Születésnapomra

„Harminckét éves lettem én…”

Meg még huszonöttel több…

Ünnepelek…

Köszönöm az ajándékokat, a szép szavakat, öleléseket…

És az elmúlt huszonöt évet is.

Ez is ajándék volt. A remény ígérete, hogy egy élhetőbb, szabad, normális ország épül.

Voltak esélyek: politikai pluralizmus, a demokrácia új intézményei, az állam szerepének átalakulása és a többi.

Aztán kiderült lassan, hogy akadozik a gépezet. Gazdasági válság, növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, lecsúszó rétegek, és velük szemben a mind gátlástalanabb új politikai osztály.

A fékek és ellensúlyok rendszere azért létezett, a kétharmados törvények gátat szabtak a kormányon lévőknek, a hatalommegosztás úgyszintén adott valami garanciát arra, hogy a jogállamiság alapjai viszonylag stabilak.

Mindez kevésnek bizonyult. A maga hatalmát gránitszilárdságú alaptörvénnyel védő Orbán-rezsim immár nyíltan szembehelyezkedik mindazzal, amit a rendszerváltás megteremtett.

A születésnapi ajándékot Tusnádfürdőn kaptuk. Hogy minek a születésnapja ez?

A társadalomkutatók még keresik a jelzőket arra, hogy is nevezzék ezt a napot.

A csomag tartalmát azért próbálják értelmezni, magam ezt most csak sommásan teszem:

Orbán kifejtette az illiberális állam szükségességét, arcul csapva ezzel az összes működő demokráciát. Igaz, óriási fogalomzavarban szenved, amikor a liberális demokráciát összekeveri a liberalizmussal. Az ország miniszterelnöke ne mondjon ostobaságot! Az talán még veszélyesebb, mintha valóban ez lenne az új ideológiája.

Megkérdőjelezte az emberi jogok elvének érvényességét, alárendelte ezt az állami akaratnak. Kijelentette, hogy vége a jóléti államnak, és az új, követendő modellnek Szingapúrt, Törökországot, Kínát és Oroszországot nevezte meg. Éppen azokat az országokat, ahol autokrácia vagy diktatúra van, ahol felszámolták a politikai pluralizmust, erőteljesen korlátozzák az emberi jogokat, a sajtószabadságot és a magántulajdon szentségét.

Ezt 2007-ben Orbán is így látta, mert akkor még így nyilatkozott a keleti társadalmakhoz való viszonyunkról: "Az államalapítás óta Magyarország nyugati ország, amely saját jószántából soha sem akar többé a Kelet része lenni. Éppen azért jöttünk ide, mert ott már nem találtuk a helyünket."

És így minősítette akkor ezeket az országokat:

"A keleti politika nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget, és nem tűri a szabadságot. Felszámolja az emberek független életét védő védvonalakat. Vagyontalanná tesz, elszegényít, kiszolgáltatottá vetkőztet, ha kell, megfélemlít. A hatalomtól függő élet láncába fűz.

Na igen, ez a keleti politika. És Orbánnak most ez lett a zsinórmérték – tudjuk, látjuk, érezzük.

A civil társadalmat (jogvédőket, kulturális szervezeteket, stb.) a külföldiek zsoldjában álló hazaárulóknak minősítette. Nyilván akkor Soros György is ilyen nemzetet támadó szörny. Akinek ösztöndíjával Orbán több hónapig Oxfordban tanulhatott.

Meghirdette a munka alapú társadalom eszméjét. Ezzel csak annyi a baj, hogy ez a gondolat azt az idejét múlt felfogást takarja, ami munka alatt a kétkezi, szakképzést nem, vagy alig igénylő, hagyományos értelemben vett termelőmunkát érti. Azt, ami a modern országokban mind kisebb területre zsugorodik, átadva a helyét a robottechnikának, az automatizált termelő folyamatoknak, így e társadalmakban az emberi munka a magasabb szakértelmet igénylő szolgáltatásokban összpontosul. Orbán a közmunkások társadalmát vetíti elénk, magyarul a kényszerből, éhbérért robotoló milliók világát, akiket már nem a gondoskodó, hanem a kényszerítő állam „oltalmaz”.

A legveszedelmesebbnek azonban a következő mondatát tartom: „Bármi megtörténhet…”

Ezt bizony fenyegetésnek vehetjük, ahogy annak vette több civilizált ország is.

Nem volt előzmények nélküli ez kijelentés. Egy korábbi, rendkívül cinikus intését idézem: ”… ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok".

Tehát valóban bármi megtörténhet? És annak az ellenkezője is?

A fent idézett orbáni pálfordulások bizony ezt mutatják.

Az ellenzék hevesen reagált erre a beszédre: botrányos, elmebeteg, hazaáruló…

A tehetetlen ember vagdalkozik így. Ahelyett, hogy érveket sorolnának, alternatívákat mutatnának fel és főként: összefognának.

Mi adhat reményt? Mert nem hiszem, hogy az ország józanabb, és remélem, hogy nagyobbik fele ázsiai, diktatórikus, kényszer-alapú társadalomban akarna élni.

Talán igaz, talán legenda, amikor ezt mesélik: a 80-as évek közepén hiába volt sok „illetékes elvtárs” számára láthatóvá, hogy a rendszer düledezik, nem volt, aki oda mert volna állni az „öreg” elé: Kádár elvtárs, nagyon nagy baj van, a szocializmus nem működik!

Lehet, naivan azt feltételezem, hogy Orbán apparátusának szervilis lelkű tagjai között senki nincs, aki azt merné mondani: Viktor, ne vezesd szembe a fél világgal Magyarországot!

Ez az írás lelkiismeretem és tudásom kiáltása, és remélem, hogy sokan mások is megszólalnak ma. A születésnapom magánügy, a demokrácia halála sokunk félelme. Mindazoké, akik velem együtt hiszik, a tudatlanság ellen egy szó is nagy erő. S hogy tudunk még

„nem középiskolás fokon

taní-

tani!”