Éles lőszerrel álmodni...

 - Irány utánam, lépéééés i dujj! – hangzott a parancs, igaz nem hetykén, frissen, hanem morcosan és beletörődően.

A „váltás” – hat előfelvételis sorkatona, aki az egyetem megkezdése előtt a kiskőrösi tüzér dandárba vonult be  11 hónapos kiképzésre  – álmosan dülöngélve elindult, és libasorban baktatott a kerítés melletti ösvényen.

A lőszerraktár négy sarkán felállított őrtornyokban már készülődtek a sorstársaik arra, hogy három órás őrködés után végre pihenhessenek.  Begombolták a mikádót, meghúzták a derékszíjat és a vállukra vetették az AMD 65 mintájú gépkarabélyt. Amit bizony megtanultak nagyon tisztelni. Harminc éles lőszer lapult a tárakban. Ötször harminc időzített halál.

Az addig eltelt hónapokban rengetegszer kellett szétszedniük, és tisztogatni, olajozni ezeket a fegyvereket. Hamar megtapasztalták: a szovjet haditechnika gyakorta nem a precizitásáról volt híres. Egy rossz mozdulat, egy apró figyelmetlenség, és máris süvített a „golyó”.

A lövés hangja majd szétvetette a dobhártyájukat, aztán az első ijedtség után elhűlve nézték, hogy a véletlen elszabadult lövedék mekkora roncsolást végzett a tárazó állvány tetejében.

Ettől az esettől kezdve nem volt viháncolás a fegyvertisztítás közben, pedig a borzalmas nagy lecke csak ezután zuhant rájuk.

A reggeli díszszemle ideje alatt Laci az őrtorony csendes magányában azon kesergett, hogy most hétvégén se láthatja a kedvesét, a családját. Még telefonálni se tudtam! – panaszkodott barátjának, miközben őrszolgálatba indultak előző nap délután.

Sose tudjuk már meg, micsoda indulatok marcangolták, nem derül fény arra sem, vajon komolyan gondolta-e, vagy csak meglóbálta a fegyvert, mint aki kacérkodni akar a veszéllyel.

A három lövedék a mellkasán hatolt be és átzúdulva a testén szinte leszakította a hátát.

Az őrtorony vérben úszott, és mi a döbbenettől percekre megnémultunk. Akkoriban nem volt szokás, hogy pszichológus segítsen a trauma a feldolgozásában, a tisztek meg elintézték egy legyintéssel. De attól a naptól kezdve leüvöltötték a fejét a társai annak, aki csak játszásiból ráfogta a másikra a fegyvert. Amikor őrségbe készültünk, a szemünk sarkából azt lestük, nem tesz-e valamelyikünk kockázatos mozdulatot a gépfegyverrel, és beszéltünk arról is, hogy fent a toronyban inkább levesszük a vállunkról és a sarokba támasztjuk, jó messzire magunktól, hogy még véletlenül se kerüljön a kezünk ügyébe.

A hat katona az első őrhelyhez ért. Lándzsaként fúródott a koromfekete égbe a torony tetejéből emelkedő villámhárító. Az ajtóban már ott állt az őr, aki az előírásoknak megfelelően jelentett, lejött a lépcsőn és átadta az őrhelyet. A kis csapat indult tovább a következő poszthoz.

Fél perc botorkálás a csikorgó murvával felhintett gyalogúton. Megálltak. Csend. A hold sarlóját lassan eltakarta egy sötét felleg. A lépcsőn nem állt senki. Tanácstalanság. Ilyen helyzetről nem rendelkezett a kiképzési terv.

- Színes, Színes! Itt a váltás! – suttogta a nagy feketeségbe az őrparancsnok.

Semmi válasz.

- Szíííínesss! – nyújtotta meg a hangját türelmetlenül és óvatosan megkocogtatta a vaskorlátot.

Hűs szellő rezgette meg a fák leveleit, a finom zizegés sejtelmes hangokat hintett a lélegzetüket visszafojtó honvédekre.

- Lehet, hogy elaludt a hülye? – sziszegte a parancsnok, és ahogy tétován hátrafordult, látni lehetett a halántékán lüktető eret.

Féltünk.

Színes egy kissé fura alak volt. Tüsire nyírt élénkvörös hajával, fehér arcán rengeteg szeplővel kitűnt minden normális „alakzatból”. Olykor bekkatant, bizarr grimaszokat vágott, széles vigyorra húzott száját ujjával berregtetve artikulátlanul rikácsolt, kalézoló mozdulatokkal majmot imitált, és akkor azt lestük, vajon ha ott lenne egy fa, felkapaszkodna-e rá. Aztán lehiggadva csendben elmagyarázta, hogyan kell az elsőfokú kétismeretlenes egyenletrendszerek esetében alkalmazni az ismeretlenek fokozatos kiküszöbölésével operáló Gauss-módszert.

- Mi a lóf…t csináljunk? – dühöngött a parancsnokunk, és mindannyian arra gondoltunk, hogy nincs veszélyesebb, mint amikor valaki ölében egy éles lőszerrel betárazott fegyverrel elbóbiskol. Az álmából felzavart ember kiszámíthatatlan lehet.

Mi lesz, ha felriad, megijed, és még a végén lövöldözni kezd?

A parancsnok már épp rászánta volna magát, hogy felmegy a lépcsőn, amikor a bokrok mögül sátáni kacajjal előugrott Színes. Gondolta megtréfál bennünket… éjjel egy órakor azzal, hogy ránk fogja a fegyverét.

Hatan hétfelé vetettük magunkat a földre, és – ezt már csak később mertük bevallani egymásnak – ha Színes nem kapcsol azonnal és dobja jó messzire a karabélyt, félelmünkben a másodperc tört része alatt szitává lőttük volna.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Vágvölgyi B. András „megvádolta” az államelnököt azzal, hogy az kiskatonaként részegen lövöldözött.

Kiderült, hogy ez nem igaz, csak annyi történt, hogy Áder János szakaszparancsnok őrszolgálatban elaludt. Pont.

Értelmes ember nem nézheti jó szemmel azt a mocskolódást, alpári vádaskodást, ami a politika hadszínterén az utóbbi napokban felerősödött.

Az szerintem felesleges kérdés, hogy ki kezdte, és ki mond nagyobb ostobaságokat, mi több, aljasságokat. Itt tart ma a magyar politikai kultúra. És újságírás.

Gyerekkori csínytevéseket kaparnak elő a civil tüntetőkről (egyik elszívott egy marihuánás cigit, a másik nem adta meg kanyarodáskor a szembejövőnek az elsőbbséget), feljelentésre buzdítják az állampolgárokat, és buzgón keresnek félremagyarázható fényképeket az ellenfél kamaszkori életéből. Lassan eljutunk olyan magvas kérdésekig, hogy kinek mi volt az óvodában a jele. Jaj, annak, akinek piros pöttyös labda – nyilván komcsi előjel – vagy létra, ami meg a gátlástalan karrierizmusnak lehet a rejtett kódja. És ha az is kiderül, hogy kiköpte a spenótot? Onnan már csak egy lépés addig, hogy ki köpte be….

Szánalmas és egyben szomorú.

Áder János tehát nem duhajkodott. Csak elszunyókált.

Gondolom fegyverrel az ölében. Százötven éles lőszerrel a tárakban.

Ez utóbbi két cinikus mondatot nyilván az előbb elmesélt katonatörténetem, az akkor megélt és máig ható félelmeim szülték. Talán túl érzékeny vagyok.

Lépjünk túl ezen is. Végül nem történt semmi.

Itt be is fejezhettem volna kis eszmefuttatásom, amikor Áder történetéhez valami más is kapcsolódott. Mégpedig kedélyeskedő magyarázat az aluszékonyságról.

Megtudhattuk, hogy az őrszolgálat előtti éjjel titokban focimeccset néztek. A magyar-argentin összecsapást, és azért voltak álmosak.

Ó, így mindjárt más. Foci miatt álmosnak lenni talán dicsőség is. A foci az szent ügy.

Épülnek is sorban a katedrálisai…