Nyuszi ül a fűben

Magyarország függetlensége támadás alatt áll! – jelentette ki a minap a miniszterelnök.

Orbán ismét harcba hívja a nemzetet. Na meg nyilván a békemeneteseket.

Nem kellene acsarkodva harci riadót fújni, fegyvert ragadni, árkokat ásni.

A megoldás ennél egyszerűbb, úgy hívják: demokrácia. S benne olyan elemek, mint nyilvánosság, átláthatóság, szakmai és társadalmi kontroll, vita, ellensúlyok, fékek, jogállamiság.  

Nem liberális meg illiberális, alkotmányos vagy képviseleti, hanem csak úgy „simán” demokrácia.

Annak ereje pedig nem abban van, hogy a többség végiggázolhat mindenkin, aki másképp vélekedik.

Az erő  magabiztosságot és határozottságot jelent, nem gátlástalan nyomulást.

Aki valóban erős, az tud engedni, az képes gesztusokat gyakorolni. Mer vitatkozni, és az igazi érvek előtt fejet hajtani.

A szabad vélemények áramának megakadályozása, a fenyegetés, megfélemlítés azoknak a hatalmasságoknak a gyengéje, akik már rég elvesztették a valóságlátásukat, és erejük nem más, mint a „valahogy” megszerzett hatalmi pozícióikból fakadó privilégiumok, döntési jogosítványok sora.

Bunkósbottá lett a kétharmad, a lassan teljhatalommal bíró miniszterelnökség, de emlékezzünk, a „Rózsa-féle” oktatáspolitikára is, aminek egyik jelszava ez volt: baltázni kell a tananyagot.

Egyelőre nyeregben érzi magát a „könnyűlovasság” vezére is, hiszen csak velük együtt van meg a parlamenti többség. Olykor ezért benyújtják a számlát. Most épp a vasárnapi „nyitva tartás bezárását”, ami szintén szembemegy, mit megy, lovagol minden józan emberi számítással, de kétség se férhet hozzá, a kormánypárti képviselők előbb-utóbb megszavazzák.  

Felröppent az a hír is, hogy új egyházi törvény készül, a bíboros úr nem kis megdöbbenésére.

A civil szervezetekkel kapcsolatos erődemonstráció (emlékezzünk: vagy ötven, állig felfegyverzett kommandós tört rá a néhány négyzetméteres irodában dolgozó két hölgyre, újabban pedig a civil tüntetések szervezőinek múltjában matatnak) egyértelműen jelezte, hogy ez a hatalom bizony fél, ezért gyanúsít, támad, lerohan.

Képes nekirontani most Amerikának is: a focistákkal „megerősített” külügy irányítója több tisztelet kér (már millióan leírták, hogy azt nem kérni kell, hanem kiérdemelni), és ha nem, akkor bizony kard ki kard!!! Kitiltunk néhány amerikait Magyarországról!

Aki kardot ránt, lemondott a gondolkozásról.

Úgy tűnik erre az útra sodródtunk, illetve dehogy sodródtunk: eszement vezetőink önérdekei, ostobaságai és pökhendi önteltsége, újabban pedig félelmei belerángattak egy fél országot a háborúskodásba.

Mikor lesz ennek vége? –nézek kérdőn atyai jóbarátomra, valami biztató bölcsességben reménykedve.

A nyúl is csak a közepéig szalad befelé az erdőbe – magyarázza -, onnan már kifelé vezet az útja.

Sovány vigasz ez! – legyintek, főként mert ezek nem tapsifülesek, és itt valami böhöm nagy állatot kell mondanom, talán bivalyt vagy marhát, amik letaroltak, legázoltak, felzabáltak már szinte mindent.

A nyuszik meg csendben ülnek a fűben és azt makogják: Ezt jól megszívtuk!

Ekkor eszembe jutott a „közlegelők tragédiája”…

Ezt a szemléletes példát Hankiss Elemértől tanulhattuk jó 30 évvel ezelőtt.

Arról szól, hogy a gazdák, amíg nem érezték meg a rablás mámorát, békében legeltették egy-egy tehenüket. Az állatok szépen gyarapodtak, nőtt a súlyuk és még tejet is adtak. Aztán az egyik gazda eggyel több tehenet hajtott ki a rétre, majd ezt megirigyelve a többi is így tett. A kapzsiságukban mértéket nem ismerő gazdák kis ideig örömmel nézhették szépen szaporodó marháikat, hanem a legelő hamarosan elfogyott, és az összes állat éhen döglött.

Addig is ügyeljetek nyuszik, senki ne kábuljon el!