmasan. (Engedtessék meg neki, ez egy
kisgyereknek ugyanolyan nagy kérdés, mint az, hogy mi az áram, és hová fekszik
este a nap, a Jézuskáról meg Fognyűvő manóról nem is beszélve).
Nővére
tehát rendreutasítja: Evés közben főleg nem beszélünk ilyenekről! Mire Zsobó:
Jó, jó, de nem is volt falat a számban, amikor mondtam!
Szóval
evés közben - rágás közben, vagy úgy egyáltalán? - nem beszélünk? Akkor hogyan
kérek még egy kanállal? Na és meg se dicsérhetem kedves szavakkal a háziasszony
főztjét, mert azonnal lepirít: Ne beszéljetek, egyetek, mert kihűl! A leves
csak forrón jó!
Az
a helyzet, hogy teljesen összezavartak!
Rémisztgettek:
„aki amit eszik, azzá lesz!” Tán ezért viszolyodtam kiskoromban a kakastöke
pörkölttől meg a füstölt a marhanyelvtől? Így születik az előítélet? Vagy az
ízlés? (Kislányom - anno vendégségben, ahol mediterrán étkekkel fogadtak –
magyarázott: Tudod, Apa, az oviban tanultuk, hogy „Virágéknál ég a világ, sütik
már a rántott békát, zimmezumm”, és tömte magába a hatodik rántott békacombot).
Egy régi rajzfilm: Ettől leszel igazán
erős! – Popeye a tengerész és a spenót. A retek reggel méreg, délben étek, este
orvosság- szajkózta nagyanyám és attól kezdve sokáig rettegtem, mi lesz, ha
véletlen mégis teszek a reggeli vajas kenyérre.
Komolyabban:
ahogy korosodom, annál inkább nő bennem a bizonytalanság.
Mivel
etetnek bennünket? Mit nyomnak még le a torkunkon? Vagy azt hiszik, ezt is
lenyeljük? Mondják, mondják, puhítanak, lyukat beszélnek a hasunkba, telebeszélik
a fejünket és aztán csak kiéneklik a sajtot a szánkból. Hagyjuk a politikát!
Együnk!
Napjaink
tv-műsorai nincsenek főzőcske nélkül. Már reggel kezdik. Főbb híreink:
lemondott, meggyilkolták, összeomlott, letartóztatták, újabb tüntetések, áremelések.
Milyen lesz az idő? És végül: Mi jót főzzünk ma? Sztárszakácsunk napi ajánlata.
Mégis etetés az egész?
Már rég elveszítettem a fakanalat …
Azt
hittük, van olyan, hogy magyaros konyha. Egy valóban világlátott ember viszont
azt állítja: mi azt csak hisszük.
Ez
a kulcsszó: a hit! Ránk zúdítják a szakemberek érveiket, csak az a baj, hogy
ezek gyakran élesen szembeállnak egymással! Akkor mi alapján döntsünk?
Évtizedekig
sulykolták: A tej élet, erő, egészség! De újabban: Sem evolúciós, sem táplálkozástudományi
szempontból nem nehéz bizonyítani, hogy mindennemű tej az újszülöttek, illetve
az állatkölykök eledele. Olvasom: a tej szerkezete kimondottan a kölykök
számára alakult ki, tekintve hogy telített zsírsavakat és koleszterint
tartalmaz, amelyek javasoltak egy újszülött számára, viszont a felnőttek
esetében nem! Na tessék!
De
várjunk, jön a cáfolat is: az emberi szervezet képes volt néhány ezer év alatt
alkalmazkodni a tejhez. Nem beszélve arról, hogy az ember fejlődése szempontjából
mi minden hasznosat tartalmaz! A tejben megtalálhatók a legfontosabb fehérjék, zsírok, ásványi anyagok,
nyomelemek, vitaminok, stb. A tejallergiások csak pechesek.
Hazánkban 2010-ben fejenként évi 67 liter
tej fogyott, ami meghaladja az Európai Unió és a világ átlagát, de még
mindig elmarad a szakemberek által javasolt (!) napi fél liter/főtől, sőt idén kis
mértékben csökkent a fogyasztás.
Nézegetem
a tejesdobozt … Akkor melyiket? UHT? Tartós? Vagy az újra divatos „házi”?
Ideírom: Jó hír a tejfogyasztóknak! Az Amerikai Mezőgazdasági Minisztérium
megtiltotta, hogy olyan házi tejet forgalmazzanak, amely literenként 750 millió
(!) gennysejtnél többet tartalmaz. A tiltásnak meg is lett az eredménye,
mostanság 1 liter amerikai tejben átlagosan csak 300 millió gennysejt van. Hurrá!
Ó, de ez Amerika! Kit érdekel?
Tanácstalan
vagyok.
Bio
vagy nem bio? Van egyáltalán ma olyan szféra, ami bio? El kell hinnem, hogy
van. Ők vezetnek. Meg.
Pár
éve robbant be a paleolit táplálkozás „tana”. Ma is nagy a vihar körülötte. Nem
csoda, alapvető hiteket, tabukat és tudományos eredményeket döntöget. Sok egyéb
mellett állítja: a civilizációs betegségek visszavezethetők oda, hogy a több
millió éves „természetes” fejlődést megzavarta többek közt a gabonafélékből
készült ételek sokasága. A mérgező kenyér!
„Vadat
s halat” … Ezek után érdekes-e, hogy fehér, vagy teljes kiőrlésű? Sőt, lehetőleg
kővel őrölt! Jó Toldi Miklós, miért dobtad el azt a malomkövet!
Magvas,
nem magvas. Gondolatok közt őrlődök.
Döntöttem:
ma nem lesz paleo. Majd holnaptól.
Kicsomagolom
a teszkógazdaságos virslit. Vívódok: mikro vagy nem mikro. De ha mégse a
kishullámot akarom (ki tudja, mit rezegtet meg bennem), akkor legyen sütve. Milyen
edényben is? Jaj, hogy már a teflon is káros? Na és miben süljön? Olajban,
persze, sőt kizárólag hidegen sajtoltban! Zsír? Ugyan.
De
ha egyszer nagy siker manapság a töpörtyűs és a libamájas csokoládé …
Mondom,
bizonytalan vagyok.
Egyszer
élünk. Döntöttem: teflon! Utoljára, aztán kidobom. Hagymát szelek, pár kanál
olívaolaj, fokhagyma – jó az a szívnek, de én mostan inkább ízére, illatára gondolok
-, s mehet bele a felkarikázott zukkini. Ettől kezd lassan multikulturális
lenni! Közben forr a víz. Olaszosan főzöm a tésztát: a vízbe nem teszek olajat,
csak sót! Amikor nagyon lobog, mehet bele a tészta – nem annyira talján-fajta,
mert az igazán jó minőségűnek az ára kilógott a pótköltségvetésemből. (Pedig tésztaadó
még nincs. Jó ötlet?)
Spaghettit
csakis a vékonyabb, 3-as, legfeljebb 4-es számúból csinálj! (Hogy itt nem
mindegyikre írják rá? Jó szakács szemmértékről is megismerszik!) Fontos: a
tésztát össze ne törd! Hadd meredezzen a forró vízben, egy perc és megadja
magát, belehajlik az a fazékba. Közben megpárolódott a zukkini is – nem kell
agyon főzni, akkor szivacs-íze lesz (bár még nem ettem szivacsot). Mehet rá a
felkockázott paradicsom (jó kis nitrátos, vegyszeres bukéval). Csak egy-két
perc, hogy ne legyen trotty, roppanjon majd, amikor beleharapsz. Ha
arrabbiata-szerűen akarod (ez szintén olasz specialitás, azt jelenti: „mérges”),
akkor rámorzsolsz egy kis szárított erős paprikát (Hagyjál már, hogy az erős
paprika káros? Ugyan! A benne lévő kapszaicin segíti a zsírsejtek
önmegsemmisítését. A bőr pedig szép lesz tőle. Állítólag. Aki elhiszi, annak
biztos.) A végén pedig ízlésed szerint meghinted oreganoval. A tészta eddigre
kész, mert nem főzöd pépesre, hanem olyan „már éppen jó, de még kemény kicsit”, de le ne öblítsd az istenért, minek az? Leszűröd és úgy forrón rá a
hagymás-zukkinis-paradicsomra, könnyedén átforgatod, bele a tálba. Lehet rá sajtot
reszelni (parmezánt), eheted salátákkal is. Én villával szoktam, felcsavargatom,
mint Bud Spencer.
Holnap
meg csakazértis „magyarosat” csinálok: talán babgulyást vagy paprikás krumplit
a „magam módján”, esetleg csirkemáj-pörköltet vörösborban. Bár félek, nem lesz
időm, s akkor felbontok egy mexikói chillis bab konzervet, s hogy még nehezebb
legyen, rálapátolok két kanál jó zsíros tejfölt. Vagy műzsírost. Ki tudja, mi
van a dobozban. A joghurtban se látom sose a Bifidus defensibilis-t. És
próbálok nem arra gondolni, hogy a joghurt török eredetű szó és annyit jelent:
sűrű, dagasztható trutyi!
De
hamarosan eljön a vezeklés ideje: reggelire „sovány fehérje, rost és vitamin”
(tej, műzli, joghurt – azért is! -, sajt, tojás, gyümölcslé) ebédre meg… és
vacsorára…
Vagy
mégis inkább a paleo? Ahogy a nagykönyvben meg van írva? Hogy melyikben? Abban,
amelyikben Te hiszel!
Etetnek
bennünket rendesen …emelkedik a kenyér ára is… az „élet” ára …
2012. június 4., hétfő
Serry ÖTÖDIK levele Sandro-hoz arról, ami a három kuvikkal és a fehér hollóval megesett…
Caro Sandro,
Kedves levelében azt írja nekem: „Előző
levelében az olasz érettségiről írt, illetve arról, hogy ott nincs is – a
magyarhoz hasonló – vizsga.”
Na ez az értelmezés hadilábon áll: érettségi VAN
azért – nem is egy!-, ha másképp is zajlik, mint Magyarországon. Vegyük például
az osztályozást.
Önöknél azt mondják a kissé hóbortos emberre: „Ez
se százas”, mégis itt nálunk van olyan, hogy a százas érettségi a maximum :-) !
A sikeres érettségihez legalább 60 pont a minimum,
és a következő módon adódnak össze az érettségi végeredményét érő pontok:
- 3x15 pontot lehet kapni maximum a 3 írásbeli
vizsgán. Ez ugye 45 pont.
- Mivel a középiskolák mind 5 évfolyamosak, a
„triennio”, vagyis az utolsó három év során – merthogy az első két évben, azaz
a „biennio”-ban nem adnak - maximum 25 credit-pontot lehet összegyűjteni.
Ezek az iskolán kívüli sport-, zene-, vagy önkéntes tevékenységekért járnak. Ha
itt is mind megvan, akkor már 70 pontnál tartunk.
- A maradék 30 pont a kiváló szóbeli vizsgára járhat.
Így jöhet össze a 100 pontos érettségi, ami persze ritka, mint az a bizonyos
fehér holló.
Szegény olasz gyerekek! Még nyolcadik után is „kis
érettségiznek”, napokig tartó írásbeli, majd szóbeli vizsgákkal, amiről
úgynevezett „diplomát” is kapnak.
Pár évvel ez előttig pedig még az általános iskola
5. osztályában is volt záróvizsga. A most 21 éves fiamék évfolyama volt az
utolsó, akiknek ezen is túl kellett esni; szerencsére azóta ezt már végleg eltörölték.
Az ellenőrző könyv már megint más tészta.
„Azmegmi?” – kérdezhetnék újonnan szerzett honfitársaim.
Hát az általában nincsen. Ha mégis, akkor is
inkább csak a hiányzások vagy késések igazolására szolgál. Szóval a SZÜLŐ a
jegyekről csak a gyerek elmeséléséből szerez tudomást. Vannak is meglepetések
év végén, de erről majd lejjebb…
Van viszont leckefüzet, mert nem lehet ám csak
úgy, óra végén a munkafüzetbe felírni a házi feladatot!
Minden tanév elején csinos kis „Diario”-t -
vigyázat, csak nem összekeverni a Dario-val ami egy név(!) -, azaz „határidő”
naplót kell vaskos összegekért beszerezni. Persze az épp aktuális
rajzfilm-figurás, vagy rock-zenekaros a menő, aminek az ára úgy 12 Euró körül
kezdődik! Határ a csillagos ég, vagy az írószer-boltos arcbőrének állapota. :-)
Vannak viszont levelek-levelek-levelek…
Az iskolából a szülőknek. Év közben is, de
leginkább június elején. Több száz eurós postaköltséget ró ez az iskolára.
Merthogy megy „A Levél” azoknak, akiknél bukás várható, akinek majd pótvizsgára
kell mennie esetleg több tárgyból is, na és akinek „túl jól” tanul a csemetéje.
Tulajdonképpen csak az nem kap levelet, akinek totál átlagos gyereke van. Őket
nem kell „tájékoztatni” arról, hogy mi lesz a tanév végeredménye :-)
Persze a szabadelvű nevelés eredménye az is, hogy
itt egyáltalán nem „szégyen” az osztályismétlés. Bukott a gyermek, hát istenem?
A föld forog tovább…
Már a babák sem hökkennek meg, amikor még
újszülöttként hurcolják őket – szerencsére pár éve már nem füstös –
pizzériákba, fagylaltozókba, vagy csak sima esti sétákra, mert a
szülőknek épp ahhoz van kedvük.
Napirend? Fürdetési idő? Korai vacsora, mese és
altatás? No, ezek a fogalmak itt szinte ismeretlenek.
A minap este negyed tízkor nyitva még nálam az
erkély ajtó, s hallom ám, amint az alattunk lakók 7 éves kisfia és 3 éves
kislánya a szomszéd kis sráccal csicsereg, hogy most nem mehetnek át játszani,
mert el kell menniük…
A kért mondókát hagytam a végére, Sandro.
Aranyosan rímel, semmi baj sincsen vele, a tartalmát kivéve, de ezen én már nem
is csodálkozom:
Ambarabá cicì cocò,
tre civette sul comò
che facevano l'amore
con la figlia del dottore.
Il dottore si arrabbiò,
Ambarabá cicì cocò ...
tre civette sul comò
che facevano l'amore
con la figlia del dottore.
Il dottore si arrabbiò,
Ambarabá cicì cocò ...
Azaz:
Ambarabá -
lefordíthatatlan, kb.:
Csiribí csiribá
Három bagoly a komódon
Szerelmeskedett (!)
Az orvos lányával.
Az orvos mérges lett.
Csiribí csiribá
Három bagoly a komódon
Szerelmeskedett (!)
Az orvos lányával.
Az orvos mérges lett.
Csiribí csiribá
Sandro, kedves, közeleg a tanév vége. Jön a nyár,
a nyaralási szezon. Mi a módi manapság Magyarországon? Bársonyosan hullámzik-e
még szeretett magyar tengerünk?
Meséljen, a magyar gyerekek merre mennek
lubickolni?
Siessen a válasszal, nehogy én is elutazzak
közben!
Szeretettel üdvözli Serry
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)