Ha a hülyeség fájna ...

Mi lenne akkor, ha a a hülyeség tényleg fájna? Üvöltenének a magyar gyerekek, vagy csendesen szemlélődve kérdeznék: miről beszél Rózsa néni?

Csúnya bizonyítványt állított ki Hoffmann Rózsa, amikor a következőt mondta Szegeden, a Rókusi Általános Iskolában megrendezett fórumon. 

"Az ember elborzad, hányan nem tudják, mi történt a trianoni országcsonkoláskor, miért beszélnek magyarul Székelyföldön, mi történt '56-ban. Sőt, még egy magyar népdalt sem ismernek!” (…) 

"Eddig hájas, lúdtalpas gyerekeket neveltek"...majd hozzátette, hogy ezentúl máshogy lesz, mivel bevezették a mindennapos testnevelést. 

(Túllendülök azon az egyébként nem elhanyagolható kérdésen, hogy a regnáló hatalom érvelési stílusa kényszeresen a „nemzetiesség”  - szerintem rendkívül eltorzított – elvére vezet vissza mindent, nem nehéz tehát az érzelmekre játszó hívószavakat megtalálni a fenti megnyilatkozásban sem: Trianon, Erdély, '56 és a népdal. Bevett szimbólumai annak, ki a „magyar”. Ha tökkelütött marad is a szépreményű gyerek, legalább a sérelmeket tanulja meg, hogy üvölthesse a focipályán, „mocskos zsidók”, és a vereség után részegen óbégathassa a kocsmában a székely himnuszt.)

Ugorjuk, és vegyük akkor szépen sorjában, amúgy iskolásan a kérdéseinket!

1.Hányan nem tudják? 

2.Mit nem tudnak pontosan? 

3.Mi alapján vonta le ezeket a következtetéseket az államtitkár asszony?

4.Milyen tényeken alapul az a kijelentés, miszerint az iskolai nevelés az oka annak, hogy egyre több az elhízott és lúdtalpas gyerek?

Tényleg, mennyire „hülyék” a mai gyerekek? 

Nyilvánvaló, hogy a „bezzeg a mi időnkben ezt is tudni kellett”,  vagy a „régebben ilyen nem volt” és a „hozzátartozik az alapműveltséghez” - féle elvárásokkal nem sokat lehet kezdeni. 

Az érvényes, használható ismeretrendszer – ma ezt kompetencia-alapú tudásnak hívják, ami úgy vélem, „fából spanyolviasz” , mert minden időben az a tudás volt hasznos, ami képessé tette az embereket a „létezésre” - alapvetően csak az adott korhoz viszonyítva értelmezhető igazán. És ezek a „viszonyítások” nem állhatnak meg azon a ponton, hogy felsorolják a valóban létező hiányosságokat, és kizárólag ez alapján szapulni kezdik a diákokat és a bűnbaknak állított pedagógusokat. 

Ki vitatná, hogy a tudatlanság, a műveletlenség bizony jelen lévő probléma. 

Ide biggyesztem azt a kisvideót, ami arról árulkodik  (?) , mennyire tájékozatlanok az ELTE hallgatói (fogalmuk sincs, mi történik azzal a tollal, amit a holdon lépegető űrhajós leejt, vagy mikor volt a második világháború, és ki volt Eötvös Loránd, egyetemük névadója). Kérdés persze, hogy a nem igazán reprezentatív felmérés a valóban fontos tudásról szólt-e?

Vannak viszont olyan mérések, amik eléggé objektívek, sőt országok közötti összehasonlításra is alapot adnak.

Ilyen a PIRLS és a TIMSS - ezek nemzetközileg elfogadott teljesítménymérési rendszerek. 

A 2011-ben végzett vizsgálatok eredményeit az Oktatási Hivatal is közzétette honlapján. Ebből tallózok:

A 4. évfolyamos magyar tanulóknak a szövegértés kapcsán elért eredményei összességében jónak minősíthetők. Előttük végzett 12 ország (köztük Finnország, Egyesült Államok, Dánia), közel azonos szinten teljesített pl. Hollandia, Csehország, Svédország, Németország,  de mögöttük áll Ausztria, Franciaország, Románia, Spanyolország. 

A természettudományokban még ennél is kiemelkedőbbek a magyar gyerekek, ráadásul 2003 óta folyamatos a javulás ezen a területen. Csak hét ország diákjai értek el jobb eredményt, az összes többit megelőzték! Matematikában ennél kicsit gyengébbek a mutatók, de még mindig az átlag fölött vannak.

A magyar 8. osztályosok a korábbi évekhez képest – amikor különösen a természettudományokban a legkiválóbbak között voltak – valamelyest rontottak, de még így is az átlag fölé emelkednek, nagyjából azonos szinten állnak az amerikai, az angol, a szlovén, az izraeli, az ausztrál vagy olasz diákokkal.

Az ugyanebben az időszakban végzett hazai képességvizsgálat azt állapította meg, hogy az előző évek eredményeihez képest szignifikáns változás nem következett be, de természetesen nagy eltérések vannak a tanulók tudásszintje között,  amit döntően meghatároz az iskolatípus, a lakóhely, a családi háttér és sok egyéb körülmény is.

Így válik valamelyest teljessé, reálissá a kép: a mindennapokban tapasztalt súlyos hiányosságok, és a kutatások során feltárt problémák mellett a kétségtelenül jó eredményeket se volna szabad elfelejteni. Ugyanis épp ez utóbbiak jelenthetnék az egyik támpontot a továbblépéshez. Persze a „butaság hírértéke” nyilván nagyobb, lehet hüledezni, és fejcsóválgatva másokra mutogatni. No és újfent elterelni a figyelmet arról a kerettantervről, ami sok szakember szerint visszalépés, mégpedig egy diktatorikus rendszerre jellemző merev, felülről vezérelt, a tanári autonómiát erőteljesen csorbító oktatási rendszer irányába.

Mi több, az ilyen felszínes értékelés a pedagógusok munkáját is kétségbe vonja! Akik nem átallottak hájas, és lúdtalpas gyerekeket nevelni. 

Ui: Kezdődik a maszatolás! Hoffmann nem is azt mondta, hanem - a delmagyar.hu szerint - inkább úgy fogalmazott, hogy "a mai fiatalok 50 százaléka beteg. Ha nem akarjuk, hogy tovább romoljon egészségi állapotuk, és hájasok, lúdtalpasok legyenek, rá kell bírni őket a mozgásra.” 

Mi az, hogy „inkább” úgy fogalmazott? Elhangzott egy kijelentés, aminek az üzenete egyértelmű volt, és nem „inkább”! Persze lehet „átfogalmazni” - utólag. Lesz is, aki elhiszi. Elhiszi?

Nem kiabálok, pedig fáj … Az otromba hülyeség fáj, főleg, ha államtitkári fórumon terjed. Influenza ellen beoltattam magam, de az ide kevés lesz ...

Kedves diákok, ez megettétek!

A múlt év végén úgy tűnt, a megtépázott demokrácia zászlójába friss szél kapott. 
A karácsony előtt kirobbant diáktüntetések kezdetben eléggé ötletszerűek voltak. A homályos célok helyét azonban elég gyorsan konkrét követelések váltották fel, a szűkebb érdekek helyébe is olyan stratégiai kérdések léptek, amik túlmutatva az új felvételi rendszer problémáin a felsőoktatás egészére irányultak. A „jó buli lesz” filingjét maga mögé utasította a felelősen gondolkozó diákvezérek hangja.
A tiltakozás professzionalizálódott és ezzel – reméljük csak átmenetileg – a lomhán, a kivárásra, időhúzásra játszó hatalom úrrá is lett a helyzeten.
A fiatal politikusgeneráció egy új sarja hátba döfte a fiatalokat – mondja több elemző – azzal, hogy a HÖOK különmegállapodást írt alá.
Ez a dokumentum persze felfogható úgy is, hogy a diákok elértek valamit. Azt még pontosan nem látni ugyan, hogy a valóság igazolja-e az ígéreteket, de mégis elmozdu­lás,
 a drasztikus keretszám-csökkentéshez képest.
Az igazi problémáról így sikerült is elterelni a figyelmet, egyúttal legitimációt kapott a diákszervezetek néhány vezetője: bekerültek a nagypolitika előszobájába. 

Nincs tehát most szó a következőkről:

Egy ország felemelkedésének legfontosabb hajtóereje az oktatás. A világ fejlődő or­szágai  jellemzően növelték az oktatási beruházásokat még a gazdasági válság idején is! Kanada, Finnország, Dél-Korea -  és még hosszan sorolhatnánk - a nemzeti jövedelmük több, mint 2 %-át biztosítják a felsőoktatás finanszírozására. Az Európai Unió ajánlása szerint kívánatos lenne, ha a régióban is elérné minden ország az 1 %-ot. Magyarországon kb. 20 éve volt ennyi, azóta csökken, a folyamatos forráskivonás immár 0,4 % alá szorította ezt az arányt.
Mos tegyük zárójelbe az önfenntartó felsőoktatás ostoba elvét – ilyen a világon sehol sem működik, mint ahogy az is egy csúsztatás, hogy Magyarországon túl sok a diplo­más! Az EU-átlag 24 % feletti arányához képest hazánkban ez csak 13,8 %-ot tesz ki. Az pedig, hogy az ország valós igényeihez igazodjon a képzés, alapvetően úgy érhető el, ha a munkáltatókat nagyobb arányban vonják be a kutatásokba, a tehetséggondo­zásba, a különböző ösztönző rendszerek kialakításába – ezt teszik a sikeres országok – és nem felülről vezérelt, adminisztratív szabályokkal kötik gúzsba az intézményeket.
Hozzá kell tenni persze azt is, hogy a hatalom ugyanakkor megteremtette saját gát­jait is: a vidéki városok polgármesterei nagy igyekezettel próbálják életben tartani a városukban, vagy régiójukban működő főiskolákat, egyetemeket, s nyilván nem számol­nak azzal, hogy ez a lokálpatrióta törekvés hozzájárul a hazai felsőoktatás egyik di­szfunkcionalitásához. Jelesül a rengeteg párhuzamos képzés feleslegesen nyeli a pénzt és valóban sok olyan diplomást bocsát ki, akik nem rendelkeznek piacképes tu­dással.
Nos, ezek a makro-kérdések most kikerültek a reflektorfényből, a kormány felléle­gezhet.
Reméljük, a diákok hamar rádöbbennek: a figyelemelterelés áldozatai lettek. 
No és kaptak néhány „sallert”, vagy „kokit” is: 
"Figyelj, öcsi, nem azért jöttünk ide, hogy titeket hallgassunk.  Azért jöttünk ide, hogy az ország felelős vezetőit hallgassuk, te pedig szerintem hazamehetnél édes­apádnak lecsavarni két nagy fülest, hogy nem nevelt meg." - imigyen próbálták „hely­retenni" a Hallgatói Hálózat tiltakozó képviselőit az államtitkár tájékoztatóján. Ehhez a „helyreigazításhoz” csatlakozott a Facebook-on „zöldruhás nő”-ként beazonosított tanárnő is, aki hasonlóan indulatos prédikációval igyekezett lehűteni a „rendbontókat”:
„Nagyon éretlen vagy ezekhez a feladatokhoz és még nem tettél le annyit az asztalra... tanuljál és legyél jó az országnak”!

Így van, fiatalok: Legyetek jók, ha tudtok! 
Az én olvasatomban az a „jó”, aki felelősen gondolkozik, és bátran kiáll a véleményével, akkor is, ha begyöpösödött felnőttek tekintélyelvű, indulatos szavakkal próbálják „lepofozni”.
Ahogy tavaly december végén mondtátok: Ne nézzenek hülyének benneteket!

Hozott anyagból ...

„Ezt nem érteni én” - ingatta a fejét Won, a koreai származású, de már amerikai állampolgárságú vendégtanár. Az 1980-as évek végén érkezett hozzánk az egyetemre, egy évre.
Egyik este a „háztáji gazdaság” működését próbáltam neki elmagyarázni, inkább csak amolyan ele­mi szintű ismeretterjesztés módján. Idéztem, azt a jócskán „lebutított” magyarázóelvet is, hogy min­denki csak egy kicsit vitt haza – értsd: lopott – az üzemből, iskolai konyháról, csillagvizsgálóból, és a fegyver-és gázkészülék gyárból (itt készült hajdanán a gépfegyvergyártás melléktermékeként ked­venc lendkerekes játékmotorom is).
Won nem értette. Alapvető erkölcsi aggályai voltak. Pedig nagyon hamar szembesült a „magyar va­lósággal”. Megérkezése napján már hívta a gondnok, hogy összekészítette számára is az irodaszer-csomagot, menjen le érte. Pár perc múlva egy dobozzal tért vissza, letette az íróasztalára és látható megrökönyödéssel pakolt ki belőle. Három csomag írógéppapír, kis dobozban egy tu­cat Tixo tekercs, maroknyi töltőceruza, hozzá 3-4 csomag heggyel, filctoll-készletek, tollak, betétek, és persze rengeteg boríték,jegyzettömb...nem sorolom. 
Mit csináljak én ennyi mindennel? - hüledezett. S akkor kiszaladt belőlem a beidegződött mondat, a magától értetődő, a megszokott, a kicsit tán cin­kos ( bizony így szocializálódtunk) ötlet: Ami itt nem kell, azt vidd haza! Won döbbenetét nehéz szavakba önteni...
Igen, bevallom, a gyerekeimnek soha nem vettem radírt – az az öt darab, amit először kaptam a gondnoktól, egy életre kiszolgálta az egész családot (egy radír – egy élet, hacsak nem eszi valaki, különben nem iga­zán „fogyó eszköz”),  mint ahogy a golyóstollak, gémkapcsok, tűzőgép és a belevalók is hazakerül­tek. 
No meg az óvodába … Ahol az első szülői értekezleten így szólt az óvónéni: "Kedves anyukák, apukák, aki olyan helyen dolgozik ...” A mondatot nem kellett befejeznie. A magyar szülő ismerte a „dörgést.” Így került lécből barkácsolt faliújság a folyosóra (a faanyag az asztalosüzemből jött, a festék a vállalat raktárából), az udvari játékvillamosban igazi ülések voltak sőt még igazi lyukasztó, táska és kalauz sapka is!, és a téesz festőbrigádja mázolta le a kopott szekrényeket. De a tsz adhatott volna egy zsák vetőmagot meg műtrágyát is, azt a kicsi hiányt nem vette volna észre az 50 hektáros tábla, ahova „tervezték”, de az tényleg nem kellett az óvodába. Így aztán hova is került? Nyilván a háztáji gazdaságok valamelyikébe – vagy egy traktoros vitte haza, vagy a fejőnő tette fel a bicikli csomagtartójára, s a portás ilyenkor nagyon elmélyülten lefelé nézett, hogy megfelelő nagyságú ke­nyeret szeljen a szalonnájához.
Mindenki egy kicsit lopott … Ez nyilván nem igazán tudományos leírása annak, mi is volt a szocia­lizmusnak nevezett rendszer működésképtelenségének egyik oka, de mindenképpen szemléletes pél­da. Példa arra, hogyan üresedtek ki olyan fogalmak, mint felelősség, közös érdek, és miként erősö­dött meg a cinizmus, az önérdek, és a többi.
De úgy látszik, sokan ebből se tanultak. Mintha a „szétlopott rendszer” szelleme kísértene újra ...­Csak most nem a közösből kéne elvenni, hanem otthonról oda vinni … Hivatástudatból ...

A híreket hallgatva a következőt képzelem magam elé:
A sebész a fiókban kotorászik, tűt, cérnát keres, esetleg egy éles ollót. A tűzoltó megtölti a felmosó­vödröt vízzel, a csillagász elkéri a gyerek karácsonyra kapott távcsövét,   a villanyszerelő kicsavarja a csillár egyik égőjét, elég lesz itthon a maradék kettő is … és így felszerelkezve elindulnak dolgozni. 

A hír pedig a következő volt:

A műsorvezető azon felvetésére, hogy sok helyen csak azért működik a rendszer, azért működnek látszólag normálisan az iskolák, mert még mindig viszi előre a tantestületet a lendület, és még mindig van egy pici tar­talékuk krétából és más eszközökből, Hoffmann Rózsa ezt mondta:
„Hát ez is benne van, de arra még nem volt szükség, hogy a pedagógus saját maga vegyen krétát. De mon­dok valamit. Hogyha adott esetben erre van szükség, ez is hozzátartozik a tanári hivatáshoz, mint ahogy a pedagógusok nagyon régóta saját maguk készítenek szemléltető eszközöket, óvodától a középiskoláig, és mindez elrendeződik."

Kedves anyukák, apukák …

Hozott anyagból paplan készítést és rendszer restaurálást vállalok! H. R.

Emberek és állatok

Szomorúan állapíthatom meg: a listázásokról szóló eddigi bejegyzéseim folytatást követelnek. Tud­tam, hogy így lesz, csak reméltem, hátha tévedek... Nem ez történt!

Ma már össznépi játékká lett, hogy kis hazánkban minden igaz lehet, még az ellenkezője is …

Persze vannak ennek ősi gyökerei, íme a szólás: Ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes.

Nemrég a parlamenti zsidózást magyarázták valahogy így: a „képviselő” pontatlanul fo­galmazott, majd azt írták, hogy nem is a származásról, „csak” az állampolgárságról volt szó.

Honfitársaim, magyarok, horvátok, szlovákok, zsidók, cigányok és ti is, pirézek!

Ne aggódjatok, nem „ÚGY” gondolták!

Hanem "ÍGY"!

Bayer Zsolt írásából (Magyar Hírlap, 2013. január 8. ) idézek: 

„A tények pedig ezek: a cigányság jelentős része nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. A cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik. Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!” 

Ez az „ember”? Ember „ez”?

Több szót nem találok a döbbenetre, de itt nincs vége, mert Bayer Zsolt magyarázkodik, és ahogy teszi, attól még borzalmasabbá lesz az egész.

Bayer  hazudik – utálom ezt a szót, máskor inkább a választékos „valótlant állít” formát használom, de ide az most túl finom, szenvtelen - , tehát B. Zs. hazudik, amikor ezt állítja:

„Nem, nem akarom likvidálni a cigányságot, sem egy részét, sem egyetlen cigányt. Miképpen nem akartam elütni cigány gyerekeket sem, és nem akartam a gázolás után megállás nélkül tovább hajta­ni. Mindez hazugság. (...) „

Valóban hazugság?

Az olaszliszkai eset után Bayer szó szerint a következőt írta:

 „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba.” 

De ezek után jön a magyarázkodás – kérdem, lehet „ezt” megmagyarázni? - mégpedig a következő­képpen:

„tudom én, ez a helyzet nem fordulhat elő. Ha az ember elüt valakit, különösen, ha az illető gyerek, muszáj megállnia. Tehát meg fogunk állni ezután is. Valamit mégis tenni kell. Jó, ha indulás előtt beszerzünk egy lőfegyvert. Ha elütünk egy gyereket, álljunk meg. S ha gyülekezni kezdenek körü­löttünk az állatok, használjuk bátran fegyverünket.” 

Inkább ne magyarázkodott volna! 

Bár ez összecseng kimondott céljával: minél nagyobb vihart kavarni. A „semmittevés büdös langyos tavacskáját” felkavarni.  „Bármi áron.” Hitvallásának fontos elemére is rávilágít ez: a cél szentesíti az eszközt! A cinizmus klasszikus megnyilvánulása. 

A hatalom gőgje még csak elviselhető volt, de a hatalom cinizmusa – mert az efféle gondolatok en­nek a hatalomnak a kebelén, sunyi jóváhagyásával, elnéző mosolyától kísértve, de a hátunk mögött azért cinkosan összekacsintva kaphatnak teret – félelmet ébreszt. 

Bayer mostani magyarázkodása is ugyanezt a logikát mutatja:

„Megnyugtatom az összes mostani aktuális műfelháborodót és fene nagy emberjogi aktivistát, ha ci­gányokat óhajtanék likvidálni, arról soha nem beszélnék nyilvánosan"  

Hagyjuk most az ő címkéit (műfelháborodó, fene nagy emberjogi aktivista), és figyeljük a mérhetetlen cinizmust: ha akarnék is likvidálni, arról nem beszélnék nyilvánosan ….

Na ez az a „felfogás”, ami végleg túlszalad mindenen. Embertelen. Emberhez méltatlan. Aljas fasisztához „méltó”.

Barátaim! Magyarok, cigányok, zsidók, mindenféle népek, és persze ti is, pirézek: most kell felállni és csend­ben megfogni egymás kezét és a szemébe nézni ennek az … Nem írok ide jelzőt... Abban remény­kedem, hogy Bayer Zsolt önmagát írta-irtotta ki „Európából” !

Listáznak, listáznak... Félnek?

Nem most kezdődött …

Egy korábbi bejegyzésemből idemásolok pár sort:

„Eddig volt -régen - B-lista, aztán jött az ügynök-lista, BAR-lista, s most: „büdöszsidó-lista”. A hír: Politikai hovatartozástól is függ, hogy a Fidesz-KDNP-vezette Egerben ki léphet fel kulturális rendezvényeken. Legalábbis erre enged következtetni egy hivatalos bizottsági jegyzőkönyv. Egy önkormányzati képviselőt fel is kértek a "nemkívánatosak" listájának összeállítására. Tavaly egy köztudottan baloldali művészt nem engedtek szerepelni, de márciusban egy helyi színészt is boj­kottáltak egy városi eseményről. Aki most nemkívánatos: Székhelyi József színművész.” (2012. május 9.)

A sunyi, kígyó módra tekergő és alattomosan sziszegő, nem ritkán félszavakba, cinkos viccekbe bújtatott zsidózás-cigányozás-buzizás-komcsizás és a többi – kígyója újra és újra belemar a civili­zált emberbe – akkor is, ha ez most képzavar.

Hiába (?) kapta fel a fejét a humanista, demokrata ember, a „fehérek közt egy európai”, s dagadt or­szágos méretűvé a tiltakozás, úgy látszik, a rossz szellem azóta is itt leng körülöttünk.

Tegnap este egy újabb listát lobogatott meg a diktatúra szele!

A kormányszóvivői tájékoztatón Gíró-Szász cinikusan, kioktatón – ahogy nem sokkal korábban „vezérük” utasította rendre levelében a diákságot -  kommentálta az egyetemisták megmozdulását, és elővett egy újabb listát.

A szóvivő színlelt, csendes méltatlansággal sorolta, hogy a tüntetés egyes vezetői nem átallják már kilenc-tíz éve költeni az állam pénzét, még mindig egyetemisták. Mintha azt sugallta volna, hogy tüntetgetnek itt jó dolgukban, ahelyett, hogy tanulnának.
Másnap csatlakozott ehhez a „szellemiséghez” az iparkamara elnöke is aki kendőzetlenül kijelentette: nem tartható az, hogy egyesek életvitelszerűen, indokolatlanul hosszú ideig élvezik az egyetemista létet. Szerinte 4-5 év alatt is le lehet diplomázni.

Minden hozzáértő elfogadja azt, hogy a magyar felsőoktatás egész rendszere megújításra szorul.
Az is igaz, hogy valóban sok diák „lébecol át” több évet, úgy, hogy nem sok látszatja van a tanulá­sának. De azt senki sem állíthatja, hogy ez az általános. 
Vannak, akik azért élnek hosszabb ideig a campus falai közt, mert párhuzamosan más képzésben is részt vesznek, mások doktorandusz-hallgatóként folytatják, és szép számmal vannak olyanok is, akik a passzív féléveiket azzal töltik, hogy megkeressék a következő időszakra szükséges pénzt. 
Nyilvánvaló, hogy ezen felül is maradnak azért olyan hallgatók, akik valóban „jó buli az egyetemis­ta lét” - attitűddel végigszórakoznak pár évet – de hiszem, hogy nem ők a többség.

Az igazi kérdés szempontjából ennek az érvelésnek nem sok szerepe van! 

A kormányszóvivő motyogva értetlenkedik azon, hogy olyan diákok tüntetnek, akiket közvetlenül nem is érintenek a kormány bejelentett korlátozó intézkedései.
Elképesztő cinizmus vagy inkább: ostobaság ez? Nem tudom, melyik a rosszabb? Mintha nem az lenne a világ egyik legnemesebb dolga, hogy éppen azok emelik fel szavukat, akiknek nincs ebből közvetlen hasznuk, de teszik a dolgukat, mert ez is az ember kötelessége: a szolidaritás, többek kö­zött. Ráadásul nyilvánvaló, hogy a most egyetemisták jobban ismerik a felsőoktatás problémáit és a rá leselkedő veszélyeket, mint a középiskolások. Nyilvánvaló, hogy ők tüntetnek.

Persze ne is azon akadjunk fel igazán, hogy a hatalom képviseletében valaki ésszerűtlen érvekkel dobálózik!

Sokkal nagyobb veszély az újabb lista, ami a diktatúrák gyakorlatát követi. És ebben a pillantban az is másodlagos, hogy vajon igazuk van-e az egyetemistáknak.
Az a kérdés, tűri-e a társadalom azt, hogy a hatalom ahelyett, hogy racionálisan válaszolna az elége­detlenségre, ismét listát készít... Most arról, hogy a tüntetők vezetői jó tanulók-e, és mennyi ideje járnak egyetemre Olyan lista ez, és olyan személyes adatok, amiknek a megszerzése és nyilvánosságra hozása bűncselekmény!

Ezek után azt is el tudom képzelni, hogy már kutakodnak arról, hogy a tüntetők milyen származásúak … Rémeket látok? Lehet, hogy a totális ellenőrzésre törő gátlástalan és cinikus hatalom félelmét ..?

Szak-"dolgozni csak pontosan..."

Folyik a mosakodás, magyarázkodás, mutogatás, felelősségelhárítás.
Mindezek a tényen semmit nem változtatnak: Semjén Zsolt plagizált!

Itt és most érdektelen, hogy: 


- 20 évvel ezelőtt – mint állítja -  „jóhiszeműen” járt el,
- milyen volt a tanulmányi előmenetele,
- akkor elfogadták a dolgozatát,
- hibázott a konzulens vagy a vizsgáztató,
- 20 évvel ezelőtt mit tartalmazott és mit nem az egyetem szabályzata a     szakdolgozatokkal kapcsolatban,
- utólag van-e joga, lehetősége az egyetemnek felülbírálnia a korábbi minősítést, és így tovább...

Nézzük elölről!

Az, aki főiskolára, egyetemre jár – és ez így volt 20 éve is –, tanulmányai során számtalanszor kell, hogy találkozzon a tudományos hivatkozás, a forráskezelés egyértelmű módjaival!
Házidolgozat, referátum, tudományos diákköri munka, és egyáltalán a szakirodalom tanulmányozá­sa folyamatosan mutatja, hogyan is kell hivatkozni!
A legtöbb intézményben – így az ELTE-n is – a módszertan kurzusokon tanítják a helyes forráske­zelést.
Aki eljut addig, hogy szakdolgozatot írhat, ezekkel az ismeretekkel rendelkezik! Az főként, aki egyetemi éveiről büszkén mondja, hogy kitűnő, illetve jeles volt végig!
A szakdolgozat elkészítése pedig – elvileg – nem úgy történik, hogy a hallgató otthon csendes ma­gányában megírja, és a kész művet beadja! A diplomamunka a témafelelős, konzulens és a hallgató folyamatos együttműködésén alapul. Legalábbis így kellene. Ennek során az esetleges forrásfelhasz­nálási hibáknak is ki kell derülnie.
Ha nem így történik, akkor abban a konzulens mulasztása is benne van.
Magam több, mint 600 szakdolgozatnak voltam gazdája, mint konzulens, illetve opponens. Kizárt­nak tartom, hogy több tíz oldalnyi „idegen szöveget” a munka bírálója ne  vegyen észre. De ahhoz bizony figyelmesen el kell/ene olvasni! Ha megköveznek is érte: lehet úgy szakdolgozatról bírálatot készíteni, hogy csak épp átfutja az ember. Nem hivatkozom most a tanárok túlterheltségére, vagy arra a jóhiszeműségre, amivel a diplomázó munkáját a kezükbe veszik. Néhány sornyi címkézetlen rész elkerülheti a legjobb szakember figyelmét is, de hogy a dolgozat 40 %-a jelöletlen forrás átvé­tele legyen? Ez képtelenség!

Az államvizsán a diplomamunka megvédése során pedig már a tartalmi kérdések kerülnek terítékre, a formai követelményekről nem esik szó. Ha a dolgozatot „befogadták”, azaz mindkét bíráló elégsé­gest, vagy annál jobbat adott rá, nem igazán bogarásszák azt, vajon minden idézőjel és lábjegyzet a helyén van-e?
Nem akarom kisebbíteni a bírálók, a vizsgáztatók felelősségét, vagy azt ecsetelni, hogy bizony nem szabályozták kellően a szakdolgozat írásának módszertani alapvetéseit. Ez itt és most szintén érdek­telen.
Más szövegét jelölés nélkül átvenni, azaz saját gondolatként feltüntetni erkölcstelen, szabálytalan és jogszerűtlen. Lehet mutogatni az akkori tanárokra, az egyetemre, a dolgozatot akkor is megírta „va­laki”, mégpedig úgy, hogy majd a felét lopta. 

Keresztényüldözés? Politikai harc? Lehet kiabálni ezeket, és elutasítani a bírálatokat. Nyilván a politikai ellenfelek könyörtelenül kihasználnak minden botlást, bármelyik oldalon követik is el. 

De ez már egy másik történet.

A kapufa a hibás

Vasárnap délután, kis lazítás, amúgy „férfiasan”, azaz céltalanul nyomkodom a távirányítót … Focimeccs kezdődik, dolgoznak még bennem ifjúkori reflexek, megállok itt … A meghívott szakértő – egykori válogatott labdarúgó, nevét kíméletből nem írom ide – nyilatkozik, emígy:
„Mindkét csapat számára a győzelem a fontos” … Jól van – mormogom, bugyuta kezdő mondat volt, lesz tán értelmesebb is. Jön a következő: „A döntetlennel nyilván kevésbé lesznek elégedettek”. Lehet ezt még fokozni? - kérdem. Lehet. Ezt hallom: „Labda nélkül nehéz a támadás!”
Legyintenék, hogy reménytelen, de nincs vége, az „izgalmas” beszélgetés újabb témája a közönség: „A drukkerek úgy döntöttek – értesít a riporter -, hogy nem lesz szervezett szurkolás!” Meghökkenek a hír hallatán. Mit jelenthet ez?- morfondírozok. Eszerint nem üvöltik kórusban, hogy „szemüveget a bírónak”, no meg az elmaradhatatlan „hú – ha anyád” is elmarad? A szakkommentátor megmagyarázza: A szurkolók nehezményezik, hogy a klubvezetés bűnözőt lát bennük, mert fényképes igazolvány bevezetését tervezi. Mindeközben a lelátón „kedvesen” óbégatva szidja egymást a két tábor, „békésen” rázzák az öklüket és azt skandálják … Na ezt már nem írom le.
A meccs elkezdődik, a játékosok nekilódulnak, hogy – idézem ismét a volt focistát – „az idény utolsó mérkőzésén feltegyék a koronát” … Hogy mire is? Ezt nem tudom, mert mindkét csapat az alsóházban tanyázik, a királyválasztás mintha nem erről szólna.
A félidő végén értékel a „szakember”: „Az első gól egy hibából esett!” Nocsak! Ki gondolta volna? Aztán egy rendkívüli felismerést fogalmaz meg: „A csatárok állandóan változtatták a helyüket, keresték a pozíciójukat.” Magyarul: rohangáltak, mint pók a falon. Egy csúnyán elrontott kapura rúgás szakszerű elemzéseként pedig ezt halljuk: „A játékos túl sok belsőt rakott bele.”
A kommentátor igyekszik e szellemi magaslatra követni a volt focistát: „A csatárról bepattant a gól.” Ez a szótévesztés az immár klasszikus Hofi-szöveget idézi fel bennem: „És ebben a pillanatban megszólalt a stopperóra.”  
Szerencsére a szünetnek vége, de hogy ne legyenek illúzióim, máris szól az újabb bölcsesség: „Nincs lefutva a meccs, mindegyik csapatnak maradt még lehetősége.”
Na ez nagy kár. Hogy még ennyi lehetőségük van. Kapnak bőven támogatást „felülről” is... Mint látványsportág. Kell az. Ezt a mérkőzést talán ha kétezer ember nézte. Az üres lelátók látványa valóban ezt igényli. Hogy újabb stadiont építsenek, például a felcsúti „fociakadémián”.
Nagy kérdés persze, meddig tart ez a „meccs”... és lesz-e hosszabbítás …
De minek is bármiféle kritika, magyarázat! „A kapufa a hibás! Az a hülye akác!” 
Kelt 2012 november 25-én, a „magyar labdarúgás napján”. Ma 59 éve volt a 6:3