"Hívok egy régi álmot..."

„Hívok egy régi álmot, várom ki benne áll…”

Méltósággal hömpölyög a zene, a Pacsirta rádió állomásainak sárga fénye lassan elhalványul, ahogy a kamera az ágy felé fordul, ahol Zsozsó és Kánya (ki még oly fiatal, neki magyarázom: a Kenguru című film szerelmespárja) ölelkezik…

Álomarcú lány – szól bársonyosan és mégis határozottan a mi generációnk gyönyörűséges szerelem-himnusza. Somló Tamás énekel.

Somló Tamás énekelt. Úgy, ahogy addig és azóta senki.

Presser annakidején valahogy úgy fogalmazott, amikor meghallotta Somlót énekelni, megemelkedett a zongora. Csoda volt. Volt.

És most van szomorúság, lesznek szép megemlékezések, mert  - ismét Pressert idézve – nem tud olyan embert, aki Tamásra haragudott volna.

Bohóc volt, és zenei zseni. Évekig járta egy artistacsoporttal a világot, aztán – ahogy a maga sajátos, kicsit flegma, de mégis mély érzésekkel átitatott meséléséből tudjuk – az egyik lányt leejtették, amit az zokon vett, így a társulat szétszéledt, Somló pedig hazajött. Turbánban vagy valami efféle keleti ruhában (emlékeim itt csak a lényeget hívják elő) szállt ki a repülőből, és ebben a hacukában toppant be a Kex vagy a Nonstop esti fellépésére. Mert ahogy írtam, bohóc volt. És úgy vette fel egy pillanat alatt a zene ritmusát, mintha ezer évig gyakorolta volna. Mert mint írtam, zenei zseni volt.

Amikor az LGT-be hívták, csak 6-8 hangszeren játszott (igazán a szaxofon volt a mindene), basszusgitár addig nem volt a kezében. Barta Tamás unszolására (ő is már odafent penget, nyugodjék békében) nekiveselkedett, s jó egy hónap alatt úgy megtanult, hogy az angliai lemezfelvételen játszi könnyedséggel hozta a lüktető futamokat. Mondom – írom – egy hónap alatt. Mert – hogy ismét Presser vallomására hagyatkozzak – Somló kicsit lusta is volt.

Kevés (?) dalt írt. Ami viszont megszületett benne, az mindent elmondott. Azzal mindent elmondott. A járdán ülve… valamit valamiért …nem mint egy Primadonna, hanem lazán, ahogy a boogie szól a zongorán, és neki igazán nem kellett kérnie, hogy nagyon szeress engem, hiszen újra írom, őt mindenki szerette. Pedig ő arról is énekelt, hogy „annyi mindent nem szerettem még.”

Utolsó fellépése Pécsett volt – betegen, beteg gyereknek zenélt.

S most bennem kel a hang, Tamás – Artúr végtelenbe hajló éneke:

„Ha a csend beszélni tudna, hol nevetne, hol meg sírna,

Fekete is, fehér volna talán…”

Nyugodj békében, Tamás!