Az erő legyen veletek!

Megöltek egy nőt Pakisztánban. Egy énekesnőt. A nyílt utcán, hidegvérrel.

Mi volt a „bűne”?

A pastu világ – ami az iszlám egy radikális irányzatának elvei szerint szerveződik – rengeteg dolgot tilt a nőknek. Mi, európaiak csak hüledezünk, ha azt halljuk, hogy mi minden tilos a számukra.

Igen, az iszlámból kiágazó fundamentalista törekvések a szellemi alapjai azoknak a kultúráknak, ahol a hatalomnak alávetettség természetes állapot, ahol az emberi méltóság, a szabadság ismeretlen fogalmak. Pontosabban bizonyos társadalmi rétegek, csoportok számára adott kiváltságok ezek.

Szaúd-Arábiában például az utcán kötelező a bokáig érő, karokat is eltakaró fekete lepel, sőt ezt még az európai nőktől is elvárják.  A nők itt nem vezethetnek gépkocsit, nyilvános helyekre kizárólag férfi családtag kíséretében léphetnek be, de még a bankokban is egy nők számára elkülönített helyiségben intézhetik csak a hivatalos ügyeiket.

A tálibok uralta területeken egy nő nem ülhet kerékpárra, motorra, nem léphet be sportegyesületbe, nem járhat múzeumba, nem szólalhat meg rádióműsorban, sőt tiltják számukra a hangos nevetést, a kopogós cipőt, az ékszereket, az élénk színű ruhákat, de még a saját házuk erkélyére se léphetnek ki.

Pakisztánban a Szvat-völgyet uralma alá hajtó tálib parancsnok, Fazlullah betiltotta a televíziót, a zenét, a nyilvános éneklést és a táncot, kíméletlen merényleteket követett el rádiók, üzletek, lányiskolák ellen – a Nyugat ellen. Bár az ő hatalmát 2009-ben megtörte a pakisztáni hadsereg, az ősi hiten alapuló szokások jó része ma is él.

„Bárki aki elhagyja iszlám vallását, ölessék meg”. Így szól Mohamed próféta intése. Ez volt a tragédiája annak a szaudi nőnek, aki áttért a kereszténységre. Apja – miután kivágta a lánya nyelvét, élve elégette. Ez úgynevezett becsület-gyilkosságnak számít, a vallása szerint nem tett semmi rosszat. A „világi” törvénykezés ezért legfeljebb 3 év börtönre ítélheti.

Micsoda „barbár” szokások – csóváljuk a fejünket.

A mi „fejlett kultúránk” bezzeg már rég maga mögött hagyta azt a súlyos eszmét, ami származásuk, identitásuk, vallásuk, világnézetük, nemük és ehhez hasonló okok miatt tett különbséget az emberek között. Valóban?

Halkan szól kezemben a gitár, éppen effélét dúdolok: „A szó veszélyes fegyver, s van, aki fegyvertelen..”

S ekkor harsány hangok hasítanak a békés dallamok közé: lezsidózott színművész, pellengérre állított melegek, minden bűnökért szidalmazott cigányok … hogy ez régen volt? A hang azonban erősödik …”

„Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése” – harsogja az ország első embere.

Megszeppenek. Hát nem az a kor jött el, amikor a polgárok önkéntes együttműködése, a bizalmon, összefogáson alapuló szerveződések – ahogy Fukuyamát idéztem korábban: a társadalmi tőke – révén irányítjuk magunkat?  Az eszmék és vélemények szabadsága, a közös gondolkozás és összefogás helyett fentről dörgött diktátumok, a „többség ereje” dönt? Hamarosan megszabják azt is, mikor, kivel és miért?

Félnünk kell vajon az „erőtől”? Akkor kérdezem: Lehet, hogy ez a veszély tőlünk is van? Vajon ki-ki a saját „kis körében” kezet nyújt-e a másiknak? Keresi-e, miben segíthet? Híd-pilléreket állít-e jószándékból, türelemből, megértésből, avagy ő is árokásásba kezd, mint az „erősek”?

Vagy csendben elfogadjuk, hogy „félázsiai népség” vagyunk? Másodrendűek? Akiket erővel kell terelgetni?

„Totyogjon, aki buksi medve, láncon - nekem ezt nem szabad!”

A gyönyörű és tehetséges Gazala Dzsaved szembeszállt az ostoba, idejét múlt pastu hagyományokkal. Énekelt, bátran, igaz hittel. Tizenkét albumot és számtalan kislemezt készített. Azt üzente, hogy a zenét senki nem némíthatja el. Szembeszállt az „erővel”, azzal a hatalommal, ami a földbe taposta volna azt, aki másként gondolkozik, aki az új kor szellemét beengedte az életébe. Elvált rettegett férjétől, de ezzel kihívta „isten haragját” is.

Dúdolgatok tovább … de csak dalfoszlányok, furcsa mondatok torlódnak össze:

Miért hagytuk, hogy így legyen…Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt! …Lennék kispolgár boldogan, bárhol, ahol béke van. Lennék köztük én az átlag, kinek az Emberi Jogok járnak…Valahol mélyen, ahol a szavak elfogynak, szabadok vagyunk. De nem lettünk jobbak. Amikor letört szárnyakat látok, nincs bennem sajnálat, nem szeretem, sem az erőszakot sem a gyávaságot….

„Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.”

Bíbor füst a vizen

Összeszorul a gyomrom, itt már nincsenek miértek, csak üres mondatok: ez az élet, és egyszer minden véget ér. Ahogy elsuhannak fölöttem is ezek a közhelyek és évek, egyre több a veszteség, hiszen fiatalságom idejének nagyjai, a példaképek, az ikonok, az istenek is megöregszenek. Nemrég a Bee Gees énekese hallgatott el, a Massathussets és a többi nagy sláger így vált immár örök emlékké.

Korosztályom tagjai és az eggyel idősebbek értik a kérdést: Emlékszel, amikor megszólalt az a riff, tudod, a „füstavizenelején”? Ami minden gitározni tanulónak kötelező lecke volt!

Smoke on the water …

Ebből a dalból tudtuk meg, hiába égett le a stúdió, a zene akkor is szólt tovább!

  
Few red lights and a few old beds
we made a place to sweat
no matter what we get out of this
I know, I know we'll never forget
Smoke on the water
a fire in the sky
Smoke on the water

Néhány piros lámpa, öreg ágyak, izzadás, igen, nem számít, mit hozunk ki ebből, tudom, sose felejtjük el. Füst a vízen és tűz az égen.

De elhallgatott a Hammond orgona is, ami oly testessé és elementáris erejű hömpölygéssé duzzasztotta a „bíborszín” zenét.

Hétfőn, 71 éves korában elhunyt Jon Lord, a Deep Purple alapító tagja, a Smoke ont the water, és megannyi dal társszerzője.

A tettes ismeretlen

A legfrissebb hír:

„Elfogta a rendőrség Bándy Kata gyilkosát, a 26 éves P. Lászlót. A férfi az utóbbi hónapokban egy romházban csövezett a barátnőjével Pécsett, és még napokkal a gyilkosság után is posztolt a Facebookra. A barátnője nem gondolta volna, hogy ilyenre képes. P. László a DNS-minta alapján bukott le, beismerte tettét.

De a valódi tettes még mindig ismeretlen! Állítom ezt én, és kérdezek: Ki lehet az? A sors? Vagy „ez a világ”? Az elkerülhetetlen? A végzet?

Valami magyarázatot, „értelmet” keres az ember az „értelmetlen” pusztításban.

Voltak ezzel a tragédiával kapcsolatban teóriák, szakmai és laikus viták.

Akadtak, akik tényszerűen, a tanulság okán vagy a jövőbeni hibák elkerülése érdekében az áldozattá válás szempontjait emlegették. Az objektivitás ellenére nagy felhördülést váltott ki, amikor felsorolták ezeket (késő éjjel, kihalt utca, csinos, szép, fiatal lány, egyedül) és azonnal jöttek az indulatos reakciók: ez elkerülhetetlen volt! Ha nem akkor történik, hát máskor, ha nem őt, akkor mást – rosszkor volt rossz helyen, az ilyen dráma kikerülhetetlen része ennek a világnak, ennek a Magyarországnak.

Sokféle teória is született: talán egyik kliense volt, vagy a korábbi barátja, ismerőse. Aztán: előre kitervelt gyilkosság volt, a tettes követte őt a néptelen utcán, de lehet, hogy sorozatgyilkos, végül pedig: típusbűncselekmény történt.

Az utolsó kivételével mindegyik elképzelés összeomlott! Egy hajléktalan az elkövető, aki véletlenül (?) arra kódorgott. Akit az ismerősök úgy jellemeztek, hogy „tök normális, nyugodt srác”, aki addig nem ölt, akiről a barátnője ezt el se tudta képzelni. „Egyszerűen beindult”, írták a mai lapok – szexuális indíttatású cselekmény volt, ami sajnos „tipikus” véget ért.

Hogy a lélek mélyén mi minden rejtezik, talán a szakemberek megtudják majd.

De hogyan tovább? Mi lehet a „válasz” az elkerülhetetlenre?

Lincs-hangulatú posztok sokaságában követelik vissza a halálbüntetést!

Durkheim - francia szociológus - több, mint száz évvel ezelőtt már leírta: senki nem igazolta, hogy önmagában a büntetés szigorítása a legcsekélyebb pozitív hatással lenne a bűnözés csökkenésére. Kriminológiai „anekdota”: a középkorban csonkítással, halállal büntették a lopást, és mégis, a nyilvános kivégzéseken – amiket az elrettentés szándékával rendeztek - a tömegben serényen „dolgoztak” a zsebtolvajok, mit se törődve azzal, hogy ha rajtakapják őket, akkor a halál fiai. Hitték, hogy ez nem következik be.

Sok tapasztalás van arról, hogy az erőszakos bűncselekményt elkövetők ott, akkor a legritkább esetben gondolnak arra, vajon mi lehet a büntetésük, ha elfogják őket. Nem, ők leginkább abban bíznak, hogy megússzák! Szakszerűbben: elrettentő ereje a jó felderítési aránynak van! Amíg arra alapozhatnak a tettesek, hogy úgysem derül ki, addig hiába riogatják őket a kötéllel.

Akkor mi a büntetés célja? Durkheim azt fejtegette, hogy a büntetés elrettentő, visszatartó, megelőzésre irányuló, és nevelő hatása messze nem olyan erős, mint azt reméljük. Mi akkor a szerepe? A válasza egyértelmű, de nem megnyugtató: a büntetés a „normális” embereknek szól, azt jelzi számukra, hogy még mindig érvényben vannak azok a normák, amik szabályozzák az életüket. Az elkövető „megbűnhődik”, megfosztják szabadságától, amitől lehet, hogy szenved, de mit ér vajon ez azoknak, akik a bűn áldozataiként viselnek fájdalmat?

A szankció tehát valójában a bűntelen emberek hitét, bizalmát erősíti.

Csekély vigasz ez. Hozzáteszem: Konrad Lorenz az emberiség önpusztításának megállítását abban látja, hogy vissza kell adni a szépbe és a jóba vetett hitet és bizalmat. Ezt itt és most, e tragédia árnyékában tán demagógnak tűnik, de nincs más esélyünk – írta Fukuyama is -, mint újraépíteni ezeket az értékeket.  A bizalmat, az egymásra figyelést, a legfőbb társadalmi tőkét.

A bűnöket az élhető lét, az összetartozás tudata és érzete szoríthatja leginkább vissza.

A politika erről kevésbé vesz tudomást. Nem véletlen, hiszen ma itt és most a megosztás kifizetődőbb.

„Az elmúlt napok erőszakos bűncselekményei után a halálbüntetés visszahozását követelik a Fidesz képviselőcsoportjának kisgazda politikusai. Közleményük szerint lehetőséget kell adni az államnak arra, hogy megvédje állampolgárait az emberségükből kivetkezett bűnözőktől.”

Szomorúan olvasom ezt.

Ahogy a következő mai hírt is:

„Holtan talált a fia szombaton egy 42 éves nőt Győr Ady-város egyik panellakásában - közölte Győr-Moson-Sopron megyei Rendőr-főkapitányság. A nyomozók a bűncselekménnyel összefüggésben egy 41 éves, pécsi férfit keresnek…”

Nem tudni, ki lehet az a 42 éves nő. Valakinek a lánya, négy gyermeknek az anyukája. Áldozattá lett. Vajon ez is típusbűncselekmény?

Gondolatban gyújtsunk neki is egy gyertyát, s mormoljuk azt, amit ezrek Katáért: Nyugodjék békében!

Bizalom - e dőre álom

 

Ülök a „HIVATAL” folyosóján, kezemben sorszám. Rettegek. Vajon elég lesz-e a tucatnyi okirat, igazolás, adatlap, aláírva, pecséttel, stb.

Mert a HIVATAL bizalmatlan. Tán attól tart, hogy az ügyfél hazudik. Hogy nem is ott lakik, a jövedelme sem annyi, nincs kutyája, egyébként pedig nem is űrhajós, hanem vájár, akinek kinőtt a harmadik melle ezért leszázalékolták.

Hánykódik az elmém hullámról hullámra.
Rajzol a képzelgés álmatlan pillámra:
Pillámat beírja mozgó képeivel,
S képeit a tarka életből szedi fel.
Ott van a bízalom, ez a dőre álom;
Ott ül a kaján hit egy törött nádszálon; (Arany János)

Pedig mindent tudnak rólunk. A Nagy Testvér rögzítette már az összes adatunkat, de ennek ellenére újra és újra bizonyítanunk kell, hogy mi vagyunk önmagunk.

Igaz eset: gyerektartás módosítása ügyében érkezett kérvény ahhoz a bírósághoz, amelyik korábban megállapította annak összegét. Visszadobták a beadványt azzal, hogy a kérelmező nem csatolta a gyermek születési anyakönyvi kivonatát. Azt a dokumentumot tehát, aminek alapján a bíróság egyébként korábban eljárt. Eszerint a bíróság már nem csak az ügyfélben nem hitt, hanem saját magában sem?

A bizalom színterei átfogják a mindennapi emberi kapcsolatok, az intézmények, illetve a különböző „rendszerek” világát.

Napjaink egyik igen népszerű társadalomkutatója, Fukuyama, több könyvet is szentelt a bizalom szintjeinek és természetének elemzésére.

Szerinte a bizalom a szabályszerű, becsületes és együttműködésre kész viselkedés elvárása egy közösségen belül. S a bizalom egyúttal a legfontosabb eleme az úgynevezett társadalmi tőkének. A társadalmi tőke pedig az emberek együttműködési képessége – ami viszont bizalom nélkül nem lehetséges.

Helyben vagyunk. A nagy kérdés: kiben, miben bízunk mi, magyarok?

Ha vannak barátaid, már nincs szükséged ellenségre. (Sandro)

A Capital Research kutatása szerint a magyar emberek 2009-ben legjobban Egerszegi Krisztinában bíztak. „Egér” mítoszának fontos eleme a hitelesség volt. Ez az, ami az ő esetében tényleg nem kérdőjelezhető meg. Ahogy utódja, Cseh Laci is példaképpé vált, akárcsak a férfi vizilabda - válogatott.

Fontos, hogy legyenek példaképek, no de mit ér mindez, ha a körülöttünk lévő világ bizonytalansággal tölt el?

A TÁRKI kutatásából tudjuk, hogy a bizalmat egy 0-tól 10-ig tartó skálán pontozva a magyarok 2011-ben alig több mint 4-est adtak önmaguknak.

A különböző szakmák képviselői közül pedig – ez egy nemzetközi kutatás volt – a magyarok leginkább a tűzoltókban bíznak. Őket követik a postások, tanárok, tanítók és az orvosok.

A sor legvégén a politikusok állnak. No comment …

További beszédes megállapítás, hogy a világ több mint ötven országával összehasonlítva a magyarok vannak a leginkább meggyőződve arról, hogy a gazdasági tevékenység során az egyes szereplők csak egymás rovására érvényesülhetnek. Azt is leírták, hogy a megkérdezettek 80 %-a szerint Magyarországon becsületesen nem lehet meggazdagodni.

Minél kevésbé vagyunk szavahihetők, annál inkább feltételezzük ezt másokról is. (Gary Chapman)

Vissza Fukuyama gondolataihoz: azokban az országokban, ahol a bizalom (mint a legfontosabb társadalmi tőke) kisfokú, ott hiába a rendszerváltozás, a szerkezeti átalakítások, reformok, azokból az országokból nem lesz semmi.

Sokan nem szeretik Fukuyamát éles, kategorikus kijelentéseiért. Ezért a summázatáért sem: Magyarország egy olyan posztkommunista ország, ami a nem eléggé demokratikus szemléletével, és nem megfelelő piacosodásával, továbbá irredentizmusával jellemezhető.

Ez utóbbira különösen sokan kapták fel a fejüket. Még hogy irredenta ország lennénk? Felesleges számon kérni egy amerikai kutatótól, miért nem elemzi részletesen azt, hogy a különböző népcsoportokat felelőssé tevő, bűnbakot kereső nézetek mennyire általánosak. S miért nem tér ki arra sem, hogy remélhetően még többségben vannak a jóérzésű, tájékozott, európai gondolkodású emberek. Egy kívülről szemlélődő a „végeredményt” kezeli tényként. Az pedig tény, hogy ott, ahol a bizalomnak és a kétkedésnek kizárólag tényeken volna szabad alapulnia – a magyar parlamentben - ma büntetlenül lehet például zsidózni. Is. Cigányozni. Is. A melegeket szidni. Is. Meg anyázni. Is. Meg laptopon meccset nézni. Is.

Bízzunk bennük? „Ezek” után?

Az intézményi bizalom tekintetében Európában sereghajtók vagyunk – így a TÁRKI jelentése. Az egyes intézményekkel kapcsolatos vélekedést vizsgálva kiderült, hogy a rendőrséggel kapcsolatos nem túl erős bizalom alig változott, és hasonlóan rossz az Országgyűlés megítélése is.  

Fukuyama a bizalom szintje alapján kétféle társadalmat különböztet meg: van olyan, ahol magas a bizalom szintje és erős a társadalmi tőke, és van, ahol alacsonyabb mindez. Ahol magasabb a bizalom szintje, ott gyorsabb gazdasági növekedést tud elérni az ország, szorosabbak az emberi (családi és baráti) kapcsolatok, boldogabbak az emberek, hiszen bíznak egymásban, számíthatnak egymás segítségére; jobban teljesítenek munkahelyükön, sőt akár tovább is élnek.   „Itt élned s halnod kell…”

A bizalmatlanság a harmonikus társadalmi együttélés lehetetlenségét és főként legintimebb kapcsolatunk, a család szétesését jelenti. (Popper Péter)

Ücsörgök a hivatali folyosón, már csak öten vannak előttem. Olvasgatom a falra ragasztott tájékoztatókat. Köztük azt, ami sorolja, hogy meddig érvényes egy személyi igazolvány. Hat éves korig 3 év, 4 éves kortól 8 év, és így tovább. S akkor megigazítom a szemüvegem, mert ezt látom: 70 éves kor felett 50 év, határozatlan. Micsoda? Hogy 50 év? A tárgyilagosság kedvéért: utánajártam, az ide vonatkozó kormányrendelet szerint 70 éves kor felett határozatlan ideig érvényes a személyi igazolvány. A Mecsekalján úgy látszik nem. A pécsi okmányiroda csak 50 évet ad. Akkor 120 évesen és egy naposan már nem leszek érvényes? Azt mondják, én nem élek addig? Ugyan! Legalább ebben hadd bízzak, ezt ne vegye el tőlem a Hivatal. Ígérem, addig mindent kitöltök, igazolok, beadok, bevallok… Nagy Testvér! Hagyd meg az önbizalmam! S bízz bennem, sokáig akarok még élni, hogy te boldogan pecsételhess!

Beetetés

Kinek milyen az evése, olyan lesz az „ébredése”

Na ilyen szólás eddig nem volt … Kitaláltam, mert bizonytalan vagyok …

Kalauz Nélküli kérdezte blogjában: Mit, miért, hogyan eszel, ilyesmi, s hogy azt tanulta, „kinek milyen az evése, olyan a tevése.”

Én is tanultam „ilyeneket”, hogyaszongya: magyar ember evés közben …

Micsoda? Mi az, hogy evés közben?

A fiam tán 3 éves volt. Ebédelünk, megszólal: Hallottátok? Mit? – kérdezzük kórusban. Azt, hogy puppoltam! – néz körbe diadalmasan. (Engedtessék meg neki, ez egy kisgyereknek ugyanolyan nagy kérdés, mint az, hogy mi az áram, és hová fekszik este a nap, a Jézuskáról meg Fognyűvő manóról nem is beszélve).

Nővére tehát rendreutasítja: Evés közben főleg nem beszélünk ilyenekről! Mire Zsobó: Jó, jó, de nem is volt falat a számban, amikor mondtam!

Szóval evés közben - rágás közben, vagy úgy egyáltalán? - nem beszélünk? Akkor hogyan kérek még egy kanállal? Na és meg se dicsérhetem kedves szavakkal a háziasszony főztjét, mert azonnal lepirít: Ne beszéljetek, egyetek, mert kihűl! A leves csak forrón jó!

Az a helyzet, hogy teljesen összezavartak!

Rémisztgettek: „aki amit eszik, azzá lesz!” Tán ezért viszolyodtam kiskoromban a kakastöke pörkölttől meg a füstölt a marhanyelvtől? Így születik az előítélet? Vagy az ízlés? (Kislányom - anno vendégségben, ahol mediterrán étkekkel fogadtak – magyarázott: Tudod, Apa, az oviban tanultuk, hogy „Virágéknál ég a világ, sütik már a rántott békát, zimmezumm”, és tömte magába a hatodik rántott békacombot).

Egy régi rajzfilm: Ettől leszel igazán erős! – Popeye a tengerész és a spenót. A retek reggel méreg, délben étek, este orvosság- szajkózta nagyanyám és attól kezdve sokáig rettegtem, mi lesz, ha véletlen mégis teszek a reggeli vajas kenyérre.

Komolyabban: ahogy korosodom, annál inkább nő bennem a bizonytalanság.

Mivel etetnek bennünket? Mit nyomnak még le a torkunkon? Vagy azt hiszik, ezt is lenyeljük? Mondják, mondják, puhítanak, lyukat beszélnek a hasunkba, telebeszélik a fejünket és aztán csak kiéneklik a sajtot a szánkból. Hagyjuk a politikát!

Együnk!

Napjaink tv-műsorai nincsenek főzőcske nélkül. Már reggel kezdik. Főbb híreink: lemondott, meggyilkolták, összeomlott, letartóztatták, újabb tüntetések, áremelések. Milyen lesz az idő? És végül: Mi jót főzzünk ma? Sztárszakácsunk napi ajánlata. Mégis etetés az egész?

Már rég elveszítettem a fakanalat …

Azt hittük, van olyan, hogy magyaros konyha. Egy valóban világlátott ember viszont azt állítja: mi azt csak hisszük.

Ez a kulcsszó: a hit! Ránk zúdítják a szakemberek érveiket, csak az a baj, hogy ezek gyakran élesen szembeállnak egymással! Akkor mi alapján döntsünk?

Évtizedekig sulykolták: A tej élet, erő, egészség! De újabban: Sem evolúciós, sem táplálkozástudományi szempontból nem nehéz bizonyítani, hogy mindennemű tej az újszülöttek, illetve az állatkölykök eledele. Olvasom: a tej szerkezete kimondottan a kölykök számára alakult ki, tekintve hogy telített zsírsavakat és koleszterint tartalmaz, amelyek javasoltak egy újszülött számára, viszont a felnőttek esetében nem! Na tessék!

De várjunk, jön a cáfolat is: az emberi szervezet képes volt néhány ezer év alatt alkalmazkodni a tejhez. Nem beszélve arról, hogy az ember fejlődése szempontjából mi minden hasznosat tartalmaz! A tejben megtalálhatók a legfontosabb fehérjék, zsírok, ásványi anyagok, nyomelemek, vitaminok, stb.  A tejallergiások csak pechesek.

Hazánkban 2010-ben fejenként évi 67 liter tej fogyott, ami meghaladja az Európai Unió és a világ átlagát, de még mindig elmarad a szakemberek által javasolt (!) napi fél liter/főtől, sőt idén kis mértékben csökkent a fogyasztás.

Nézegetem a tejesdobozt … Akkor melyiket? UHT? Tartós? Vagy az újra divatos „házi”? Ideírom: Jó hír a tejfogyasztóknak! Az Amerikai Mezőgazdasági Minisztérium megtiltotta, hogy olyan házi tejet forgalmazzanak, amely literenként 750 millió (!) gennysejtnél többet tartalmaz. A tiltásnak meg is lett az eredménye, mostanság 1 liter amerikai tejben átlagosan csak 300 millió gennysejt van. Hurrá! Ó, de ez Amerika! Kit érdekel?

Tanácstalan vagyok.

Bio vagy nem bio? Van egyáltalán ma olyan szféra, ami bio? El kell hinnem, hogy van. Ők vezetnek. Meg.

Pár éve robbant be a paleolit táplálkozás „tana”. Ma is nagy a vihar körülötte. Nem csoda, alapvető hiteket, tabukat és tudományos eredményeket döntöget. Sok egyéb mellett állítja: a civilizációs betegségek visszavezethetők oda, hogy a több millió éves „természetes” fejlődést megzavarta többek közt a gabonafélékből készült ételek sokasága. A mérgező kenyér!

„Vadat s halat” … Ezek után érdekes-e, hogy fehér, vagy teljes kiőrlésű? Sőt, lehetőleg kővel őrölt! Jó Toldi Miklós, miért dobtad el azt a malomkövet!

Magvas, nem magvas. Gondolatok közt őrlődök.

Döntöttem: ma nem lesz paleo. Majd holnaptól.

Kicsomagolom a teszkógazdaságos virslit. Vívódok: mikro vagy nem mikro. De ha mégse a kishullámot akarom (ki tudja, mit rezegtet meg bennem), akkor legyen sütve. Milyen edényben is? Jaj, hogy már a teflon is káros? Na és miben süljön? Olajban, persze, sőt kizárólag hidegen sajtoltban! Zsír? Ugyan.

De ha egyszer nagy siker manapság a töpörtyűs és a libamájas csokoládé …

Mondom, bizonytalan vagyok.

Egyszer élünk. Döntöttem: teflon! Utoljára, aztán kidobom. Hagymát szelek, pár kanál olívaolaj, fokhagyma – jó az a szívnek, de én mostan inkább ízére, illatára gondolok -, s mehet bele a felkarikázott zukkini. Ettől kezd lassan multikulturális lenni! Közben forr a víz. Olaszosan főzöm a tésztát: a vízbe nem teszek olajat, csak sót! Amikor nagyon lobog, mehet bele a tészta – nem annyira talján-fajta, mert az igazán jó minőségűnek az ára kilógott a pótköltségvetésemből. (Pedig tésztaadó még nincs. Jó ötlet?)

Spaghettit csakis a vékonyabb, 3-as, legfeljebb 4-es számúból csinálj! (Hogy itt nem mindegyikre írják rá? Jó szakács szemmértékről is megismerszik!) Fontos: a tésztát össze ne törd! Hadd meredezzen a forró vízben, egy perc és megadja magát, belehajlik az a fazékba. Közben megpárolódott a zukkini is – nem kell agyon főzni, akkor szivacs-íze lesz (bár még nem ettem szivacsot). Mehet rá a felkockázott paradicsom (jó kis nitrátos, vegyszeres bukéval). Csak egy-két perc, hogy ne legyen trotty, roppanjon majd, amikor beleharapsz. Ha arrabbiata-szerűen akarod (ez szintén olasz specialitás, azt jelenti: „mérges”), akkor rámorzsolsz egy kis szárított erős paprikát (Hagyjál már, hogy az erős paprika káros? Ugyan! A benne lévő kapszaicin segíti a zsírsejtek önmegsemmisítését. A bőr pedig szép lesz tőle. Állítólag. Aki elhiszi, annak biztos.) A végén pedig ízlésed szerint meghinted oreganoval. A tészta eddigre kész, mert nem főzöd pépesre, hanem olyan „már éppen jó, de még kemény kicsit”, de le ne öblítsd az istenért, minek az? Leszűröd és úgy forrón rá a hagymás-zukkinis-paradicsomra, könnyedén átforgatod, bele a tálba. Lehet rá sajtot reszelni (parmezánt), eheted salátákkal is. Én villával szoktam, felcsavargatom, mint Bud Spencer.

Holnap meg csakazértis „magyarosat” csinálok: talán babgulyást vagy paprikás krumplit a „magam módján”, esetleg csirkemáj-pörköltet vörösborban. Bár félek, nem lesz időm, s akkor felbontok egy mexikói chillis bab konzervet, s hogy még nehezebb legyen, rálapátolok két kanál jó zsíros tejfölt. Vagy műzsírost. Ki tudja, mi van a dobozban. A joghurtban se látom sose a Bifidus defensibilis-t. És próbálok nem arra gondolni, hogy a joghurt török eredetű szó és annyit jelent: sűrű, dagasztható trutyi!

De hamarosan eljön a vezeklés ideje: reggelire „sovány fehérje, rost és vitamin” (tej, műzli, joghurt – azért is! -, sajt, tojás, gyümölcslé) ebédre meg… és vacsorára…

Vagy mégis inkább a paleo? Ahogy a nagykönyvben meg van írva? Hogy melyikben? Abban, amelyikben Te hiszel!

Etetnek bennünket rendesen …emelkedik a kenyér ára is… az „élet” ára …

Serry ÖTÖDIK levele Sandro-hoz arról, ami a három kuvikkal és a fehér hollóval megesett…

 

Caro Sandro,

Kedves levelében azt írja nekem: „Előző levelében az olasz érettségiről írt, illetve arról, hogy ott nincs is – a magyarhoz hasonló – vizsga.”

Na ez az értelmezés hadilábon áll: érettségi VAN azért – nem is egy!-, ha másképp is zajlik, mint Magyarországon. Vegyük például az osztályozást.

Önöknél azt mondják a kissé hóbortos emberre: „Ez se százas”, mégis itt nálunk van olyan, hogy a százas érettségi a maximum :-) !

A sikeres érettségihez legalább 60 pont a minimum, és a következő módon adódnak össze az érettségi végeredményét érő pontok:

- 3x15 pontot lehet kapni maximum a 3 írásbeli vizsgán. Ez ugye 45 pont.

- Mivel a középiskolák mind 5 évfolyamosak, a „triennio”, vagyis az utolsó három év során – merthogy az első két évben, azaz a „biennio”-ban nem adnak -  maximum 25 credit-pontot lehet összegyűjteni. Ezek az iskolán kívüli sport-, zene-, vagy önkéntes tevékenységekért járnak. Ha itt is mind megvan, akkor már 70 pontnál tartunk.

- A maradék 30 pont a kiváló szóbeli vizsgára járhat. Így jöhet össze a 100 pontos érettségi, ami persze ritka, mint az a bizonyos fehér holló.

Szegény olasz gyerekek! Még nyolcadik után is „kis érettségiznek”, napokig tartó írásbeli, majd szóbeli vizsgákkal, amiről úgynevezett „diplomát” is kapnak.

Pár évvel ez előttig pedig még az általános iskola 5. osztályában is volt záróvizsga. A most 21 éves fiamék évfolyama volt az utolsó, akiknek ezen is túl kellett esni; szerencsére azóta ezt már végleg eltörölték.

Az ellenőrző könyv már megint más tészta. „Azmegmi?” – kérdezhetnék újonnan szerzett honfitársaim.

Hát az általában nincsen. Ha mégis, akkor is inkább csak a hiányzások vagy késések igazolására szolgál. Szóval a SZÜLŐ a jegyekről csak a gyerek elmeséléséből szerez tudomást. Vannak is meglepetések év végén, de erről majd lejjebb…

Van viszont leckefüzet, mert nem lehet ám csak úgy, óra végén a munkafüzetbe felírni a házi feladatot!

Minden tanév elején csinos kis „Diario”-t  - vigyázat, csak nem összekeverni a Dario-val ami egy név(!) -, azaz „határidő” naplót kell vaskos összegekért beszerezni. Persze az épp aktuális rajzfilm-figurás, vagy rock-zenekaros a menő, aminek az ára úgy 12 Euró körül kezdődik! Határ a csillagos ég, vagy az írószer-boltos arcbőrének állapota. :-)

Vannak viszont levelek-levelek-levelek…

Az iskolából a szülőknek. Év közben is, de leginkább június elején. Több száz eurós postaköltséget ró ez az iskolára. Merthogy megy „A Levél” azoknak, akiknél bukás várható, akinek majd pótvizsgára kell mennie esetleg több tárgyból is, na és akinek „túl jól” tanul a csemetéje. Tulajdonképpen csak az nem kap levelet, akinek totál átlagos gyereke van. Őket nem kell „tájékoztatni” arról, hogy mi lesz a tanév végeredménye :-)

Persze a szabadelvű nevelés eredménye az is, hogy itt egyáltalán nem „szégyen” az osztályismétlés. Bukott a gyermek, hát istenem? A föld forog tovább…

Már  a babák sem hökkennek meg, amikor még újszülöttként hurcolják őket – szerencsére pár éve már nem füstös – pizzériákba, fagylaltozókba, vagy csak sima esti sétákra, mert  a szülőknek épp ahhoz van kedvük.

Napirend? Fürdetési idő? Korai vacsora, mese és altatás? No, ezek a fogalmak itt szinte ismeretlenek.

A minap este negyed tízkor nyitva még nálam az erkély ajtó, s hallom ám, amint az alattunk lakók 7 éves kisfia és 3 éves kislánya a szomszéd kis sráccal csicsereg, hogy most nem mehetnek át játszani, mert el kell menniük…

A kért mondókát hagytam a végére, Sandro. Aranyosan rímel, semmi baj sincsen vele, a tartalmát kivéve, de ezen én már nem is csodálkozom:

Ambarabá cicì cocò,
tre civette sul comò
che facevano l'amore
con la figlia del dottore.
Il dottore si arrabbiò,
Ambarabá cicì cocò   ...

Azaz:

Ambarabá - lefordíthatatlan, kb.:

Csiribí csiribá
Három bagoly a komódon
Szerelmeskedett (!)
Az orvos lányával.
Az orvos mérges lett.
Csiribí csiribá

Sandro, kedves, közeleg a tanév vége. Jön a nyár, a nyaralási szezon. Mi a módi manapság Magyarországon? Bársonyosan hullámzik-e még szeretett magyar tengerünk?

Meséljen, a magyar gyerekek merre mennek lubickolni?

Siessen a válasszal, nehogy én is elutazzak közben!

Szeretettel üdvözli Serry

Sandro NEGYEDIK levele Serry-nek - az "ellenőrzött" gyerekekről

 

Cara Serry!

Előző levelében az olasz érettségiről írt, illetve arról, hogy ott nincs is – a magyarhoz hasonló – vizsga. Szegény digók – szabad ezt a szót használni, vagy ez sértő? – éretlenek maradnak?

Aztán kérdezett az osztályozásról. Leírta, hogy ott az iskolákban egy tízfokú skálát használnak, pontosabban csak egy részét: az elégséges az 5-ösnél kezdődik , ugyanakkor a 9-es és a 10-es osztályzatot elvétve használják. Nem tudok olasz fejjel gondolkozni, lehet, hogy van ebben valami logika, mert esetleg nem mindegy, hogy valaki 1-essel bukik vagy 4-essel. Lehet, hogy az első hatalmas pofára esés, a 4-es pedig a „majdnem sikerült”-szerű pici botlás? A magyar oktatási rendszerben is van valami hasonló: az első osztályban nem jeggyel, hanem szövegesen értékelnek, hogy a gyerekek ne kezdjék iskolás létüket szigorú, kemény számjegyekkel szembesülve. Nyilván ez sok szempontból jó, bár kajánkodom egy kicsit, amikor Sándor Györgyöt idézem:

„Tisztelt szülő, remélem, még időben figyelmeztetem: Jó Jóska közepesrendűségéről egyelőre szó sincs. Bár Jóska mindent elkövet, hogy magára vonja a figyelmet, miközben ő jellegzetesen kifejezéstelen, vizenyős tekintetében a semmi és a valami határmezsgyéjén kereng, kidülledt pupillákkal felcsillanatlanul. Szurokfekete szeme bogarával súrolatlanul hagyva az információözön adta fogalmakat, túlterheltségről tehát nála szó sincs, még csak nem is kapiskálja a dolgokat, röviden, Jóska egy derék, nagy növésű, szép, buta gyerek.”

Van-e az olaszoknál "ellenőrző könyv"? Milyen a párbeszéd a szülők és a pedagógusok között? Magyarországon kissé mintha átestünk volna a ló túloldalára. A "régi rendszerben" a tekintélyelvűségéből következően nem ritkán a hatalmi szó, az  utasítások és szankciók merevítették meg az együttműködést. Olykor csak a cinizmus vagy a viccelődés segített, hogy túltegyük magunkat az ostoba előírásokon és büntetéseken. Bizonyára sokan emlékeznek még erre: Most százszor leírod azt, hogy ... Ma viszont a nagy szabadságban egyre kiszolgáltatottabbak a pedagógusok. Mi a helyzet e téren ott?

A gyerekekről még. Minden szülő „élete értelme”. De gyakorta bizony csak „hivatkozási alap”, hogy a gyerek érdekében …

Hogy van ez abban a kultúrában, amiről úgy tudjuk – vagy ez is sztereotípia? -, hogy az egész család élete a gyerek körül forog. Valóban így van ez? Vannak szigorú „napirendek”, vagy inkább szabadelvű a gyereknevelés? Igaz-e, hogy – különösen a fiú és az anya kapcsolatát – rendkívül erősen behatárolják tradíciók?

A kicsiket a tv-maci tanítja fogat mosni és az óvodában hallják a legtöbb mondókát?

Ec-pec, kimehecc … írjon nekem valami olasz mondókát – azok is ilyen aranyosan „értelmetlenek”?

Cérnára, cinegére?

Várom válaszát, szeretettel üdvözlöm: Sandro