Samarcanda... avagy a miértek...

 „Újra eszébe jutott a kérdés, ami évek óta elgondolkoztatta földi életünk utolsó napjával kapcsolatban.

Amikor felébredünk reggel azon a végzetes napon, valamilyen módon másmilyennek érezzük magunkat? Miközben felvesszük a ruhát, amelyben meg fogunk halni, van valami előérzetünk, hogy mi fog történni?  Nem, azt mondta magának, nem tudhatod, hogy melyik nap az utolsó az életedben, amelyik minden álmodat, tervedet dugába dönti, de legalább hozzá lehet szokni a gondolatához, hogy elfogadjuk az elkerülhetetlent. Azt kell hinnünk, hogy ez nem lehet így másért, mint hogy szülessen belőle valami jó.” 

(Marlo Morgan: Il cielo, la Terra e quel che sta nel mezzo/Menny, Föld és ami közötte van c. regényéből fordította Serry)

Brindisi, 2012. május 19. Napos májusi délelőtt. Alig három hét a tanév végéig... Dél-Olaszország. Egy középiskola kora reggel. Egy eszement ötlet, egy egyáltalán nem remegő kéz. Először elhelyezi a szerkezetet, és nem áll meg itt. Vajon miért? Vajon kinek akar bizonyítani és mit? Mit érez, amikor megnyomja a távirányító gombját alig 50 m távolságból? S robban a bomba... egy iskola előtt... Nézi a következményeket? Nézi a pánikot, a hangzavart, a felszálló port? Látja ilyen távolságból a vért? Érzi az égett emberi hús szagát? 
Miért pont az a kislány? Miért ilyen vég? Miért? 
Ellopta a fiatalságát, az álmait, a vágyait. 
Melissa Bassi. Élt 16 évet.

Nem egy ilyen hír kapcsán akartam minap Samarcandáról írni, de annyira erről szól... 

A sorsszerűségről. Aminek meg kell történnie, megtörténik. Nem tehetünk semmit ellene. Amikor eljön a mi óránk, el kell mennünk. 

Legyen hát akkor ez a mai bejegyzés: 

„- Persze - mondta az ékszerész. - A halál eljön majd. Miért meglepődni? Ha nem a piacon, majd Samarcandában ér utol. Ismeri a történetet? Igen, ezt ismertem. Nemrég olvastam Robert Musil-tól. Ez egy régi közép-ázsiai történet, de úgy tettem, mintha nem ismerném, hogy elmesélhesse nekem.

Egy napon a kalifa elküldi a nagyvezért, hogy hallgassa meg, miket beszélnek az emberek a bazárban. Az el is megy a tömegbe, ahol észrevesz egy karcsú és magas nőt nagy,fekete köpenybe burkolózva, aki nézi őt. A megrémült Vezér elmenekül. Elrohan a kalifához és könyörög neki:

- Uram, segíts nekem! A bazárban láttam a Halált. Értem jött. Hadd menjek el, kérlek. Add nekem a legjobb lovadat.  Ha meghajszolom egy kicsit, azzal ma estére biztonságban lehetek Samarcandában.

A kalifa beleegyezik, és elővezetteti a leggyorsabb lovát. A Vezér nyeregbe ugrik, és teljes sebességgel elvágtat.

A kalifa kíváncsian kimegy a piacra. A tömegben meglátja a nagy fekete köpenyes nőt és megközelíti.

- Miért ijesztettél rá a Vezéremre? - kérdi.

- Hozzá sem szóltam - válaszolja a Halál. - Csak meglepett, hogy itt látom őt, mert a találkozónk ma este van Samarcandában.”

( Tiziano Terzani: Un altro giro di giostra/ Egy újabb kör a körhintán  c. könyvéből fordította Serry )