2012. november 25., vasárnap

A kapufa a hibás


Vasárnap délután, kis lazítás, amúgy „férfiasan”, azaz céltalanul nyomkodom a távirányítót … Focimeccs kezdődik, dolgoznak még bennem ifjúkori reflexek, megállok itt … A meghívott szakértő – egykori válogatott labdarúgó, nevét kíméletből nem írom ide – nyilatkozik, emígy:
„Mindkét csapat számára a győzelem a fontos” … Jól van – mormogom, bugyuta kezdő mondat volt, lesz tán értelmesebb is. Jön a következő: „A döntetlennel nyilván kevésbé lesznek elégedettek”. Lehet ezt még fokozni? - kérdem. Lehet. Ezt hallom: „Labda nélkül nehéz a támadás!”
Legyintenék, hogy reménytelen, de nincs vége, az „izgalmas” beszélgetés újabb témája a közönség: „A drukkerek úgy döntöttek – értesít a riporter -, hogy nem lesz szervezett szurkolás!” Meghökkenek a hír hallatán. Mit jelenthet ez?- morfondírozok. Eszerint nem üvöltik kórusban, hogy „szemüveget a bírónak”, no meg az elmaradhatatlan „hú – ha anyád” is elmarad? A szakkommentátor megmagyarázza: A szurkolók nehezményezik, hogy a klubvezetés bűnözőt lát bennük, mert fényképes igazolvány bevezetését tervezi. Mindeközben a lelátón „kedvesen” óbégatva szidja egymást a két tábor, „békésen” rázzák az öklüket és azt skandálják … Na ezt már nem írom le.
A meccs elkezdődik, a játékosok nekilódulnak, hogy – idézem ismét a volt focistát – „az idény utolsó mérkőzésén feltegyék a koronát” … Hogy mire is? Ezt nem tudom, mert mindkét csapat az alsóházban tanyázik, a királyválasztás mintha nem erről szólna.
A félidő végén értékel a „szakember”: „Az első gól egy hibából esett!” Nocsak! Ki gondolta volna? Aztán egy rendkívüli felismerést fogalmaz meg: „A csatárok állandóan változtatták a helyüket, keresték a pozíciójukat.” Magyarul: rohangáltak, mint pók a falon. Egy csúnyán elrontott kapura rúgás szakszerű elemzéseként pedig ezt halljuk: „A játékos túl sok belsőt rakott bele.”
A kommentátor igyekszik e szellemi magaslatra követni a volt focistát: „A csatárról bepattant a gól.” Ez a szótévesztés az immár klasszikus Hofi-szöveget idézi fel bennem: „És ebben a pillanatban megszólalt a stopperóra.”  
Szerencsére a szünetnek vége, de hogy ne legyenek illúzióim, máris szól az újabb bölcsesség: „Nincs lefutva a meccs, mindegyik csapatnak maradt még lehetősége.”
Na ez nagy kár. Hogy még ennyi lehetőségük van. Kapnak bőven támogatást „felülről” is... Mint látványsportág. Kell az. Ezt a mérkőzést talán ha kétezer ember nézte. Az üres lelátók látványa valóban ezt igényli. Hogy újabb stadiont építsenek, például a felcsúti „fociakadémián”.
Nagy kérdés persze, meddig tart ez a „meccs”... és lesz-e hosszabbítás …
De minek is bármiféle kritika, magyarázat! „A kapufa a hibás! Az a hülye akác!” 
Kelt 2012 november 25-én, a „magyar labdarúgás napján”. Ma 59 éve volt a 6:3 


2012. november 18., vasárnap

A komenista félzsidó esete a törökökkel



A címkézés mint tudjuk a hatalomgyakorlás fontos eszköze. Hiszen következmények nélkül csak az erősebb mondhatja a gyengére, hogy hülye.
Mit tehet az, akit megbélyegeznek? Olyan, mintha pókhálóba került volna: ha védekezik, még jobban összegubancolódik a fonal, ha mozdulatlanná merevedik, felfalják. A kriminológia ezen túl ismeri a „deviáns karrier” fogalmát … Ami arról szól, hogy az, akit normasértőnek minősítenek, az előbb-utóbb kezd megfelelni az „elvárásoknak” és ha addig nem is volt az, lassan mégis bűnössé válik. 
Csak mondd sokáig egy gyereknek, hogy „de rossz vagy” … hamarosan azzá is lehet…
A jelzők márpedig röpködnek! 
A rendszerváltás idején Antall József fehér borítékkal – benne a bizonyíték, hogy a címzett ügynök volt-e, vagy sem - tartotta kordában a „veszélyeseket” … De volt, akiről más módon derült ki, hogy besúgott, dalolt, lőtt, ütött-vágott...vagy „döntött” …
A névtelen feljelentők országa voltunk – lásd Pelikán elvtárs hányadtatásait - , mára viszont leegyszerűsödtek a dolgok: elég a köz nyilvánossága előtt egy elejtett szó, és azt máris felkapja a „média szele”.
Megy a kommunistázás is, többek között, nincs is ezen mit csodálkozni. Bűnösök és bűnbakok kerestetnek.
De legutóbb bizony megijedtem, mert az hangzott el, hogy mindenki, aki 1990 előtt született, kommunista volt! Tudtam én! A hétmillió bolsi hazája ez...
Kutatni kezdtem a családom múltját. Mi minden derülhet még ki rólunk? Mert hogy pusztán a születési dátumuk alapján nagyapáim biztos kommunisták voltak. Na meg nyilasok. Meg 56-osok. Aki pedig nem érte meg a rendszerváltás évét, e logika szerint nem is lehetett tisztességes ember. Az is nyilvánvaló persze, hogy félázsiai őseim miatt nézek olykor ferde szemmel. Na és amikor gyerekként a Tenkes kapitányát játszottuk? Nem lehettem mindig én a kuruc hős, olykor el kellett fogadnom, hogy én vagyok Bruckenbracken császári ezredes, akit jól móresre tanítottak. 
Gyanús lettem magamnak! Nemrég a kék-sárga bútoráruház bejáratánál ugyan majdnem beszorultam, végül mégis átügyeskedtem magam. És erre bevillant: Amerikában állítólag az a mondás járja, hogy a magyarok és vagy a zsidók arról ismerszenek meg, hogy mögötted mennek be a forgóajtón és előtted jönnek ki! Akkor lehet, hogy „olyan” vér is csörgedezik bennem? Ilyen is, meg olyan is?
A hab a tortán az volt, amikor olvastam, hogy az egri vár ostroma idején sem volt mindenki igaz hazafi! A várat körülvevő török sereg élelmezését a környékbeli búzakereskedők – családunk egyik ága onnan sarjadzik - segítették, búsás haszonnal.
Lassan összeáll a kép... Megpecsételődtem …
Ez lennék? Egy félázsiai szittya, félig labanc, félig zsidó komenista, akinek ősei kiszolgálták a török szultánt …?


2012. november 16., péntek

Az utolsó tisztességes csaló


A politikai kommunikáció eszköztárából gyakorta hiányzik a korrektség. Manapság szinte természetes az is, hogy a tényeket semmibe vevő nyilatkozatok születnek. Talán abban bíznak a politikusok, hogy egyik felelőtlen kijelentés kiüti az előzőt, vagy a velük vitába szállók egyszerűen belefáradnak a sziszifuszi harcba.

„Főgazdászunk” a The Economist beszámolójára utalva kijelentette, hogy Magyarországon az elmúlt három évtizedben csökkentek az egyenlőtlenségek! 

Tessék? Sajtóhiba? Kimaradt a mondatból a „nem” szócska? - kaptam fel én is a fejem.

Bizony, bizony, akár egyetlen rossz kifejezés, sőt egy ékezet is okozhat bonyodalmat – tűnődöm egy régi történetre gondolva... A fiatal költő első kötetének címe ez lett volna: Reggeli szárnyalás … Az egyik „á”-ról lemaradt a vesszőcske …

No de maradjunk komolyak!

Először is: A The Economist citált írásában Magyarországról ilyen összefüggésben szó sem esik! 
Másodszor: Lehet harminc év adataiból átlagot számítani, de ebben az esetben ennek se füle, se farka! 

A lift teherbírása 460 kg – olvashatjuk a felvonó falán, de ettől még madárcsontú vagy épp túlsúlyos ember is beszállhat.

A mai magyar társadalomban viszont mind többen veszítik el a „súlyukat …”
A tények ugyanis – a KSH mérései alapján - a következők:

A jövedelmi szegénység 2003-tól 2011-ig némi csökkenés majd stagnálás után egyértelmű növekedést mutat. 
A gyermek nélküli háztartásokban a jövedelmi szegénységgel jellemezhetők aránya 2001-ben 52,2 %, míg 2010-ben már 63,2 % volt. Ugyanebben az időszakban a 3 vagy többgyerekes családok mutatói: 73, illetve 81,9 %. 
Emellett szükséges kiemelni, hogy a szegénységben élő nagycsaládosok 21,5 %-a mélyszegénységben élt 2001-ben, s ez az arány 2010-re közel 30 %-ra nőtt.

Ha a leutóbbi évek jövedelemkülönbségének adatai közt tallózunk, akkor azt találjuk, hogy 2010-ben a jövedelmi szegénységi arány 13, 8 % volt, ami a következő évben 15, 3 %-ra emelkedett.
De nem csak ezek a „statikus” állapotok a nyugtalanítóak, hanem az is, hogy a szegénység várható alakulására utaló ún. szegénységi kockázat is kedvezőtlenül alakult, különösen a gyermekek tekintetében: a 0 és 17 évesek korcsoportjában ez a szám 2010-ben 20,3, míg egy évvel később már 23 % volt.

Hosszan sorolhatnánk még hasonló adatokat, de a lényeg érzékeltetéséhez ennyi is elég.
A szegénység, a lecsúszás kockázata az elmúlt években tehát folyamatosan nő, a társadalmi egyenlőtlenségek súlyosabbá váltak!

„Nemzeti gazda-mágusunk” hiába próbál illúziókat kelteni, valótlanságot állított! A mutatványa lelepleződött.

A „publikumot” pedig minden valamirevaló „bűvésznek” illik komolyan venni.
Egy régi, karcos, fekete-fehér film pereg a tv-ben...Kártya villan, majd eltűnik. Hol innen, hol onnan bújik elő az eldugott pénzérme. Rodolfó hamiskásan mosolyog festett bajusza alatt... Ő igazán tudta, hogy tisztességes bűvész soha sem hazudik:

„Figyeljék a kezemet! Vigyázat, csalok!”

2012. november 13., kedd

"Gyarapodjatok, sokasodjatok..."



Hősünk megtörölte izzadt homlokát, de a felszakadó sóhaj csak egy pillanatra sodorta el a gondfelhőket. Az adósságok gúzsba kötötték mindennapjaikat, a reménytelenség alagútja felé rohant életük vonata.                                                                                                
Eltűnődött, régmúlt boldogságának képei peregtek előtte.                                                  

Első csókjuk buja ígérete felszabadította ösztöneiket, úgy öleltél egymást, mint ahogy az Éden fájá­nak gyökerei kapaszkodnak az örök anyagba. Suttogásukat átforrósította a szenvedély, Mozdulataik mind hevesebbé váltak, a s vágy lüktetése izzó folyóként hömpölyögve zúdult, hogy új életet keltsen az oltalmazó mélyben.                                    
 - Meglátod, fiú lesz! - mosolygott párjára pár hét múlva, miközben a vizsgálatra vártak.          


A Parlamentben a hatalomhoz dörgölőző képviselő számokat sorol, valahogy így:

A KSH adatai szerint 2012 első felében a korábbi évhez viszonyítva 4 %- kal  nőtt a születések száma ... 

Nem részletezem most, hogy ez valóban helytálló adat-e? (Nem az!) Arról is később, hogy a bölcs (?) képviselő ebből milyen következtetést vont le! (Ostobaságot!)

Nézzük, mi is a tényleges helyzet – elfogadva, hogy a Központi Statisztikai Hivatal a viszonylag leghitelesebb forrás.

Magyarországon az élve születések száma 1990-ben 125 679 fő volt, és ettől kezdve folyamatosan csökkent. A következő mélypont  az 1998-as év, amikor a születésszám már nem érte el a száz­ezret 
(97 301 fő).  A romló tendencia tovább folytatódott, így 2011-ben már csak 88 049 gyermek született. 
Kérdés: mire alapozta a képviselő azt az állítását, hogy nőtt a gyermekszám?
Szintén KSH adat: a 2012-es év első felében valóban közel két és fél ezerrel több gyerek született, mint az előző év hasonló időszakában. Így – ha ezt a trendet feltételezzük, bár erre nincs kellő tám­pontunk -, év végéig lehetséges közel 4 %-os javulás. Az élet azonban ennél bonyolultabb. Az élve ­születések számának emelkedése sajnos nem jelenti azt, hogy a népesség is növekszik. A halálozá­sok (benne az évi 400 fölötti csecsemőhalál), a kivándorlások továbbra is a magyar népesség fogyá­sához vezetnek.
No de hagyjuk a számokat, és fogadjuk el egy rendkívül optimista forgatókönyvet, ami szerint nőtt, illetve tovább emelkedik a születések száma! Mire lehet ebből következtetni? No nem ezt az utat választotta a „képviselőnk”! Azt kezdte el bizonygatni, hogy szerinte mi ennek a növekedésnek az oka!

Mielőtt az ő magyarázatát idézem, essen szó arról, miért is vetemednek arra az emberek, hogy gye­rmeket vállaljanak? 

Szeretjük azt hinni, remélni, hogy a legtöbben szerelemből, szeretetből akarnak gyereket. Azért, mert életük igazi szépségét és értelmét látják ebben. A másik „szomorú véglet” az, amikor „véletlen megesik” és nincs más lehetőség, mint felvállalni. Vgül nyilván lehet „racionális választás” is. Ez nem feltétlen nega­tív előjelű, ha a tudatos családtervezést is ide kapcsoljuk. Továbbá az is egyfajta „józan mérlegelés”, ami valamiféle érdeket szolgál. 
A gyerekvállalás motívumait célzó kutatások igen részletesen elemzik, hogy az adott kultúrában és korban milyen kulturális, gazdasági és egyéb okokat tartanak fontosnak. Ezeknek a vizsgálatoknak fontos tanulsága, hogy egyre gyakoribb szempont – a kulturális-családi- minták, elvárások mellett – az, hogy a család bírja-e anyagiakkal az egy vagy több gyerek felnevelését, iskoláztatását. A leg­utóbbi években az a folyamat rajzolódott ki, hogy Magyarországon csökkenni kezdett a termékeny­ség (a szülőképes korú nők és a gyermekszületések aránya). Európai összehasonlításban a lettek állnak csak mögöttünk, az összes többi országban nőtt, vagy a mienknél kisebb mértékben csökkent ez a szám.
Ami a lényeg: a gyermekvállalás valóban érzékeny az adott korszak gazdasági, szociális viszonyaira is. Ugyanakkor több nemzetközi vizsgálat is megerősítette, hogy a családi adókedvezmények, vagy más szociálpolitikai juttatások hatása esetleg több év múlva és abban az esetben jelentkezik, ha az valóban kiszámítható, hosszú távon biztonságot nyújtó segítségnek mutatkozik. Másképp: a gyer­mekvállalást a napi politikával összefüggésbe hozni badarság.  
 A „képviselőnk” pedig ezt tette: az elmúlt hónapok kedvezőbb gyermekszületési eseményeit üdvö­zölve hálás köszönetet mondott a Vezérnek, kiemelve, hogy két éves áldásos tevékenysége ím meg fogja menteni a nemzetet. Ettől már csak egy kis lépés lenne feleleveníteni a levitézlett szlogent: „Egy gyereket apának, egyet anyának, egyet a hazának!” 

Hősünk nagyot nyújtózik, a párját nézi, aki a két gyerek után kissé teltebb, de még mindig őrzi fiata­los báját. - Elaludtak a kicsik- mondja a nő halkan, és csillogó szemmel bújik mellé az ágyba.                                                                                                             
Az éjjeli lámpa sárgás fényébe takarózik ölelésük, surrog a lepedő mozdulataiktól … Aztán egy pil­lanatra egymásra néznek: a szerelem könnyed sóhaja oltja be hősünk hangját, de valahogy mégse a családi adókedvezményt számolja, nem is azt, hogy mennyi lesz a  családi pótlék …                                                                                                            

Szerencsére a „képviselő” eszement gondolatai a T. Ház-ban rekedtek ...


2012. november 7., szerda

A leggyomorforgatóbb magyar szó


Ne ítélj! Legyen szabadság! A megszólalás joga! Örök elvek, és mégis... Ne legyen joga többé megszólalni! Ítéld el! S legyen a szabadságnak józan korlátja!

Indulatosak a szavaim, de próbálok józan maradni... 

Tudjuk, mi a kereskedelmi tévék működésének mozgatórugója! Tudjuk, hogy legnagyobb hírértéke a fájdalomnak van! Tudjuk, hogy életünkbe kikerülhetetlenül betolakodnak a celeb-senkik! Tudjuk, miért készülnek a valóságsók és a "tehetségkutatók"! 
Az egyetemes filmkultúra egyik kötelező darabja ez a film: A lovakat lelövik, ugye? A végkimerülésik tartó táncversenyben a tét pár ezer dollár...  De kit érdekel, ki lesz a győztes? A néző csipszet zabálva latolgatja az esélyeket, de zsigerei mélyén a szenvedés látványát kívánja, és "gyönyörűséges" borzongást érez, mikor könnyeket és szenvedést lát ... 
Ilyen aljasak lennénk? Nem hiszem! Talán sokan bizonytalanok, gyengék, elkeseredettek - s mint ilyenek, kiváló alanyai a tömegmédia manipulátor-gurui profitéhes gátlástalanságának.

A TV2 2012. november 7-én reggel sugárzott Mokka című műsorában a következő nézői kérdés szerepelt:

Ön szerint mi lehetett Szita Bence meggyilkolásának indítéka?

MOKKA1: féltékenység
MOKKA2: bosszú
MOKKA3: pénz

Napi nyeremény: egy darab páros belépőjegy a Game On videójáték kiállítására a VAM Designe centerbe
Heti nyeremény: egy 2 fő részére szóló két éjszakás kikapcsolódás a hajdúszoboszlói Hotel Délibábba

Ha én lettem volna a TV2 szerkesztője, beadtam volna lemondásom, ha ilyen ocsmányságot kellett volna a műsorba tennem.
Ha én lettem volna a műsorvezető, kameramann, sminkes, vágó meg ki tudja, kicsoda, döbbenten hagytam volna ott a stúdiót ekkora ízléstelenség láttán.
Ha én lettem volna a néző, felháborodott sms-ben tiltakoztam volna a kegyeletsértő, embertelen, cinikus, arcátlan műsor ellen.
Ha lettem volna ...
Vagyok egy hebegő, hitetlenkedő, dadogó EMBER és nem tudom, mit mondjak...
Tiltakozz? Kapcsold ki a tv-t? Csatlakozz a Facebook-on szerveződő bojkott-felhíváshoz? Lehet, hogy ezzel Te is csapdába kerülsz! Hír leszel! Eladható! 
Már nem keresem a legcsúnyább magyar szót ... Félek, "azok" abból is hírt csinálnak ...

Ülj le Te is, csendben, "barátom" - ha melegséggel tölt még el ez a szó -, nézd, a polcodon a cédék, dévédék mellet tán akad még egy KÖNYV... egy régi... bármelyik ...

Én is azt lapozgatom...


"Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat."