A tökkkéletes pasi – avagy a hiúság vására

    Nyüzsgő forgatag, egy képzeletbeli vásár… a hiúság vására?

Valahonnan idelendíti a szél a kikiáltó harsány szavait:

- Ide, ide emberek, itt látható a tökkkéletes, a nagggyszerű, a az ellenállhatatttlan, az errrőtől duzzadó…az asszonyok álllma, a férrrrfi!!

    Aha! A tökkéletes, persze.

    Milyen lehet az?

    Legalább egy fokkal szebb az ördögnél. Ugyan, legyen kicsit több: a megtestesült Adonisz! Széles váll. Kockahas. Keskeny csípő, kis fenék, izmos comb – na igen, a termékenységi faktorok. Erő. Biztonság, és persze a „belső értékek”…

A lista elején az intelligencia, humor, figyelmesség… Ki-ki folytassa a magáét… Lehet álmodozni; van akinek sikerül, és vannak – szép számmal –, akik ördögöt fognak ki, vagy tyúkeszű Adoniszt, mások pókhasú kis kopaszt 140-es IQ-val… végtelen variációk…

    A kikiáltó még erőlködik: Itt látható a tökkkéletes…

    De ekkor egy érdekes plakátra leszek figyelmes: Pasipanoptikum…  A belépő ingyenes* (a csillagot az ismertető végén feloldjuk!), nosza, menjünk beljebb! 

    Az „előcsarnokban” a receptből megtudhatjuk, hogyan jött létre ez a „kiállítás”:

    Végy egy szingli nőt, adj rá pecsétes pólót, farmert. Kócold össze a haját, rázd meg kicsit, hogy mozgása csetlő-botló legyen – a fizikai térben és az emberi viszonyokban egyaránt sután tébláboljon -, ültesd fel egy biciklire, amivel bekarikázhat reggelente egy irodába, hogy olasz hivatalos leveleket fogalmazzon. S miközben egy összetett mondat felett kínlódik, behunyja a szemét, és meglódul a fantáziája: Claudiára gondol, legjobb barátnőjére, aki vele ellentétben mindig olyan, mint akit skatulyából húztak volna ki, mindig tudja, mi a helyes, és azt is, hogy kell bánni a pasikkal. Valahogy így:

    „Igen, igen, folytasd, ne hagyd abba, igeeeen… „                                                          

    Aztán a gyönyör után pár perccel kijózanodva ezt mondja magában: „A srác 8-ast kapott tőlem a bizonyítványába. (…) Szóval volt már jobb, de rosszabb pasim is ennél a kölyöknél. Ez végül is még kedves is volt. Mielőtt becsuktam utána az ajtót – alapszabály, hogy alkalmi pasi ne maradjon éjszakára -, csókot lehelt a szám csücskére, és annyit mondott:                                                                                                                      

- Holnap felhívlak, Baby.                                                                                              

-        - Majd ha piros hó esik – gondoltam én. A „baby” miatt lecsúszott a teljesítménye 7-re. Még jó, hogy nem maradt reggelig. Az átbulizott éjszaka utáni lehelete nem kedvezett volna a bizonyítványának.”                                                                                           

Nos a talpraesett Claudia kirángatja szingli Sári barátnőjét (a „csúcsfazont” – ahogy ő nevezi olykor) a szürke hétköznapokból, és elviszi magával Londonba.

Madame Toussaud panoptikumában sétálva Sári egyszer csak kajánul ezt kérdezi Claudiától:

   „ - Claudia, szerinted ez a Madame férfifaló volt?

-Tessék? – csuklottam egyet – Összekevered Madame Pompadour-val?

   - Hát, hogy annyi itt a pasi… Pasi-Panoptikum – és elkezd röhögni, kacag, mint egy kislány, és veregeti közben a hátam…”

    Az ötlet tehát megszületett. Csokorba szedni a pasi típusokat. És ehhez Claudia még egy sajátos játékot is kieszelt: összehívnak pár barátnőt, és egy kitalált liturgia alapján ki-ki elővezetheti a maga történetét.

    A szeánszok Sári meséjével kezdődnek, aki a „Hitvány”- ról rajzolja meg döbbenetes képét. A következő alkalommal Marina, az olasz-magyar lány vallja meg, milyen is volt Massimo, a „Maximalista”. Aztán sorra kerül a „Linkóci”, a „Szupervonzó”… és a többiek, a legvégén „Miszterbínnel” és persze van még ráadás is.

    Az egy éven át zajló, hol felkavaró, máskor izgalmas, vagy éppen humoros történeteket hallgatva szembesülhetünk azzal, hogyan is látják a vásári forgatagban felbukkanó pasikat a nők. Persze még ennél is többről van szó: a lányok nem csupán a férfiakról, hanem egymásról is elmondják a véleményüket. Néhol szinte szociológiai oknyomozás folyik, máskor pszichológiai látleletet kapunk, vagy éppen cserfesen évődnek egymással, kacagnak, röppen a szóvicc, friss humor szövi át a párbeszédeket. S hogy a sok kis eleven puzzle-ból valóban egy teljes kép formálódjék, a szertartás részeként főznek is, és ezeknek a finomságoknak a receptjét végül magunk is megtaláljuk.

Ezt a panoptikumot és receptgyűjteményt mint izgalmas olvasmányt ajánljuk azoknak, akik kíváncsiak arra, hogyan látja a pasikat és egymást 12 nő, és végül mit főznek ki maguk és az olvasó számára.

    Mit kell ehhez tenni?

    Nos, itt a * feloldása: Király-Acampora Anikó Pasipanoptikum című könyvéről van szó, ami megrendelhető e-book formátumban itt:

http://konyvaruhaz.info/hu_HU/pasipanoptikum

Vagy a kiadónál: I. A. T. Kiadó. Budapest.

Ha az orvos másképpen nem rendeli …

Tavaszi szöszök

Műköröm és előítélet

Hirtelen jött a meleg. Front. Érzékenység. Buszmegálló. Mindenki a napba néz. Szemüveg.

Pár lépésre tőlem megszólal egy férfi: Segítsenek!

Egy testes fiatalasszony, berogyott térddel, a párja próbálja tartani. Néz kétségbeesetten, jöjjön már valaki.

Odalépek. Az asszony hóna alá nyúlok. Emelném. Nehéz. Egyre nehezebb. Nem bírom egyedül. Körbenézek.

Napba nézők. Sütkéreznek. Busz jön. Sietnek. Felszállnak. Koszos ablakokon kifelé bámulnak. Visszanéznek. Eltűnnek.

Maradok egyedül. Tehetetlenség. Nehéz. Erő. Húz. Összecsuklik. Elájult, gondolom. Eldől, tartom, ne zuhanjon.

Villan bennem: hogy tanultam?

Mire tenném, mögém lép „Ő”, s határozott hangon szól: A lábát! Emelje!

Igen, ez a szó kellett! Tartom a lábát.

Az „Ő” szavai újra: Hívom a mentőt!

Hátrapillantok: akkor csak ennyi tűnik fel: hosszú műkörmök, az ujj villámgyorsan siklik a gombokon, kicseng. Tőmondatokban beszél, pont, ahogy ilyenkor kell, a legfontosabbakat mondja.

Közben visszatér az élet.

Ne üljön még fel!- inti az eszmélőt.

Hideg víz kellene! - javasolja.

Ugrok, addig „Ő” marad, vigyáz.

Ma még nem ettem – motyogja az asszony, mikor egy pohár vízzel visszatérek.

A padhoz kísérjük. Leül.

„Ő” kérdezgeti, bátorítja. Elővesz egy almát, nyújtja a hálálkodó asszonynak: Fogadja ezt el, segít!

Most van időm jobban megnézni: Igen, francia köves műköröm, hosszú szempillák, hatalmas klipsz, fülhallgató, feszülő farmer, magassarkú cipő – tán 16 éves, „plázacica-kinézet”… S mégis „Ő” az egyedüli, aki segített!  

Ennyit az előítéletekről…

És még valami: „üzenet” a sebesen buszra szállóknak, a sietőknek, a részvétleneknek, a közönyöseknek, de legfőképp igen, az előítéleteseknek: a barna bőrön tán kevésbé látszik a sápadtság, de ez akkor se fog felmentést adni ott, akkor, amikor az utolsó pillanatot várjuk, amikor végérvényessé lesz a tudás az emberi méltóságról.

Tavaszi szél vizet áraszt

Parlament. Üres sorok. Üres ház. Ürességben kongó szavak:

A vízvisszasajtolás költségéből az államnak is kell vállalnia.

A vízkészlet-járulékot befolyásoló szorzók kérdése is fontos.

A 20-25 kilowattos szivattyúk vízre fordított költsége magas.

A felszín alatti víztestek valós állapotának vizsgálata megfelelő.

A vízlesajtoló kút 100-150 millió, ezt kellene az államnak támogatni.

A rétegnyomás felől nyugodtak lehetünk.

A homok jobban összezár, mint a mészkő.

Végül: Ha melegszik a víz, éppen féljünk, és ne nyugodjunk, továbbá ne a politikus akarja megmondani, mi a jó!

Na, ez az én problémám is! A parlamentben, miért egy politikusnak kell megmondania, mi is a jó, ilyen szakmai mélységekben? Vízmélységekben is? De ha ő meg is mondja, mert esetleg civilben „vízmérnök”, mit tehet a többi képviselő? Semmit. Ott sincs.

Nem volna elég két képviselő?

 - Anyád!

- A Tied!

A szakemberek meg végezzék nyugodtan a dolgukat! Bennük bízom. Ha már a felszín alatti víztestek állapotával kapcsolatban nyugodtak lehetünk!

Elszólások

Néhány szösszenet televíziós műsorokból, erősen szubjektív – dőlt betűs - kommentárjaimmal.

A forrásmegjelölés némely esetben nem igazán pontos, de végül nem szakdolgozatnak készült.

„Elképzelhetetlen, hogy fennakadás nélkül vezetik be 2013 őszén a tankönyvellátást” (Az országgyűlés plenáris ülése, 2013. február 25.).

 (Az jó, ha a tankönyvellátást bevezetik, akkor a csapból is könyv folyik majd, feltehetően.)

„Esti humorfertályóránk véget is ért!” (Az 50 perces Showder-klub, 2013. február)

 (A fertályóra, ami kb. 15 perc – belőletek annyi is sok!)

„Veszélyes lőporos hordó folyik az utcákon.” (Újságíróklub, 2012. dec.)

 (Kicsurgott a hárslevelű hordódonga, mert forronganak a diákok?)

„Az ország legnagyobb adventi koszorújára a utolsó gyertyalángot vasárnap teszik fel.” (Tények, 2012. dec. 18.)

 (A lángot bizony fel kell tenni, de nem árt, ha gyertyát is mellékelünk, úgy az igazi!   Ég a gyertya, ég…)

„A grúz is minden hájjal megkent róka.” (Híradó, 2013. február 23.)

 (A gríz meg nyilvánvalóan durvára őrölt búza. Vagy vaddisznó.)

A tűzoltóparancsnok beszámol: „Vizuálisan észleltük a feltételezett kárhely fölött intenzíven távozó égésterméket.” (RTL Klub Híradó, 2013. január)

 (Láttuk, hogy baromira füstöl a háztető.)

A rablót fogó pandúr nyilatkozik: „A feltételezett elkövető előttem haladt el. Késedelem nélkül azonnal szolgálatba helyeztem magam, de az továbbhaladt mintegy északkeleti irányba. Utána igyekeztem, az ismételt felszólításra se engedelmeskedett, ezért kényszerintézkedést foganatosítottam.” (Tények, 2013. február)

 
(Rohant a pali, mint egy eszelős, ráordítottam, hogy álljon meg, mert rendőr vagyok, de futott tovább az állomás irányába. Utána eredtem, kiabáltam neki, de hiába, csak rohant a szemétje. Akkor utolértem, felrúgtam, mint tehén a sajtárt, és ráálltam a hátára.)

Így kell ezt J

Csendes rettegés

Nem akarok tippeket adni a bulvárlapoknak, hisz készülnek már a szalagcímek az újabb pécsi brutális támadásról, de a rettegés szót nem akartam kikerülni…

Imádott szülővárosomban rettegni kell?

Az itt élő fiatalok felhőtlen vidámsága fölött újra ronda-komor felhők gyülekeznek? Egy 20 éves egyetemista lányt, aki éjjel egyedül hazafelé tartott, megtámadták, és brutálisan bántalmazták.

Az én lányom is egyetemista…

A borzalmas hírt követő első döbbenetem után próbálom józanul – ha lehet most józanul, …de csak így szabad – megfogalmazni a kérdéseimet:

Mit kezdjünk a kriminológia azon szép elméletével, miszerint a bűnelkövetéssel szembeni leghatékonyabb visszatartó erő az, ha a polgárok számára egyértelmű: törvénysértés nem marad felderítetlenül! Sok ország beszédes statisztikája eleddig azt igyekezett igazolni, hogy ott, ahol folyamatosan javul a felderítési arány, ott a bűncselekmények száma határozottan csökken. Magyarul: az emberek számára nyilvánvaló, hogy az erkölcsi és egyéb szabályok intelmein túl azért sem szabad, érdemes bűnt elkövetni, mert mindenképpen kiderül, és súlyos következményei lesznek.

Az elmúlt években az életellenes bűncselekmények felderítési aránya – a jelenkori rendőrségi tájékoztatók szerint – igen magas. És akkor ide kell emelni: Bándy Kata gyilkosát is néhány nap alatt elfogták. Hogy ez „példás gyorsaság” volt-e, most ne feszegessük.

Levonhatjuk azt a következtetést, hogy sajnos mindez mégsem elég! Ez nem elég! Ez sem elég!

Újabb kérdésként vegyük elő az ilyen tragédiák kapcsán újult erővel fellobbanó vitát az elrettentésről, a büntetési tételek megemeléséről, sőt a halálbüntetésről?

Magam azokkal a szakszerű érvekkel értek egyet, amik azt bizonyítják, hogy a történelem sosem igazolta a szigorítások „bűnmegelőző” hatását. Így ennek itt most nincs sok értelme.

Más. Mit kezdjünk azzal az általános elvvel, hogy a megelőzésre még nagyobb gondot kell fordítani? Mit lehet még téren tenni? Mi az, amit a potenciális áldozatok véderőként emelhetnek, és egyáltalán, miért erre kerül egyre nagyobb hangsúly, és miért nem a potenciális bűnelkövetők irányába? Persze, itt azonnal jön a következő érv: a bűn társadalmi gyökereit, okait az ellehetetlenült léthelyzetben, szegénységben, a mindenféle frusztráltságban kell keresni, és ezek megoldása sziszifuszi munkát jelent.

Közeledjünk akkor praktikusabb kérdések felé:

Mi a szerepük a térfigyelő kameráknak? Eddig úgy tűnik, csak utólag lehet azokat hasznosítani – ha egyáltalán értékelhetők a felvételek. Lehet, hogy naiv vagyok, de – az áruházak biztonsági őreire gondolok, s látom, ahogy a tucatnyi monitort figyelik árgus szemmel – úgy? -  azt képzeltem eddig, hogy valahol, a térfigyelők másik „végénél” ül valaki, aki esetleg láthatta volna jelen időben a támadást, és aki azonnal közbeléphetett volna.

A mostani tragédiát megelőző felvételen is látszik, hogy teljesen néptelen a környék, amikor feltűnik az áldozat alakja. De akkor eszerint nem tűnt fel senkinek. Bándy Katát is szinte hazáig „kísérte” a kamera. Az se szúrt szemet senkinek?

A kérdéseim ettől a ponttól javaslatokba is átfordulnak:

Fiúk, ti, akik olyan nagy vagányok vagytok odabent a buliban, miért nem kíséritek haza a lányokat?

Taxisok, ti, akik lesben álltok a Pestről befutó vonatok utasaira számítva, miért nem vagytok ott tucatszám a fiatalok rendezvényei közelében, esetleg kedvezményes tarifával akár?

Írtam, az én lányom is egyetemista… Mit mondjak most neki?

Ui: Bándy Kata gyilkosát első fokon életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a bíróság.

Vehettünk volna egy nagy levegőt…

Eddig tartott csak …

A rettegés városa lesz Pécs?

A nép nevében

Elkezdődött a kampány. Ahogy várni lehetett, megy a sárdobálás rendesen, innen is, onnan is.

Nem méricskélem, melyiknek miben van igaza. Ez jobbára lényegtelen. A fő kérdés: elég mély-e az ütés, megrendül-e a másik, és sikerül-e felhergelni a „szurkolókat”.

Azok pedig molinókat lógatnak, a békések harcolnak, a harcolók békétlenek, zsigeri indulatok köpik magukból a jelzőket a liberálbolsitól a hazaárulóig, a komcsitól a nemzetietlenig.

Az egyik oldal szószólói a „magyarok nevében”, a „nemzeti érdekekre” hivatkozva, a másik oldalon pedig az „emberek többségét” emlegetve, vagy a „szegények, a bérből, fizetésből élők” követeléseit visszhangozva szajkózzák…. A magukét.

A „mi” nevünkben… Mert hogy „mi” bíztuk meg őket… A választók…

Pontosabban – és ezt mondjuk ki, bármennyire keserű ez – a „kisebbség”…

Számoljunk!

A 2010 es választások idején az ország összlakossága 10, 222 millió fő volt, ebből választásra jogosult 8 millió állampolgár. Végül szavazott 4,9 millió, ez alig több, mint a fele a jogosultaknak.

Akkor a FIDESZRE 2,7 millióan adták le voksukat, az MSZP-re 990 ezren.

A legutóbbi közvéleménykutatási adatok szerint ha most lennének a választások, a FIDESZ az összes megkérdezett 24 %-ára, az MSZP kb. 10 %-ára számíthatna. Ha ezt megpróbálnánk főben kifejezni, akkor az előző választási adatokhoz képest még alacsonyabb számot kapnánk. Azaz nagyjából 2,4 millióan voksolnának egyik és kb. 900 ezren a másik oldalon.

Akkor kinek a nevében is szólnak most a pártszónokok?

Két és félmillió lenne a „nemzet”? Vagy – kis jóindulattal – egymillió a „hatalomból kiábrándult emberek” tömege”?

Persze, le lehet söpörni ezeket a számokat, mondván: attól, hogy valaki nem szavaz, még odatartozik valamelyik szekértáborhoz. Valóban odatartozik? És melyikhez?

Hallom, most óva intenek engem, hogy rossz az érvelésem, mert a szavazati jog és aktivitás egy dolog. A több, mint 4 millió „csendes magyar polgár” nem is olyan csendes, van annak véleménye. Bizonyára van. De mi az?

És azt is az orrom alá dörgölhetik, hogy a képviseleti demokrácia márpedig ilyen, és ha az állampolgárok „kisebbsége”, azaz a választáson részt vevők „többsége” így döntött, akkor ezt kell elfogadni a „nép akaratának”. Jogilag biztosan így van.

De kötöm az ebet a karóhoz: mégis csak a „kevesebbek” akaratából lett olyan a kormánypárt-ellenzék aránya olyan, amilyen. És ez az én szememben akkor sem a „magyar nemzet” akarata. Se egyik, se másik oldalon.

Úgyhogy jó lenne, ha nem hivatkoznának a nemzetre, a magyar népre, a polgárok többségére se egyik, se másik oldalon.

Egy pillanatra engedjük meg, hogy politikusaink között is van olyan tisztességes ember, aki a köz javát (is) akarja.

A hatalom természete azonban más. Ahogy Mill fogalmazta: küzdelem a koncért. Kíméletlenül. És újabban: cinikusan.

„Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellenek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett.”  (Madách: Az ember tragédiája)

Ha a hülyeség fájna ...

Mi lenne akkor, ha a a hülyeség tényleg fájna? Üvöltenének a magyar gyerekek, vagy csendesen szemlélődve kérdeznék: miről beszél Rózsa néni?

Csúnya bizonyítványt állított ki Hoffmann Rózsa, amikor a következőt mondta Szegeden, a Rókusi Általános Iskolában megrendezett fórumon. 

"Az ember elborzad, hányan nem tudják, mi történt a trianoni országcsonkoláskor, miért beszélnek magyarul Székelyföldön, mi történt '56-ban. Sőt, még egy magyar népdalt sem ismernek!” (…) 

"Eddig hájas, lúdtalpas gyerekeket neveltek"...majd hozzátette, hogy ezentúl máshogy lesz, mivel bevezették a mindennapos testnevelést. 

(Túllendülök azon az egyébként nem elhanyagolható kérdésen, hogy a regnáló hatalom érvelési stílusa kényszeresen a „nemzetiesség”  - szerintem rendkívül eltorzított – elvére vezet vissza mindent, nem nehéz tehát az érzelmekre játszó hívószavakat megtalálni a fenti megnyilatkozásban sem: Trianon, Erdély, '56 és a népdal. Bevett szimbólumai annak, ki a „magyar”. Ha tökkelütött marad is a szépreményű gyerek, legalább a sérelmeket tanulja meg, hogy üvölthesse a focipályán, „mocskos zsidók”, és a vereség után részegen óbégathassa a kocsmában a székely himnuszt.)

Ugorjuk, és vegyük akkor szépen sorjában, amúgy iskolásan a kérdéseinket!

1.Hányan nem tudják? 

2.Mit nem tudnak pontosan? 

3.Mi alapján vonta le ezeket a következtetéseket az államtitkár asszony?

4.Milyen tényeken alapul az a kijelentés, miszerint az iskolai nevelés az oka annak, hogy egyre több az elhízott és lúdtalpas gyerek?

Tényleg, mennyire „hülyék” a mai gyerekek? 

Nyilvánvaló, hogy a „bezzeg a mi időnkben ezt is tudni kellett”,  vagy a „régebben ilyen nem volt” és a „hozzátartozik az alapműveltséghez” - féle elvárásokkal nem sokat lehet kezdeni. 

Az érvényes, használható ismeretrendszer – ma ezt kompetencia-alapú tudásnak hívják, ami úgy vélem, „fából spanyolviasz” , mert minden időben az a tudás volt hasznos, ami képessé tette az embereket a „létezésre” - alapvetően csak az adott korhoz viszonyítva értelmezhető igazán. És ezek a „viszonyítások” nem állhatnak meg azon a ponton, hogy felsorolják a valóban létező hiányosságokat, és kizárólag ez alapján szapulni kezdik a diákokat és a bűnbaknak állított pedagógusokat. 

Ki vitatná, hogy a tudatlanság, a műveletlenség bizony jelen lévő probléma. 

Ide biggyesztem azt a kisvideót, ami arról árulkodik  (?) , mennyire tájékozatlanok az ELTE hallgatói (fogalmuk sincs, mi történik azzal a tollal, amit a holdon lépegető űrhajós leejt, vagy mikor volt a második világháború, és ki volt Eötvös Loránd, egyetemük névadója). Kérdés persze, hogy a nem igazán reprezentatív felmérés a valóban fontos tudásról szólt-e?

Vannak viszont olyan mérések, amik eléggé objektívek, sőt országok közötti összehasonlításra is alapot adnak.

Ilyen a PIRLS és a TIMSS - ezek nemzetközileg elfogadott teljesítménymérési rendszerek. 

A 2011-ben végzett vizsgálatok eredményeit az Oktatási Hivatal is közzétette honlapján. Ebből tallózok:

A 4. évfolyamos magyar tanulóknak a szövegértés kapcsán elért eredményei összességében jónak minősíthetők. Előttük végzett 12 ország (köztük Finnország, Egyesült Államok, Dánia), közel azonos szinten teljesített pl. Hollandia, Csehország, Svédország, Németország,  de mögöttük áll Ausztria, Franciaország, Románia, Spanyolország. 

A természettudományokban még ennél is kiemelkedőbbek a magyar gyerekek, ráadásul 2003 óta folyamatos a javulás ezen a területen. Csak hét ország diákjai értek el jobb eredményt, az összes többit megelőzték! Matematikában ennél kicsit gyengébbek a mutatók, de még mindig az átlag fölött vannak.

A magyar 8. osztályosok a korábbi évekhez képest – amikor különösen a természettudományokban a legkiválóbbak között voltak – valamelyest rontottak, de még így is az átlag fölé emelkednek, nagyjából azonos szinten állnak az amerikai, az angol, a szlovén, az izraeli, az ausztrál vagy olasz diákokkal.

Az ugyanebben az időszakban végzett hazai képességvizsgálat azt állapította meg, hogy az előző évek eredményeihez képest szignifikáns változás nem következett be, de természetesen nagy eltérések vannak a tanulók tudásszintje között,  amit döntően meghatároz az iskolatípus, a lakóhely, a családi háttér és sok egyéb körülmény is.

Így válik valamelyest teljessé, reálissá a kép: a mindennapokban tapasztalt súlyos hiányosságok, és a kutatások során feltárt problémák mellett a kétségtelenül jó eredményeket se volna szabad elfelejteni. Ugyanis épp ez utóbbiak jelenthetnék az egyik támpontot a továbblépéshez. Persze a „butaság hírértéke” nyilván nagyobb, lehet hüledezni, és fejcsóválgatva másokra mutogatni. No és újfent elterelni a figyelmet arról a kerettantervről, ami sok szakember szerint visszalépés, mégpedig egy diktatorikus rendszerre jellemző merev, felülről vezérelt, a tanári autonómiát erőteljesen csorbító oktatási rendszer irányába.

Mi több, az ilyen felszínes értékelés a pedagógusok munkáját is kétségbe vonja! Akik nem átallottak hájas, és lúdtalpas gyerekeket nevelni. 

Ui: Kezdődik a maszatolás! Hoffmann nem is azt mondta, hanem - a delmagyar.hu szerint - inkább úgy fogalmazott, hogy "a mai fiatalok 50 százaléka beteg. Ha nem akarjuk, hogy tovább romoljon egészségi állapotuk, és hájasok, lúdtalpasok legyenek, rá kell bírni őket a mozgásra.” 

Mi az, hogy „inkább” úgy fogalmazott? Elhangzott egy kijelentés, aminek az üzenete egyértelmű volt, és nem „inkább”! Persze lehet „átfogalmazni” - utólag. Lesz is, aki elhiszi. Elhiszi?

Nem kiabálok, pedig fáj … Az otromba hülyeség fáj, főleg, ha államtitkári fórumon terjed. Influenza ellen beoltattam magam, de az ide kevés lesz ...

Kedves diákok, ez megettétek!

A múlt év végén úgy tűnt, a megtépázott demokrácia zászlójába friss szél kapott. 
A karácsony előtt kirobbant diáktüntetések kezdetben eléggé ötletszerűek voltak. A homályos célok helyét azonban elég gyorsan konkrét követelések váltották fel, a szűkebb érdekek helyébe is olyan stratégiai kérdések léptek, amik túlmutatva az új felvételi rendszer problémáin a felsőoktatás egészére irányultak. A „jó buli lesz” filingjét maga mögé utasította a felelősen gondolkozó diákvezérek hangja.
A tiltakozás professzionalizálódott és ezzel – reméljük csak átmenetileg – a lomhán, a kivárásra, időhúzásra játszó hatalom úrrá is lett a helyzeten.
A fiatal politikusgeneráció egy új sarja hátba döfte a fiatalokat – mondja több elemző – azzal, hogy a HÖOK különmegállapodást írt alá.
Ez a dokumentum persze felfogható úgy is, hogy a diákok elértek valamit. Azt még pontosan nem látni ugyan, hogy a valóság igazolja-e az ígéreteket, de mégis elmozdu­lás,
 a drasztikus keretszám-csökkentéshez képest.
Az igazi problémáról így sikerült is elterelni a figyelmet, egyúttal legitimációt kapott a diákszervezetek néhány vezetője: bekerültek a nagypolitika előszobájába. 

Nincs tehát most szó a következőkről:

Egy ország felemelkedésének legfontosabb hajtóereje az oktatás. A világ fejlődő or­szágai  jellemzően növelték az oktatási beruházásokat még a gazdasági válság idején is! Kanada, Finnország, Dél-Korea -  és még hosszan sorolhatnánk - a nemzeti jövedelmük több, mint 2 %-át biztosítják a felsőoktatás finanszírozására. Az Európai Unió ajánlása szerint kívánatos lenne, ha a régióban is elérné minden ország az 1 %-ot. Magyarországon kb. 20 éve volt ennyi, azóta csökken, a folyamatos forráskivonás immár 0,4 % alá szorította ezt az arányt.
Mos tegyük zárójelbe az önfenntartó felsőoktatás ostoba elvét – ilyen a világon sehol sem működik, mint ahogy az is egy csúsztatás, hogy Magyarországon túl sok a diplo­más! Az EU-átlag 24 % feletti arányához képest hazánkban ez csak 13,8 %-ot tesz ki. Az pedig, hogy az ország valós igényeihez igazodjon a képzés, alapvetően úgy érhető el, ha a munkáltatókat nagyobb arányban vonják be a kutatásokba, a tehetséggondo­zásba, a különböző ösztönző rendszerek kialakításába – ezt teszik a sikeres országok – és nem felülről vezérelt, adminisztratív szabályokkal kötik gúzsba az intézményeket.
Hozzá kell tenni persze azt is, hogy a hatalom ugyanakkor megteremtette saját gát­jait is: a vidéki városok polgármesterei nagy igyekezettel próbálják életben tartani a városukban, vagy régiójukban működő főiskolákat, egyetemeket, s nyilván nem számol­nak azzal, hogy ez a lokálpatrióta törekvés hozzájárul a hazai felsőoktatás egyik di­szfunkcionalitásához. Jelesül a rengeteg párhuzamos képzés feleslegesen nyeli a pénzt és valóban sok olyan diplomást bocsát ki, akik nem rendelkeznek piacképes tu­dással.
Nos, ezek a makro-kérdések most kikerültek a reflektorfényből, a kormány felléle­gezhet.
Reméljük, a diákok hamar rádöbbennek: a figyelemelterelés áldozatai lettek. 
No és kaptak néhány „sallert”, vagy „kokit” is: 
"Figyelj, öcsi, nem azért jöttünk ide, hogy titeket hallgassunk.  Azért jöttünk ide, hogy az ország felelős vezetőit hallgassuk, te pedig szerintem hazamehetnél édes­apádnak lecsavarni két nagy fülest, hogy nem nevelt meg." - imigyen próbálták „hely­retenni" a Hallgatói Hálózat tiltakozó képviselőit az államtitkár tájékoztatóján. Ehhez a „helyreigazításhoz” csatlakozott a Facebook-on „zöldruhás nő”-ként beazonosított tanárnő is, aki hasonlóan indulatos prédikációval igyekezett lehűteni a „rendbontókat”:
„Nagyon éretlen vagy ezekhez a feladatokhoz és még nem tettél le annyit az asztalra... tanuljál és legyél jó az országnak”!

Így van, fiatalok: Legyetek jók, ha tudtok! 
Az én olvasatomban az a „jó”, aki felelősen gondolkozik, és bátran kiáll a véleményével, akkor is, ha begyöpösödött felnőttek tekintélyelvű, indulatos szavakkal próbálják „lepofozni”.
Ahogy tavaly december végén mondtátok: Ne nézzenek hülyének benneteket!

Hozott anyagból ...

„Ezt nem érteni én” - ingatta a fejét Won, a koreai származású, de már amerikai állampolgárságú vendégtanár. Az 1980-as évek végén érkezett hozzánk az egyetemre, egy évre.
Egyik este a „háztáji gazdaság” működését próbáltam neki elmagyarázni, inkább csak amolyan ele­mi szintű ismeretterjesztés módján. Idéztem, azt a jócskán „lebutított” magyarázóelvet is, hogy min­denki csak egy kicsit vitt haza – értsd: lopott – az üzemből, iskolai konyháról, csillagvizsgálóból, és a fegyver-és gázkészülék gyárból (itt készült hajdanán a gépfegyvergyártás melléktermékeként ked­venc lendkerekes játékmotorom is).
Won nem értette. Alapvető erkölcsi aggályai voltak. Pedig nagyon hamar szembesült a „magyar va­lósággal”. Megérkezése napján már hívta a gondnok, hogy összekészítette számára is az irodaszer-csomagot, menjen le érte. Pár perc múlva egy dobozzal tért vissza, letette az íróasztalára és látható megrökönyödéssel pakolt ki belőle. Három csomag írógéppapír, kis dobozban egy tu­cat Tixo tekercs, maroknyi töltőceruza, hozzá 3-4 csomag heggyel, filctoll-készletek, tollak, betétek, és persze rengeteg boríték,jegyzettömb...nem sorolom. 
Mit csináljak én ennyi mindennel? - hüledezett. S akkor kiszaladt belőlem a beidegződött mondat, a magától értetődő, a megszokott, a kicsit tán cin­kos ( bizony így szocializálódtunk) ötlet: Ami itt nem kell, azt vidd haza! Won döbbenetét nehéz szavakba önteni...
Igen, bevallom, a gyerekeimnek soha nem vettem radírt – az az öt darab, amit először kaptam a gondnoktól, egy életre kiszolgálta az egész családot (egy radír – egy élet, hacsak nem eszi valaki, különben nem iga­zán „fogyó eszköz”),  mint ahogy a golyóstollak, gémkapcsok, tűzőgép és a belevalók is hazakerül­tek. 
No meg az óvodába … Ahol az első szülői értekezleten így szólt az óvónéni: "Kedves anyukák, apukák, aki olyan helyen dolgozik ...” A mondatot nem kellett befejeznie. A magyar szülő ismerte a „dörgést.” Így került lécből barkácsolt faliújság a folyosóra (a faanyag az asztalosüzemből jött, a festék a vállalat raktárából), az udvari játékvillamosban igazi ülések voltak sőt még igazi lyukasztó, táska és kalauz sapka is!, és a téesz festőbrigádja mázolta le a kopott szekrényeket. De a tsz adhatott volna egy zsák vetőmagot meg műtrágyát is, azt a kicsi hiányt nem vette volna észre az 50 hektáros tábla, ahova „tervezték”, de az tényleg nem kellett az óvodába. Így aztán hova is került? Nyilván a háztáji gazdaságok valamelyikébe – vagy egy traktoros vitte haza, vagy a fejőnő tette fel a bicikli csomagtartójára, s a portás ilyenkor nagyon elmélyülten lefelé nézett, hogy megfelelő nagyságú ke­nyeret szeljen a szalonnájához.
Mindenki egy kicsit lopott … Ez nyilván nem igazán tudományos leírása annak, mi is volt a szocia­lizmusnak nevezett rendszer működésképtelenségének egyik oka, de mindenképpen szemléletes pél­da. Példa arra, hogyan üresedtek ki olyan fogalmak, mint felelősség, közös érdek, és miként erősö­dött meg a cinizmus, az önérdek, és a többi.
De úgy látszik, sokan ebből se tanultak. Mintha a „szétlopott rendszer” szelleme kísértene újra ...­Csak most nem a közösből kéne elvenni, hanem otthonról oda vinni … Hivatástudatból ...

A híreket hallgatva a következőt képzelem magam elé:
A sebész a fiókban kotorászik, tűt, cérnát keres, esetleg egy éles ollót. A tűzoltó megtölti a felmosó­vödröt vízzel, a csillagász elkéri a gyerek karácsonyra kapott távcsövét,   a villanyszerelő kicsavarja a csillár egyik égőjét, elég lesz itthon a maradék kettő is … és így felszerelkezve elindulnak dolgozni. 

A hír pedig a következő volt:

A műsorvezető azon felvetésére, hogy sok helyen csak azért működik a rendszer, azért működnek látszólag normálisan az iskolák, mert még mindig viszi előre a tantestületet a lendület, és még mindig van egy pici tar­talékuk krétából és más eszközökből, Hoffmann Rózsa ezt mondta:
„Hát ez is benne van, de arra még nem volt szükség, hogy a pedagógus saját maga vegyen krétát. De mon­dok valamit. Hogyha adott esetben erre van szükség, ez is hozzátartozik a tanári hivatáshoz, mint ahogy a pedagógusok nagyon régóta saját maguk készítenek szemléltető eszközöket, óvodától a középiskoláig, és mindez elrendeződik."

Kedves anyukák, apukák …

Hozott anyagból paplan készítést és rendszer restaurálást vállalok! H. R.