Massachusetts

Ma reggel: hatvankét éves korában elhunyt Robin Gibb, a legendás Bee Gees együttes alapítója és énekes-dalszerzője. Halálhírét családja jelentette be hétfőre virradóra.

Az emlékezés a mai világban először is a legekről szól, „természetesen” felfelé kerekítve és harsogó színekkel leöntve. 200 millió eladott lemez – valójában „csak” 180 -, töretlen pályafutás – a kudarcokról, a zenekaron belüli feszültségekről most miért is - és hatalmas sikerek (Grammy-díjak, a Brit Birodalom érdemrendje, a „Beatles után a legtehetségesebbek” – szlogen, a diszkózene megújítói, Staying Alive minden idők 10 legjobb mozifilm-zenéi közt, nem sorolom).

Minél nagyobb, minél megdöbbentőbb a hír fájdalomértéke, annál jobban eladható. Szenzációk kellenek, hogy a hírlavina ne temessen el bennünket.

Elmélázok. Az „én generációm” sok tagja– bár szociológiai értelemben „mi” nem vagyunk már generáció –, de még inkább az eggyel előttünk lévők úgy hiszem, ugyanarra a dalra gondolunk. Hiszen a mai hír hallatán ugyanaz a torokszorító érzés, mint amikor 1980-ban lelőtték John Lennont – The dream is over, a Beatles nincs többé. Aztán a szomorúság, hogy üzlet lett a „magyar legenda” feltámasztása és többszöri újraélesztése – „Újra itt van a Nagy Csapat.  S nemrégiben hallhattuk, jövőre ismét színpadon az LGT – Ringasd el magad!

A képzeletbeli lemezjátszó korongján kislemez, 45-ös fordulaton. Házibuli. Temperával kékre, sárgára mázolt villanykörte pislákol, az asztalon szendvicsek és málnaszörp, a sarokban a félhomályban egy angol-magyar szótárt bújnak ketten, „keresik a szót”, később derül ki, hiába, a földrajzi nevek nem ott vannak. A szoba közepén összeölelkeznek a párok, egy lépés balra, egy lépés jobbra – ne keress benne politikai „üzenetet”, ez csak bódító szerelem-féle illat, vagy egy csók reménye legalább, mire vége a dalnak.

Robin hangja szárnyal, simogat, megremegteti bennünk az érzést, mintha mi is szabadok lennénk.

Massachusetts. Ez az álom is véget ért. Nyugodjék békében.