Az év vége a számadásé is.
Lehet prózaian, lajstromot készíteni. Hűvös statisztikát
gyártani, amiben sorba-oszlopba rendezhetjük a bevételt és kiadást.
Merenghetünk azon, mi minden történt, ami tán sorszerű
volt, vagy a véletlen műve, esetleg ellenkezőleg, épp kiszámítható.
Újfent mérlegre tehetjük – immár hűvös
tárgyilagossággal, tapasztaltabban, vagy akkori indulatainkat a múlt idővel
lecsendesítve – a döntéseinket.
Megölelhetjük azt, aki velünk volt, s maradt, emlékezhetünk,
remélt visszatérésekre, búcsúkra.
És mindezek között megkérdezhetjük újfent: helyes
volt, vagy hiba? Erkölcsös vagy megvetendő hazugság.
Van-e olyan zsinórmértékünk, ami biztonsággal vezet?
Hajdanán használtam az abszolút deviancia
fogalmát. (Egy amerikai szerzőtől kölcsönöztem, itt most eltekintek a pontos
hivatkozástól.)
Ez a szociológiában, kriminológiában honos
megközelítés azt állítja, hogy abszolút deviancia nincs. Azaz nem létezik olyan
cselekedet, amit minden korban, minden kultúrában tiltottak, szankcionáltak volna.
Az emberölésre épp úgy volt felmentés (például háborúban az ellenség
elpusztítása), mint a vérfertőzésre (az ókori kultúráktól a nagy európai
uralkodóházakig ismert gyakorlat volt), a csókot lopni ártatlan bűnét vagy a
mindennapi kegyes hazugságokat, „leleményességeket” is elintézzük egy
kézlegyintéssel.
Ha azt mondjuk, az igazság is relatív, akkor ebből
logikusan következik, hogy abszolút igazság sincs. És ahány filozófiai
irányzat, hit, eszme van, annyi igazság-fogalom is létezik.
Ez a kényelmes relativizmus látszólag felmenti az
embert a folytonos mérlegelés alól, a viselkedések értelmezése könnyebb úgy, ha
a tükör nem valamiféle univerzális igazság, hanem az adott kor, társadalom,
kultúra parancsa, szokásrendje. Amiket nyilván meghatároznak az aktuális
hatalmi és politikai érdekek, gazdasági erők és még ezerféle más körülmény. Viszont
éppen e tényezők hatására sodródnak elénk nap mint nap olyan kérdések, amikre
nem tudunk elégséges, megnyugtató megoldást találni.
A morálfilozófia természetesen rendületlenül
keresi a válaszokat ezekre a dilemmákra. Az erkölcsi parancsok érvényességéről,
tartalmáról szóló diskurzusok a régmúlt idők filozófiai iskoláktól napjaink
elméleteiig húzódnak. Ugyanakkor a modern kor számos olyan problémát szült,
amire itt és most kell/ene reagálni…
Hogy konkrétan mikre gondolok?
Egy kis könyvet olvastam imént, és arról ez (is)
eszembe jutott:
2013-ban a fél országot megrázta a hír: meghalt
Cipő, a Republic énekese. Akkoriban sokan úgy tudták, szívátültetés se
menthette volna meg, mások viszont tudni vélték, hogy nem is akart volna más
szívével élni. Volt, aki értetlenül fogadta ezt, mások helyeselték döntését. A
vita azonban elég hamar elcsitult. Ahogy a nem sokkal később ismét felmerülő
halálbüntetéssel kapcsolatos polémiák szele is elcsendesedett. Vajon miért?
Érzéketlenné váltak az emberek?
Ezt nem gondolom, sőt! Az utóbbi hónapokban
például a bevándorlással kapcsolatos viták hatják át a mindennapjainkat.
A média szó szerint percenként szállítja, önti
elénk ezeket. Miként a filmeket is, például a kórházsorozatokat.
És itt kanyarodok vissza az említett kis könyvhöz.
Kovács Gusztáv: A páciens neve: Doktor House. Egy teológus tanár értekezése a
bioetika kialakulásának motívumairól, hét bioetikai dilemmáról (az orvosi
gyakorlat egyes etikai kérdéseitől a gén-etikán, az emberi magzat morális
státuszának problémáján át a szervátültetésig), és ezen túl több más etikai
problémáról.
Nem következik most egy „szabályos” recenzió. (Azt
azért megjegyzem, hogy a tanulmány kellő tudományos alapossággal, ugyanakkor
igen lendületes, olvasmányos stílusban, feszes logikával szerkesztett gondolatmenet
alapján íródott. Rendkívül tömören foglalja össze a bioetika alapkérdéseit,
majd a filmsorozatból kiemelt etikai dilemmákat.)
Mindössze két cél vezérel. Egyrészt érdemesnek
gondolom megemlíteni a kívülállóság vagy érinthetetlenség csalóka illúziójának
veszélyét.
A tv-néző kényelmes foteljéből szemléli a filmbéli
világot (mert bizony szép számmal követik a sorozatokat is: Kovács G. saját
felmérése alapján állítja, hogy a megkérdezett egyetemi hallgatók igen magas
százaléka kíséri figyelemmel a kórházsorozatokat), de bármennyire is művinek
tetszenek ezek a szereplők és történetek, a valóság rendre bizonyítja, hogy bárki
életében felbukkanhatnak hasonló kihívások. Nem lebecsülendő törekvés tehát az,
ha szót váltunk a könyvben vázolt etikai kérdésekről.
Egy példát kiragadva: helyes, szükséges, vagy
felesleges, netán veszélyes dolog-e, ha a szülők szeretnék tudni, sőt akár
befolyásolni a születendő gyermekük nemét?
A másik megjegyzésem általánosabb, és arra a
szemléletre utal, ami Kovács Gusztáv törekvését is jellemzi: a gondolkodva
elfogadás nehéz, de eredménnyel kecsegtető módja az, ami segíthet abban, hogy
ki-ki közelebb kerülhessen ahhoz az igazsághoz, ami hitét, tudását, egyszóval
bizonyosságait erősíti.
Ez lett az év végi számvetésem egyik vezérfonala.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése