Az erő legyen veletek!

Megöltek egy nőt Pakisztánban. Egy énekesnőt. A nyílt utcán, hidegvérrel.

Mi volt a „bűne”?

A pastu világ – ami az iszlám egy radikális irányzatának elvei szerint szerveződik – rengeteg dolgot tilt a nőknek. Mi, európaiak csak hüledezünk, ha azt halljuk, hogy mi minden tilos a számukra.

Igen, az iszlámból kiágazó fundamentalista törekvések a szellemi alapjai azoknak a kultúráknak, ahol a hatalomnak alávetettség természetes állapot, ahol az emberi méltóság, a szabadság ismeretlen fogalmak. Pontosabban bizonyos társadalmi rétegek, csoportok számára adott kiváltságok ezek.

Szaúd-Arábiában például az utcán kötelező a bokáig érő, karokat is eltakaró fekete lepel, sőt ezt még az európai nőktől is elvárják.  A nők itt nem vezethetnek gépkocsit, nyilvános helyekre kizárólag férfi családtag kíséretében léphetnek be, de még a bankokban is egy nők számára elkülönített helyiségben intézhetik csak a hivatalos ügyeiket.

A tálibok uralta területeken egy nő nem ülhet kerékpárra, motorra, nem léphet be sportegyesületbe, nem járhat múzeumba, nem szólalhat meg rádióműsorban, sőt tiltják számukra a hangos nevetést, a kopogós cipőt, az ékszereket, az élénk színű ruhákat, de még a saját házuk erkélyére se léphetnek ki.

Pakisztánban a Szvat-völgyet uralma alá hajtó tálib parancsnok, Fazlullah betiltotta a televíziót, a zenét, a nyilvános éneklést és a táncot, kíméletlen merényleteket követett el rádiók, üzletek, lányiskolák ellen – a Nyugat ellen. Bár az ő hatalmát 2009-ben megtörte a pakisztáni hadsereg, az ősi hiten alapuló szokások jó része ma is él.

„Bárki aki elhagyja iszlám vallását, ölessék meg”. Így szól Mohamed próféta intése. Ez volt a tragédiája annak a szaudi nőnek, aki áttért a kereszténységre. Apja – miután kivágta a lánya nyelvét, élve elégette. Ez úgynevezett becsület-gyilkosságnak számít, a vallása szerint nem tett semmi rosszat. A „világi” törvénykezés ezért legfeljebb 3 év börtönre ítélheti.

Micsoda „barbár” szokások – csóváljuk a fejünket.

A mi „fejlett kultúránk” bezzeg már rég maga mögött hagyta azt a súlyos eszmét, ami származásuk, identitásuk, vallásuk, világnézetük, nemük és ehhez hasonló okok miatt tett különbséget az emberek között. Valóban?

Halkan szól kezemben a gitár, éppen effélét dúdolok: „A szó veszélyes fegyver, s van, aki fegyvertelen..”

S ekkor harsány hangok hasítanak a békés dallamok közé: lezsidózott színművész, pellengérre állított melegek, minden bűnökért szidalmazott cigányok … hogy ez régen volt? A hang azonban erősödik …”

„Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése” – harsogja az ország első embere.

Megszeppenek. Hát nem az a kor jött el, amikor a polgárok önkéntes együttműködése, a bizalmon, összefogáson alapuló szerveződések – ahogy Fukuyamát idéztem korábban: a társadalmi tőke – révén irányítjuk magunkat?  Az eszmék és vélemények szabadsága, a közös gondolkozás és összefogás helyett fentről dörgött diktátumok, a „többség ereje” dönt? Hamarosan megszabják azt is, mikor, kivel és miért?

Félnünk kell vajon az „erőtől”? Akkor kérdezem: Lehet, hogy ez a veszély tőlünk is van? Vajon ki-ki a saját „kis körében” kezet nyújt-e a másiknak? Keresi-e, miben segíthet? Híd-pilléreket állít-e jószándékból, türelemből, megértésből, avagy ő is árokásásba kezd, mint az „erősek”?

Vagy csendben elfogadjuk, hogy „félázsiai népség” vagyunk? Másodrendűek? Akiket erővel kell terelgetni?

„Totyogjon, aki buksi medve, láncon - nekem ezt nem szabad!”

A gyönyörű és tehetséges Gazala Dzsaved szembeszállt az ostoba, idejét múlt pastu hagyományokkal. Énekelt, bátran, igaz hittel. Tizenkét albumot és számtalan kislemezt készített. Azt üzente, hogy a zenét senki nem némíthatja el. Szembeszállt az „erővel”, azzal a hatalommal, ami a földbe taposta volna azt, aki másként gondolkozik, aki az új kor szellemét beengedte az életébe. Elvált rettegett férjétől, de ezzel kihívta „isten haragját” is.

Dúdolgatok tovább … de csak dalfoszlányok, furcsa mondatok torlódnak össze:

Miért hagytuk, hogy így legyen…Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt! …Lennék kispolgár boldogan, bárhol, ahol béke van. Lennék köztük én az átlag, kinek az Emberi Jogok járnak…Valahol mélyen, ahol a szavak elfogynak, szabadok vagyunk. De nem lettünk jobbak. Amikor letört szárnyakat látok, nincs bennem sajnálat, nem szeretem, sem az erőszakot sem a gyávaságot….

„Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.”