"Hívok egy régi álmot..."

„Hívok egy régi álmot, várom ki benne áll…”

Méltósággal hömpölyög a zene, a Pacsirta rádió állomásainak sárga fénye lassan elhalványul, ahogy a kamera az ágy felé fordul, ahol Zsozsó és Kánya (ki még oly fiatal, neki magyarázom: a Kenguru című film szerelmespárja) ölelkezik…

Álomarcú lány – szól bársonyosan és mégis határozottan a mi generációnk gyönyörűséges szerelem-himnusza. Somló Tamás énekel.

Somló Tamás énekelt. Úgy, ahogy addig és azóta senki.

Presser annakidején valahogy úgy fogalmazott, amikor meghallotta Somlót énekelni, megemelkedett a zongora. Csoda volt. Volt.

És most van szomorúság, lesznek szép megemlékezések, mert  - ismét Pressert idézve – nem tud olyan embert, aki Tamásra haragudott volna.

Bohóc volt, és zenei zseni. Évekig járta egy artistacsoporttal a világot, aztán – ahogy a maga sajátos, kicsit flegma, de mégis mély érzésekkel átitatott meséléséből tudjuk – az egyik lányt leejtették, amit az zokon vett, így a társulat szétszéledt, Somló pedig hazajött. Turbánban vagy valami efféle keleti ruhában (emlékeim itt csak a lényeget hívják elő) szállt ki a repülőből, és ebben a hacukában toppant be a Kex vagy a Nonstop esti fellépésére. Mert ahogy írtam, bohóc volt. És úgy vette fel egy pillanat alatt a zene ritmusát, mintha ezer évig gyakorolta volna. Mert mint írtam, zenei zseni volt.

Amikor az LGT-be hívták, csak 6-8 hangszeren játszott (igazán a szaxofon volt a mindene), basszusgitár addig nem volt a kezében. Barta Tamás unszolására (ő is már odafent penget, nyugodjék békében) nekiveselkedett, s jó egy hónap alatt úgy megtanult, hogy az angliai lemezfelvételen játszi könnyedséggel hozta a lüktető futamokat. Mondom – írom – egy hónap alatt. Mert – hogy ismét Presser vallomására hagyatkozzak – Somló kicsit lusta is volt.

Kevés (?) dalt írt. Ami viszont megszületett benne, az mindent elmondott. Azzal mindent elmondott. A járdán ülve… valamit valamiért …nem mint egy Primadonna, hanem lazán, ahogy a boogie szól a zongorán, és neki igazán nem kellett kérnie, hogy nagyon szeress engem, hiszen újra írom, őt mindenki szerette. Pedig ő arról is énekelt, hogy „annyi mindent nem szerettem még.”

Utolsó fellépése Pécsett volt – betegen, beteg gyereknek zenélt.

S most bennem kel a hang, Tamás – Artúr végtelenbe hajló éneke:

„Ha a csend beszélni tudna, hol nevetne, hol meg sírna,

Fekete is, fehér volna talán…”

Nyugodj békében, Tamás!

 

Távol Európától

Nézem a tv-ben a kínos beszélgetést… Gyárfás Tamás, az úszószövetség elnöke minden második mondatában hitet tesz amellett (és ez a sok „hittételezés” már önmagában kínos), hogy amit Kiss László 50 valahány évvel ezelőtt tett, arra nincs mentség, az a legszörnyűbb dolog, az a bűn nem évül el…DE! És akkor jönnek az „érvek”! Hogy mindenkinek, aki megbűnhődött, meg kell adni az esélyt az újrakezdésre. És aki bizonyított, aki jó emberré lett, az előtt kalapot kell emelni. Hát még, aki vagy 10 aranyéremmel öregbítette a magyar úszósport jó hírét!

Le a kalappal Laci bácsi! Éljen!

Dübörögnek bennem a híreket követő kommentek… És mint mikor a szunnyadó vulkán mélyéből tör fel az ősanyag, olyan ellenállhatatlanná kezd bennem válni a döbbenetből kidagadó elkeseredés: mi van itt?

Többen megkérdőjelezik a korabeli bíróság pártatlanságát. Mások előkapják azt a szörnyűséges érvet, miszerint a nők gyakran maguk tehetnek arról, hogy bántalmazzák, megerőszakolják őket. Olyan eszement hozzászólást is olvastam, amiben azt követelték, hogy vonják felelősségre a botrányt kirobbantó újságírót, mivel magántitkot sértett! Laci bácsi titkát! Sokan állnak az edző pártjára azzal, hogy nem is hiszik el az egészet, nyilván az akkori kor szellemének „megfelelően” koncepciós per volt. Ebben a vélekedésükben az se zavarja őket, hogy Kiss maga is elismerte a bűnösségét.

Hagyjuk  ezeket az ostobaságokat!

Egy régi, de máig meg nem kérdőjelezett teóriához nyúlok vissza: Durkheim, francia szociológus több, mint 100 évvel ezelőtt kifejtette, mi is a büntetés célja. Az volt a végkövetkeztetése, hogy a büntetés valójában a becsületes emberekre gyakorolja a legnagyobb hatást, ugyanis azt jelzi számukra, hogy a törvényeik még mindig érvényesek. És ha valaki azokat megszegi, azt megbüntetik.

Nos az a nagy kétségem, hogy a mai Magyarországon ez egyre kevésbé érvényes elmélet. A törvények efféle morális tartalma foszladozóban van. A törvény gyakorta már nem zsinórmérték, hanem adminisztratív akadálya a hatalmon lévők érdekérvényesítésének, így azokat a saját képükre akarják formálni.

A bűn és büntetés kérdését átszínezi a hatalom arroganciája, és végtelen cinizmusa. Bármit megtehetünk – vágják arcátlanul a képünkbe -, legfeljebb visszamenőleges hatállyal megváltoztatjuk a jogszabályokat. A legújabb példa erre: A közpénzt tilos lenyúlni? Ugyan! Holnaptól az érvényes, hogy a te közpénzed az én magánpénzem, kuss!

Aztán bármit elfogadhatunk, mert a cél szentesíti az eszközt! Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem amit csinálok! – hirdette meg az új ethoszt a miniszterelnök. És mint a lavina, szakadtak ránk az új morál szerint bocsánatosnak ítélt bűnök: plagizáló köztársasági elnök, diplomát hazudó miniszter asszony, újfent polgármesternek választott asszonyverő vakkomondor-gazda, közpénzzel tőzsdéző minisztériumok, és a sor hosszan folytatható. S a végén Laci bácsi.

Aki leülte a büntetését. És aztán sikeresen beilleszkedett, mi több…

Gyárfás azon erőlködött, hogy a múlt borzalmaira fátylat borítson, amihez a kelmét Laci bácsi későbbi sikereiből akarta szőni. Ez ugyanaz a bunkó magatartás, amiről fentebb írtam.

Egy plágiumot még le lehetett az ország torkán gyömöszölni, a gátlástalanul vagyonosodókkal szemben meg már kezdünk immunisak lenni, de vannak bűnök, amiket nem lehet védeni. Amiket nem lenne szabad magyarázgatni.

Csendben félre kellett volna állni. Kissnek is, és az úszószövetségnek is. Egy európai ember így tenne. No de hol van ezeknek – akik a mi kutyánk kölyke parancsára védik a védhetetlent - Európa?

Távolodunk, már a vak komondor ugatása se hallatszik…  

Lengéscsillapítás

 Szociológusként mindig arra intettem magam, és tanítványaim, a barátaim és szakmai vitapartnereim, hogy a tények, az eltérő álláspontok és olvasatok lehetőleg mind teljesebb körű ismerete legyen alapja a diskurzusoknak.

Most viszont elfogyott a türelmem, és idő előtt „lekapcsoltam” Lázár Jánost. A mai szokásos sajtótájékoztatóját nem bírtam végighallgatni. Úgy érzem, szinte félelemkeltő már az az agymosás, amit a kormányzati propagandagépezet elképesztő erővel nyom. A tehetetlenség érzése bennem – bevallom - most dühvel párosult, így elfordultam eddigi hitvallásomtól, és a részekből következtetek az egészre. A következő „részekből”:

Lázár János kijelentette: felháborító, amit a pedagógusok tesznek, tudniillik a bérköveteléseik nyomatékosítására felhasználják már a gyerekeket is! Annál is inkább aggasztó ez – érvelt – mert több évvel ezelőtt konszenzus született arról, hogy az iskolába senki nem engedi be a politikát!

Menjünk akkor sorjában!

A pedagógusok nem béremelésért tüntetnek! Az elhíresült 25 pontos követelésben ennek nyoma sincs. Ezt rengetegszer elmondták, leírták az elmúlt napokban, de újra és újra meg kell erősíteni! (Így egy oldalvágást tegyünk a miniszterelnök felé is, aki a hétfői országgyűlési felszólalásában konkrét számmal is előrukkolt. Eszerint a tanárok 18 %-os béremelést követelnek. Hogy ezt honnan szülte, homály fedi, de tőle már teljesen természetesnek hat, hogy sosem igazolt, senki által sem bizonyított számokkal dobálózik. Szóval a tanárok nem követelnek maguknak béremelést.)

Továbbá: a gyerekeket nem a pedagógusok mozgósították, hanem Klinghammer István ostoba beszólása a kockás ingben grasszáló tanárokról. Ha valaki, hát a diákok biztos naponta látják, ki miben és hogyan grasszál, de legfőképp azt, hogy a legtöbb pedagógus határtalan lelkesedéssel végzi a munkáját. (Bár tudjuk, pedagógust diák által dicsérni sose volt sikk. Az elmulasztott házi feladatra kapott egyesért a hülye matektanárt figurázták ki, a sok hibával megírt helyesírás-teszt pedig azért nem lett jobb, mert a tanár nyilván pikkelt a nebulóra, és kíméletlenül aláhúzta a hibásan írt szavakat. Aztán az idő múltával és némi bölcsességgel felvértezve sok öreg diák átértékeli az iskolaéveket, és nagyot sóhajtva ábrándozik arról, bár csak újra abban az átkozott iskolapadban ülne, és hallgathatná a hülye matektanárt, aki azért mégis csak jó fej volt.)

Végül az iskola és politika viszonyáról…

Úgy rémlik, hogy éppen a ma regnáló kormány vitte be a politikát az iskolába, sőt az óvodába. Gondoljunk csak a kormányablakot dicsőítő ovis videóklipre, az átpolitizált tankönyvekre, a kormány politikai hitvallását központi tantervekbe préselő szervilis buzgóságra.

A biciklit túltolták, a lengéscsillapító jócskán belengett, a motor egyre gyakrabban kihagy, és hiába tapossák mind bőszebben a féket, úgy tűnik, gyorsulunk…

Ne csillapítsuk magunkat!

Viszonylag biztos bizonyosságok – a gondolkodva elfogadás fonala

Az év vége a számadásé is.

Lehet prózaian, lajstromot készíteni. Hűvös statisztikát gyártani, amiben sorba-oszlopba rendezhetjük a bevételt és kiadást.

Merenghetünk azon, mi minden történt, ami tán sorszerű volt, vagy a véletlen műve, esetleg ellenkezőleg, épp kiszámítható.

Újfent mérlegre tehetjük – immár hűvös tárgyilagossággal, tapasztaltabban, vagy akkori indulatainkat a múlt idővel lecsendesítve – a döntéseinket.

Megölelhetjük azt, aki velünk volt, s maradt, emlékezhetünk, remélt visszatérésekre, búcsúkra.

És mindezek között megkérdezhetjük újfent: helyes volt, vagy hiba? Erkölcsös vagy megvetendő hazugság.

Van-e olyan zsinórmértékünk, ami biztonsággal vezet?

Hajdanán használtam az abszolút deviancia fogalmát. (Egy amerikai szerzőtől kölcsönöztem, itt most eltekintek a pontos hivatkozástól.)

Ez a szociológiában, kriminológiában honos megközelítés azt állítja, hogy abszolút deviancia nincs. Azaz nem létezik olyan cselekedet, amit minden korban, minden kultúrában tiltottak, szankcionáltak volna. Az emberölésre épp úgy volt felmentés (például háborúban az ellenség elpusztítása), mint a vérfertőzésre (az ókori kultúráktól a nagy európai uralkodóházakig ismert gyakorlat volt), a csókot lopni ártatlan bűnét vagy a mindennapi kegyes hazugságokat, „leleményességeket” is elintézzük egy kézlegyintéssel.

Ha azt mondjuk, az igazság is relatív, akkor ebből logikusan következik, hogy abszolút igazság sincs. És ahány filozófiai irányzat, hit, eszme van, annyi igazság-fogalom is létezik.

Ez a kényelmes relativizmus látszólag felmenti az embert a folytonos mérlegelés alól, a viselkedések értelmezése könnyebb úgy, ha a tükör nem valamiféle univerzális igazság, hanem az adott kor, társadalom, kultúra parancsa, szokásrendje. Amiket nyilván meghatároznak az aktuális hatalmi és politikai érdekek, gazdasági erők és még ezerféle más körülmény. Viszont éppen e tényezők hatására sodródnak elénk nap mint nap olyan kérdések, amikre nem tudunk elégséges, megnyugtató megoldást találni.

A morálfilozófia természetesen rendületlenül keresi a válaszokat ezekre a dilemmákra. Az erkölcsi parancsok érvényességéről, tartalmáról szóló diskurzusok a régmúlt idők filozófiai iskoláktól napjaink elméleteiig húzódnak. Ugyanakkor a modern kor számos olyan problémát szült, amire itt és most kell/ene reagálni…

Hogy konkrétan mikre gondolok?

Egy kis könyvet olvastam imént, és arról ez (is) eszembe jutott:

2013-ban a fél országot megrázta a hír: meghalt Cipő, a Republic énekese. Akkoriban sokan úgy tudták, szívátültetés se menthette volna meg, mások viszont tudni vélték, hogy nem is akart volna más szívével élni. Volt, aki értetlenül fogadta ezt, mások helyeselték döntését. A vita azonban elég hamar elcsitult. Ahogy a nem sokkal később ismét felmerülő halálbüntetéssel kapcsolatos polémiák szele is elcsendesedett. Vajon miért? Érzéketlenné váltak az emberek?

Ezt nem gondolom, sőt! Az utóbbi hónapokban például a bevándorlással kapcsolatos viták hatják át a mindennapjainkat.

A média szó szerint percenként szállítja, önti elénk ezeket. Miként a filmeket is, például a kórházsorozatokat.

És itt kanyarodok vissza az említett kis könyvhöz. Kovács Gusztáv: A páciens neve: Doktor House. Egy teológus tanár értekezése a bioetika kialakulásának motívumairól, hét bioetikai dilemmáról (az orvosi gyakorlat egyes etikai kérdéseitől a gén-etikán, az emberi magzat morális státuszának problémáján át a szervátültetésig), és ezen túl több más etikai problémáról.

Nem következik most egy „szabályos” recenzió. (Azt azért megjegyzem, hogy a tanulmány kellő tudományos alapossággal, ugyanakkor igen lendületes, olvasmányos stílusban, feszes logikával szerkesztett gondolatmenet alapján íródott. Rendkívül tömören foglalja össze a bioetika alapkérdéseit, majd a filmsorozatból kiemelt etikai dilemmákat.)

Mindössze két cél vezérel. Egyrészt érdemesnek gondolom megemlíteni a kívülállóság vagy érinthetetlenség csalóka illúziójának veszélyét.

A tv-néző kényelmes foteljéből szemléli a filmbéli világot (mert bizony szép számmal követik a sorozatokat is: Kovács G. saját felmérése alapján állítja, hogy a megkérdezett egyetemi hallgatók igen magas százaléka kíséri figyelemmel a kórházsorozatokat), de bármennyire is művinek tetszenek ezek a szereplők és történetek, a valóság rendre bizonyítja, hogy bárki életében felbukkanhatnak hasonló kihívások. Nem lebecsülendő törekvés tehát az, ha szót váltunk a könyvben vázolt etikai kérdésekről.

Egy példát kiragadva: helyes, szükséges, vagy felesleges, netán veszélyes dolog-e, ha a szülők szeretnék tudni, sőt akár befolyásolni a születendő gyermekük nemét?

A másik megjegyzésem általánosabb, és arra a szemléletre utal, ami Kovács Gusztáv törekvését is jellemzi: a gondolkodva elfogadás nehéz, de eredménnyel kecsegtető módja az, ami segíthet abban, hogy ki-ki közelebb kerülhessen ahhoz az igazsághoz, ami hitét, tudását, egyszóval bizonyosságait erősíti.

Ez lett az év végi számvetésem egyik vezérfonala.

Kövér László azt üzente...

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!”

  Igen, a „mindenség”…

Az embert emberré tevő kultúra egésze, az illemszabályoktól a legkülönfélébb hitekig, a tízparancsolattól a filozófia végső kérdéséig, az egyszerű szavak értelmétől Hawkins azon elméletéig, miszerint az információ nem vész el a fekete lyukakban, hanem az eseményhorizonton, úgynevezett szupertranszlációkban tárolódik.

Bizonyára sokan vannak, akik ezt az utóbbit is megértik, no de ilyen messzire nyilván nem kell mennünk. Itt és most elégedjünk meg azzal az elvárással, hogy egy alapszinten iskolázott ember képes legyen például a magyar líra klasszikusai közé sorolt magyar versek tartalmát, mondanivalóját, üzenetét felfogni.

Vajon lehet-e nem érteni, vagy másként értelmezni Csokonai Reményhez című költeményének tartalmát? Félre lehet-e érteni a Szeptember végén gyönyörű sorait, a Himnusz veretes gondolatait, Ady szimbólumait?

Kövér László házelnök bebizonyította, hogy lehet. Pedig ő nem „alapműveltségű”…

A Fidesz kongresszusán tartott beszédében a gender-kritikájába ágyazottan  idézett Petőfitől és József Attilától. (Jó volna írni arról is, miként képzeli el Kövér a férfi és női szerepeket, de erre most nincs időm, igyekeznem kell befejezni ezt a posztomat, hogy mielőbb indulhassak pénzt keresni, mert még a végén megelőz az asszony. Aztán ha többet keres majd nálam, kinyílik a csipája, valami egyenlőségről kezd el papolni, leteszi a fakanalat, sőt rám ripakodik, hogy mossam ki magam a gatyámat. Nem, ez nem lenne jó világ, menjetek lányok önmegvalósítani, úgy, ahogy azt a házelnök – és felkent prófétája Ákos – javasolja: „Szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülnének nekünk.” )

Kövér László a „fiaihoz” is intézett pár buzdító szót, és a költőkkel ezt üzente:

„Azt szeretnénk, ha a fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek Ha férfi vagy légy férfi című versét, vagy azt a József Attila-i sort, mely így szól: Légy ami lennél, férfi, a fű kinő utánad.”

A Petőfi-idézettel nincs gond, a vers üzenete egyértelmű: bizony, legyetek fiúk férfiak! Kemények, elszántak, határozottak, hiszen harc van, fenyegetnek bennünket, stb.

A József Attilától citált részlet a Tudod, hogy nincs bocsánat című versből való.  Vajon ezt miért hozta szóba Kövér? Mit akart ezzel kifejezni? Mire akart buzdítani?

Az öngyilkosságra? Mert ez a vers arról szól! A Kövér által kiragadott sor végképp, hiszen arra utal, hogy a meghívott halál se változtat semmin, a halálodnak nincs értelme, az élet – nélküled is – megy tovább, a fű kinő utánad.

„Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.”

Egy kétségbeesett, beteg, a világ bajait és benne a maga kínjait zseniális lényeglátással és művészi tökéllyel kifejezni tudó lángelme kiáltása, és reménytelen reménye, az utolsó szalmaszál, hogy tán egy új szerelem volna képes új rendet és megnyugvást hozni.

Tehát mivégre ez az idézet Kövér beszédében? Félreértette a verset? Nem lehet ezt félreérteni! Talán nem is olvasta. Vagy nagyon régen, és valahol a „háttértárolóban” megmaradt a szóösszetétel: légy férfi!

Ilyen alapon bármiből lehet idézni egy-egy szót, csak nagyon kockázatos. Mert mindig akadhat olyan ember, aki nem csak iskolázott, hanem művelt is.

Bár kezdhetünk gyanakodni, hogy új magyar nyelv van készülőben… Az 1984 mintájára… Ahol is az „újbeszél” nyelv a Párt totalitárius rendszeréhez igazodó egyszerű, minden részletező jelentésárnyalatától megfosztott, egyértelmű szavakból áll, így azokat könnyű mantrázni, kötelességtudóan szajkózni… Egy a zászló…

És a Nagy Testvér figyel, lassan a gondolataid mögé is bekúszik…

Szólaljon hát meg mindenki, aki még érti a létező magyar nyelvet, a költők szavát, a „mindenséget”, s velünk mondja:

 „Sziszegve se szolgálok aljas,

nyomorító hatalmakat!

Én, az "elviselhetetlen fajtájú liberális"

Megjelent az idővonalamon egy megosztás, Bayer Zsolt írása a liberális fiúk világképéről.

http://badog.blogstar.hu/2015/07/16/liberalis-fiuk-vilagkepe/19397/

Kénytelen vagyok egy agyoncsépelt közhellyel kezdeni a reagálásom: a stílus maga az ember.

Bayer Zsolt stílusa számomra taszító, mert kulturálatlan, civilizálatlan, alpári, trágár, tiszteletlen, kirekesztő, és ezen a ponton már majdnem mindegy is, igaza van-e vagy sem.

Mosdatlan szájú ember számomra sose mond igazat.

A liberális kicsi Márknak, akit írásában pellengérre állít….

Nem, nem, azonnal javítom magam, mert a pellengérre állítás – mára elveszítve azt a régi jelentését, hogy megszégyenít – egyszerűen annyit tesz, hogy kritizál. Az én felfogásom szerint pedig a kritika akkor helyénvaló, ha az tényeken, higgadt érvelésen alapul, tárgyilagos, és bár lehet benne indulat, az megmarad a civilizált tollforgató embertől elvárt keretek közt.

Szóval Bayer a kicsi Márkot nem kritizálja, hanem mocskolja. Ráadásul észre se veszi azt az apróságot, hogy a liberális kicsi Márk gondolatai mögött éppen az a kétségtelen tény húzódik meg, hogy az állam a mi – az én, a te, a kicsi Márk és Bayer Zsolt - adóforintjaiból sáfárkodik, így nem tehet meg korlátlanul bármit, amit akar, amit a hatalma – itt mára teljhatalma – érdekei kívánnak.

Bayer utolsó kívánsága – vagy inkább fenyegetés ez – a következő:

Azt mondta Őszentsége a fiataloknak, hogy csináljanak rendetlenséget, és utána segítsenek rendet rakni. Ez kéne. Egy jó nagy rendetlenség végre, és utána egy igazi rend. Amiben ti már nem vagytok benne.

Volt ilyen a történelemben. Amikor egy furcsa bajuszos festő úgy döntött, felkavarja a világot aztán rendet csinál, mégpedig úgy, hogy kiírtja azokat, akiket bűnbaknak kiáltott ki.

Vannak bőven követői ma is, ráadásul a pápára hivatkoznak, így mosva össze a teremtés rendjét erősíteni kívánó humánus eszmét a rendteremtés ordas náci módjával.

Vajon győzhet-e a józan ész, a türelmes és a másikat tisztelő párbeszéd? – kérdezem én, az „elviselhetetlen fajtájú liberális”  a náciktól….

Koki, saller, akasztófa

Rosszemlékű beszédeink sora bővülni látszik… Öszödi beszéd, tusványfürdői beszéd, és most: pécsi beszéd?

A miniszterelnök az április 28-i pécsi látogatásakor úgy nyilatkozott, hogy napirenden kell tartani a halálbüntetés kérdését.

Első reakcióm bevallom ez az egyetlen szó volt: ostoba!

Próbálom magam csendre inteni, bár imént egy halálbüntetést szorgalmazó Face-oldal kommentjei közt tallóztam, s így ez elég nehéz. Íme:

 

Erzsébet Szigeti Katolikus vallású vagyok,tiltja a katolikus vallás az ölést, de aki embert ölt, az ki kell végezni, s ez nem bűn, bűn aki ártatlanul megöl egy embert, gyilkol, ő a gyilkos, ki kell végezni, nincs helye a társadalomban, semmi keresnivalója a földön!

Imre Kara Felháborító,hogy családokat, gyerekeket tesznek tönkre,gyilkosok,rablók,pedofilek ,s mindezért mi tartjuk el őket a börtönökben, ha sikerül el fogni őket.Igenis legyen halálbüntetés! Aki idős embereket ver meg,s rabol ki s öl meg pár forintért azok is így járjanak.

Miklos Kallai Mint régen, össze kell hívni az embereket egy térre és nyilvánosan kivegezni ezeket a mocskos köcsögöket. Halál a bűnözőkre

György Tóth Nem etetni és jogokkal kell felruházni a bünözőket hanam kötél a nyakukra!

László Gajdics A gyikosoknak halál.Gyermek gyilkosoknak kinzó halált!

Vilma Óra ugyan az amit a bűnöző el követett,

Miklos Kallai Hogy lássa a többi rohadék hogy ez vár rá is ha ilyet csinál

Robert Nagy Halal miden gyilkosra kivetel nelkul !!!

Zoltán Papp Nagyon keserves halált ,melyet áldozatának okozott...verseny az idővel,eszméljen mit tett !! NEM AZONNALI KÖTELET !!!

Kovács István HALÁL,fejjel le fele fölakasztani,mint a mosott ruhát,had száradjon ki rendesen!

Sándor Szabó Csak azt ne gondolja senki ,hogy akinek már minden mind egy azt komoly munkára lehet fogni ,többe kerül az őrzése ellátása mint amit termel .

Sorozatot-hogy biztos legyen!!

Dénes Berecz Parlamenti állandó belépőt és mentelmi jogot mint magyarországon!!!

Éva Juhos Halálért halál jár!

Rigó Erzsébet Halált kinozva!!!!

József Lantos Forró olajba mártanám őket.

Sándor Tóth Olyan halált szánok neki, mint az ő áldozatáé volt.

Torzsás Tibor kinyìrni utolsó kívánság nélkül.ő vajon teljesítette az áldozata kívánságát?

Józsi Bá Én tennék rá egy jeladót, és hazaengedném az itélethozatalig. Itélet ugyis pár év után lesz. Addig valami tökös legény csak meglincselné.

Andrea Matusek Persze az első dolog, ami az ember eszébe jut, az ősi " szemet szemért". De a kártérítés ledolgozása jobban tetszik. Hosszú-hosszú évekig nap mint nap tudnia, hogy azért kell dolgoznia, hogy legalább részben jóvátegye a bűnét, amit másokkal szemben elkövetett, ez valóban "nevelő" hatású lehet.

Lángi András Szégyelje magát akí nem ért velünk egyett mínden ílyen patkánnyak kötél akí élete ont kí

Van itt szemet szemért, golyó, kötél, lincselés, olajba mártás, kínzás, éheztetés, és az utolsónak idézett kommentelő szerint patkány az, aki nem ért velük egyet, és akkor kötél neki is.

Nos én (a patkánynak minősített)  kapkodom a fejem, milyen érveket is lehetne mozgósítani ezekkel szemben? „Ezekkel” szemben valószínűleg semmivel.

No de mi van az értelmesebbel? Az értelmiségiekkel? Akik tanultak történelmet, jogot, filozófiát, netán kriminológiát? Vagy a zsigeri indulatok kiradírozzák az agyat? Esetleg arról van szó, hogy akár csak a tehetetlen szülő, akinek elfogynak az érvei, hát jól odacsap, mert azt hiszi, ezzel bármit is meg lehet oldani? Aztán maga csodálkozik a legjobban, mert az átkozott kölyök a fenyegetés, sőt a „három csapás”  ellenére se javul meg.

Tétova kérdéseim:

Kezdjük az érvelést a tudományos gondolkozás több évszázados tapasztalása felől, ami szerint a büntetés, illetve annak szigorítása soha nem volt igazán visszatartó erejű?

Durkheim, francia szociológus egy egész könyvet szentelt annak bizonyítására, hogy a büntetés igazi célja nem a nevelés, nem az elrettentés, és persze nem a bosszú! Azt állította, hogy a büntetés „engesztelő jellegű”, aminek az a szerepe, hogy a tisztességes emberek ezzel az "áldozással" (ami egykor a bárány volt) jelezzék a közösségük tagjai (és Isten) számára, hogy a közös értékeik, normáik továbbra is érvényben vannak, s aki megszegi, azt megbüntetik.

Idézhetjük azt a középkori történetet, ami arról szól, hogy a lopáson rajtakapott bűnösöket nyilvánosan megcsonkították, illetve kivégezték, de mindez cseppet se zavarta a zsebtolvajokat abban, hogy az ujjongó vagy szörnyülködő nézők között „ténykedjenek”?

Említsük meg azt, hogy a civilizáció fejlődésével párhuzamosan a szemet szemért elvét minden modernizálódó társadalom túlhaladta, és helyébe állította azt a mind komplexebb és eredményesebb szemléletet, ami egyfelől kiszorította a kulturált emberhez méltatlan bánásmódot, másfelől a nevelésre, a megelőzésre, a kockázatok mérséklésére, a kárenyhítésre koncentrálva mindenki felelősségévé tette a bűnözés elleni fellépést?

Folytassuk azzal, hogy a halálbüntetés mellett érvelők soha egyetlen érdemi bizonyítékkal sem tudták alátámasztani azt, hogy a kivégzéseknek bármiféle hatása lenne az életellenes bűncselekmények számának alakulására?

Öntsünk ide számsorokat, amik azt bizonyítanák, hogy azokban az országokban, ahol ma is sokakat ítélnek halálra, jottányit se javult a közbiztonság, nem csökkent a korrupció, és a gyilkosságok aránya se változott?

Lehetne még szólni arról, hogy a halálbüntetés, illetve a kiszabásáig vezető igen hosszadalmas és rendkívül költséges eljárás és a szakszerű nyomozati és büntetőeljárási, bírósági munka se garantálja a teljes bizonyosságot? (A móri „bankrablók” csak  életfogytig tartó szabadságvesztést kaptak, és ez volt a szerencséjük, ugyanis több évvel később kiderült, hogy ártatlanul ültek, mindeközben a tényleges gyilkos szabadon mászkált, sőt egy postást meg is ölt!)

Emeljük ki azt a sokat hangoztatott érvet, hogy a bűnözéstől leginkább visszatartó erő a lebukás veszélye?

Citáljuk ide azokat a bizonyítékokat, amik azt támasztják alá, hogy az életellenes bűnt elkövetők (többségükben erős felindulásból cselekedve) abban a szörnyűséges pillanatban a legritkább esetben mérlegelik azt, hogy milyen büntetést kaphatnak? Ha valamelyiknek egyáltalán eszébe jut bármiféle lehetséges következmény, azt abban a hitben, reményben hessegeti el, hogy sikerül elmenekülnie, hogy nem derül ki a szörnyű tette. Szóval megint csak a lebukásnál lyukadtunk ki.

A nagyközönség persze felbőszül, hörög, elégtételt követel… 

Azok az emberek is "igazságot" követeltek, akik végignézhették egy bűnös kivégzését. Évekig várták a pillanatot, hogy láthassák: végre meglakol az, aki megölte a gyereküket, testvérüket.

Az elítéltet bevezették a szobába, odaszíjazták az ágyhoz, és az orvosok hozzáfogtak az előkészületekhez. A szoba egyik falán lévő ablak elől elhúzták a függönyt, és a másik helyiségben ülő hozzátartozók így pontosan láthatták, ahogy működésbe lép a mérget adagoló gép, a vékony csöveken elindul a folyadék, a férfi teste megfeszül …

A házaspár néhány pillanatig a rángatózó testet nézte, aztán a semmibe révedt a tekintetük.

Nyolc éve történt… A lányuk egy baráti társasággal békésen kávézott egy presszó teraszán, mikor belépett a gyilkos és hidegvérrel, válogatás nélkül lőtt.

- A lányomat nem adhatja vissza senki, de azt akarom, hogy a bűnös megkapja a méltó büntetését, haljon meg! – szakadt ki a férfiból az elkeseredés.

És most több év elteltével az üvegfalon túl csak bámul, és nem érti, vajon miért nem lett könnyebb a lelke akkor, amikor a gyilkos élete bevégeztetett.

Az indulatok most is hevesek. Egy fiatal kaposvári lány kegyetlen és értelmetlen halála után ez főként érthető.

A fájdalom okozta indulat még sokáig ott zubog a hozzátartozókban, ismerősökben, a szakembernek viszont kötelessége józannak is lenni. A politikusnak is.

A miniszterelnök viszont jogsértésre buzdít. Nem áll távol tőle ez a mentalitás, emlékezzünk a 2007-es kordonbontásra. Akkor a demokrácia védelmezőjeként polgári engedetlenséget hirdetett. Lebontották azt a kerítést, amit a rendőrség - a későbbi jogerős bírósági végzés így ítélte meg - jogszerűen állított fel. Azaz Orbánék akkor (is) jogot sértettek. Nem lett következménye.

Most az Európai unió jogrendjének ront azzal, hogy előrángatta a halálbüntetés témáját. Korábban kokit meg sallert osztogatott, most meg az akasztófa ... 
 Nyilván bőven van ebben politikai számítás. Ha más nem működik, akkor hass az emberek fékeveszett indulataira, s nem kell az igazi megoldással bíbelődni.

 A civilizált Európa viszont törvénybe iktatta, hogy „senkit se lehet halálra ítélni vagy kivégezni”. Ezt Magyarország is aláírta. Az Unióhoz csatlakozás egyik alapfeltétele volt. Pont.

Persze tudjuk, hogy Orbán nem érzi jól magát abban a társaságban. Igazi otthont Keleten remél, az illiberális államok lettek a példaképek, újabban Kazahsztán. Ahol szintén a korlátlan hatalom, az érték helyett önérdek és a politikai inkorrektség vezérel.

Én inkább maradnék itt… A civilizált Európában, és Pécsett…

Ott, ahol I. Lajos 1367-ben  - európai mintára – megalapította az ország első egyetemét.

„Magyarország királyának kérésére rendeljük, hogy Pécs városában legyen studium generale, amelyben az egyházi és polgári törvény (…) taníttassék.” 

A bullát – amiből a fenti sort idéztem – a kor szokásai szerint a pápa adta ki. 

Mégpedig V. Orbán pápa.