„A személyemet ért folyamatos
támadások és vádak alól tisztázni fogom magam…” jelentette ki Tolnai Jánosné,
az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség
(OKTVF) főigazgatója, és a posztja alóli felmentését kérte.
A média a hírt ugyan címlapon
hozta, de utána csend.
Úgy tűnik, egyre immunisabbak
vagyunk. Schmitt Pál plagizálása még óriási vihart kavart, de ma már csak egy
pillanatra kapjuk fel a fejünket, ha ahhoz hasonlót hallunk. Legyintünk, mondván:
minden szentnek… és persze nem gondoljuk, hogy a milliós év végi jutalmakat
„odafönt” a szentek kapják, a felesleges beruházásokra elszórt milliárdok
ugyanúgy csak percnyi felháborodást váltanak ki, mint a tanulmányutaknak
álcázott hűségjutalmakról szóló hírek.
A kommunikáció évszázadát éljük, de sajnos ez
az értéksemleges kifejezés egyre gyakrabban kerül olyan „környezetbe”, ahol a
manipulálás, csúsztatás, karaktergyilkosság és hasonló szavak sűrűsödnek.
Tolnainé esetét persze sokkal
egyszerűbben lehetne kezelni, mint a köztársasági elnök kálváriáját. Ott jó
ideig vitatkozhattak az egyetem felelősségéről, az opponensek kritizálható tevékenységéről,
régi és új jogszabályok közötti ellentmondásokról, a politikai érdekek ütközéséről.
A lényegen ez ugyan nem változtatott, hiszen az teljesen egyértelmű volt, hogy
Schmitt Pál csalt, plagizált, és ezt semmilyen indokkal, körülménnyel nem lehet
menteni! Volt viszont lehetőség az időhúzásra, így a botrány hullámai egy idő
után lecsendesedtek.
A mostani eset egyszerűbb. Az
„aljas módon megvádolt” főigazgató asszonynak csak egy mozdulatot kéne tennie:
kivenni a fiókjából a diplomáját és megmutatni. Az eredetit. Pont.
Hogy miért nem teszi, és miért csak
ígérgeti? Annak idején az elnök úr azt hangoztatta, hogy majd ő megmutatja, és ír
egy valódi disszertációt. Na de ki emlékszik már erre?
Tolnainé is ígérget – és majd azt
is elfelejtjük – remélheti. A rendszerszintű probléma azonban itt marad a a
nyakunkon.
Idézzük magunk elé a Tanú című
filmet! Pelikán József gátőrt az elvtársak „kiemelték” (szocializmus-kori
szakzsargon), így lett belőle igazgató először az uszodában, majd az angol –
bocsánat: vidámparkban. Mindenhol megbukott, de hiába mentegetőzött, hogy
ideológiailag nem eléggé képzett, mégis megtették a „narancsipari
kutatóintézet” vezetőjének.
A későbbi évtizedek
munkás-paraszt származású káderei is a feltételezett tehetségük, de sokkal
inkább remélt, elvárt politikai megbízhatóságuk alapján kerültek felelős
posztokra. Az akkori propaganda pedig büszkén harsogta, hogy lám, mire képes az
„egyszerű munkásember”, no és a szocialista rendszer, ugye? Bárki előtt nyitva
áll a felemelkedés útja. Irodagép műszerészből pártfőtitkár, földművesből az
Elnöki Tanács elnöke, és így tovább…
A rendszerváltás körül-után felbukkantak
a hivatásos – és egyre képzettebb – politikusok és más szakemberek, de a
zsigeri mechanizmusok megmaradtak: a jó elvtárs helyett a jó kolléga, a
szomszéd, a rokon (emlékezzünk a torgyáni „légügyi dinasztiára”), a kollégiumi
szobatárs reménykedhetett karrierben.
De nem is ez a legnagyobb baj,
hiszen a személyes kapcsolat, mint „tőke” minden társadalomban elfogadott, és
ez önmagában nem feltétlen aggályos. Sokkal inkább az, hogy ez még mindig
erősebb motívum, mint a szakértelem. A Schmitt-ügyig azért többé-kevésbé
remélhettük, hogy egy adott pozíció betöltéséhez a szaktudás is nyom valamit a
latba. De arra kevesebben gondoltak, hogy „ezek ott fent” a legelemibb erkölcsi
normákat se tartják be. Szemérmetlenül csalnak. Közokiratot hamisítanak.
Tolnai Jánosné gyorsan védelmébe
vette főnökét és kollégáit, pedig ők talán nem is hibáztak olyan nagyot. A
főigazgatói szék elfoglalásához nyilván kellett valamilyen diploma, talán láttak
is egy másolatot az önéletrajzhoz csatolva. (Igaz, Deutsch felsőfokú végzettség
nélkül is bitorolhatta a bársonyszéket, de akkor még ügyeltek legalább a
látszatra, és kinevezett miniszterként ténykedett a diplomaszerzéséig.) Ugyan,
ki kételkedett volna a Tolnainé önéletrajzához mellékelt okirat valódiságában?
Csak nem képzelünk ilyet az ország egyik magas beosztású emberéről? (Persze ki
feltételezte, hogy a tisztességes versenyzésre felesküdött olimpikon csal?)
Hogy a mérleg nyelve egyensúlyban legyen, gyorsan hozzáteszem: Gyurcsány dolgozata
is „elkeveredett”, így – bár minden bizonyíték arról szól, hogy valamikor
létezett a vitatott mű -, olvasni már senki nem tudja.
Csend van tehát, a kormányzati
körök hárítanak, az ellenzék kicsit morog. Talán aggódás van? Másoknak is lehet
„vaj a diplomája füle mögött”? Esetleg attól
tartanak, nem lenne elég vak komondor, akire rá lehetne fogni a bajt?
Közben a háttérben pereg a film, Pelikán
József gátőr értetlenkedve mormolja az új leckét: „Az a gyanús, ami nem
gyanús. Az atyaúristen, az se érti.”
A nemzetközi helyzet pedig
fokozódik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése