A szomorú szemű elefánt

 Pereg a dob, a porondot pásztázó reflektor fénysugarában aranysárgán vibrálnak a porszemek, az „ügyetlen” bohóc (álmaiban persze trapézon lengő légtornász, nyulakat cilinderből varázsoló bűvész, villámkezű késdobáló és lóháton parádézó flitteres szoknyájú donna) körbebotladozza az idomárt, aki hosszú kampós botját az elefánt ormányába akasztja, mire a böhöm nagy állat a két mellső lábát felemelve a fenekére tottyan. A zenekar tust húz, az idomár meghajol, a bohóc újra orra bukik, a közönség hahotázva tapsol, az elefánt a vezényszóra lassan újra a földre ereszkedik, ingatja a fejét, mintha hitetlenkedve azt kérdezné: mit keresek én itt? De máris pattan az újabb vezényszó, s az ormányos engedelmesen csinálja az újabb kunsztot, csak a szemeiben látszik a végtelen szomorúság.

A lelket gúzsba kötő dresszúra ellen az állat mit is tehetne, a vastaps ugyan neki is szól, de mit ér az a szavanna szabadsága helyett?

A manézsban előadja a betanult figurákat, ahogy a kisiskolás sorolja az igekötőket, háta mögött tartva a kezét ujjain számolja, vajon elmondta-e az összes európai hegycsúcsot, és megkönnyebbülten fúj, mikor sikerül a kínkeservvel bemagolt matematikai szabályt hibátlanul felidéznie.

Vajon mire gondoltak azok a szülök, akik büszkeségtől dagadó kebellel, mosolyogva nézték, ahogy csemetéik az óvodai ünnepségen a kormányablakról szóló idétlen vers-förmedvényt szavalták?

Nem vitás, ezt a lurkókkal bebifláztatták. Elképzelem, hányszor de hányszor bicsaklott meg a hangjuk, miközben a számukra nyilvánvalóan teljesen értelmetlen szöveget szajkózták: „a forgalmi és jogosítvány sok fontos irat, és beszerzése mind az emberre marad”, aztán „a hivatalban sok humánus ember minden kérdésre készségesen felel”. Vagy mit kezdett nyiladozó értelmük a népies felütéssel indító, majd moralizálásban kicsúcsosodó okfejtéssel: „ jól van komám, várjon türelemmel, mint ahogy a hivatalnok teszi szeretettel”. Gépiesen eldarálták azt is, hogy „azért legyünk türelemmel, mert a hivatalnok nekünk szívességet tesz”, sőt „még a nehézfejű ügyféllel is türelmes”. Amiért a jóisten majd megáldja őket, amivel persze nincs semmi gond, áldja is meg az isten, csak a hivatalnoknak ugye nem az a dolga, hogy szívességet tegyen, főleg nem a mi pénzünkből. Aztán életre szóló igazságként kórusban harsogták, hogy a kormányablakra „szükség lesz, amíg csak a föld forog.”

Szellemi pedofília, családon kívüli erőszak, bicskanyitogató propaganda, Rákosi restauráció – csak néhány a nyomdafestéket tűrő kommentekből.

Magam azt hittem, jelen korunkban ilyen, nyilvánvalóan politikai-alattvalói attitűd által vezérelt módon már nem lehet megalázni gyerekeket. A nagy csavar ebben az egészben az, hogy ezeknek az ártatlan kölyköknek fogalmuk sincs arról, mire használták (fel) őket. Pedig a gyerek is képes felfogni, ha becsapják, ha megalázzák.

Gyermekkorom idézem…

A nap már felmelegítette a hátamon a kabátot, a szél viszont még csípős-hűvösen bújt a gallérom alá. Április elseje volt, a Vas-műszaki bolt felé baktattam, a napközis tanár néni küldött el tíz deka koporsószögért.

Józsi, a termetes eladó először visszakérdezett, mint aki nem jól hall, aztán röhögve csapkodni kezdte a pultot, és hátrakiáltott a raktárba: Főnök, meghozták má’ a koporsószeget? Kisvártatva odasereglett az összes eladó, és a boltban vásárlók is körém gyűlve érdeklődtek, nikkelezett szemmérték nem kell-e, mert csak azzal lehet egyenesbe állítani a koporsót.

Úgy emlékszem, koporsót csak két évvel később láttam először, mikor Etelkát temették. Nyolc évesen az volt az első élményem arról a szomorú értelmetlenségről, amit nekem akkor a halál jelentett, főleg, hogy pár hónappal előtte még ámulattal hallgattam a nálam alig idősebb kislány énekét. A szög fogalmával persze tisztában voltam, mindezzel együtt tanácstalanul néztem Józsira, és a vigyorászó felnőttekre, és hamar felfogtam, hogy engem itt most valamiért nagyon kinevettek. Úgy rémlik, nem is az iskolába mentem vissza, hanem zokogva rontottam be apám irodájába.

Ő nem nevetett a rajtam megesett áprilisi tréfán, mivel szerinte ez nem volt az! Felnőttek aláztak meg egy kisgyereket. Erzsike tanár néni se nevetett, mert apám ugyan nem borította rá az asztalt, de szavai elég ütősek voltak ahhoz, hogy a nő felfogja, mi a különbség a megalázás és a tréfálkozás között.

Az akkori politika bennünket, gyerekeket is kiparancsolt az ünnepségekre. Az úttörődalok, a kötelező masírozás éveit is átvészeltük, szerencsére az Éljen Rákosi-t már csak régi híradókban hallottuk dübörögni.

Végül eljött az új kor, amikor ledőltek a vörös bálványok, a behódolás és kötelező engedelmesség korlátait felszámoló szabadság kis köreiből úgy reméltük, valami új, tágas, hatalmas tér lesz. Lett is. Eddig?

Az elmúlt években felerősödtek az új függőségi viszonyok, a vezér kegyeiért versengő alattvalók mind gyakrabban idézik fel azt az időt, amikor a felfelé igazodás – lefelé taposás stratégiája tartotta félelemben, de legalábbis óvatosságba burkolózva az embereket.

Ma felháborodással olvashatjuk, hogy a frissen megjelent kormányzati tankönyvlista továbbra is több olyan könyvet tartalmaz, amiknek szakmaiatlanságát, erőltetett ideológiai, erkölcsi egyoldalúságát korábban számos szakember és szakmai testület kifogásolta. Sokáig abban bíztunk, hogy az „igazi tanár”, a jó pedagógus felül tud emelkedi a rossz tankönyv diktátumain, és képes szakszerűen, tárgyszerűen, a korszerű tudományos ismeretekre alapozott tudással és legfőképp ideológiamentesen végezni a munkáját. Naiv remény volt. Főleg most, hogy ez a kormányablakos borzadály napvilágot látott. Az elkeserítő mindemellett az, hogy nagyon sokan valószínűleg nem is értik, mi ezzel a baj.

Azok a szülők sem, akik most azzal védekeznek: de hát olyan aranyosak voltak a gyerekek. Azok voltak.

Aranyosak, ártatlanok és szabadok. Eddig.

Mint az a szomorú szemű elefánt…

  

Új morál és a patkányok kora

- Azt a jóóó…! – kiáltott fel apám égnek emelve a tekintetét, és talán ezért (is) nem fejezte be a mondatot, csak dühösen nézte, ahogy kibuggyan ujjából a vér. Fújt egyet, zsebkendője után kotorászott, aztán kisvártatva a „már nem is vérzik” kijelentéssel nyugtázta, hogy nincs nagy baj. Mintha csak azt akarta volna kiskamasz fiának megtanítani, hogy egy kemény férfi (akkor még nem volt „keményen dolgozó kisember”) nem nyavalyog, ha mellészalad a fűrész, a nyúlketrec-készítést ilyen kis baleset meg nem akadályozhatja.

Az erős férfi tehát kibír ennyit. És nem is káromkodik. Nem azért, mert erős… Hanem mert… 

Végül is nem tudom, hogy az Alföldről az ormánysági uradalomba elvándorló földmíves nagyapám másodszülött fia miért nem tanult meg káromkodni. Náluk valahogy nem volt szokásban. A jóeszű, tehetséges gyerek elvégezte az iskoláit, aztán népművelő lett, később – a hatvanas évektől - kultúrházat igazgatott. Megzabolázta az akkor „feltámadó” hippi fiatalokat, határozottan, néha indulatosan, de sose trágár szavak kíséretében.

Elvitt focimeccsre is. 1970-ben a Pécsi Dózsa Verseny utcai sportpályáján a Juventus volt az ellenfél. Félelmetes volt, ahogy 20 ezer ember felhördült, akár a nyári zivatar mennydörgése. Aztán egy bírói tévedés történhetett, én pedig kérdőn néztem apámra, aki csak legyintett a játékvezetőt „Hülye vagy, hülye vagy!” rigmussal szidalmazó nézőkre.

A meccs után kifelé sétálva a földre mutatott, a padok környékét teleköpködték szotyihéjjal.

- Ezt a sok szemetet..! – csóválta a fejét, de akkor még nem tudtam, hogy a „sok szemét” alatt nem csupán a héjat értette…Tán azokra gondolt, akik ha tanultak is, mégse lettek intelligensek…

Az igazán nagy leckémet „trágaszótanból” a katonaság adta. Később a nagybetűs élet egyre másra hozta a jeleket, hogy bizony elkel (?), szükséges (?), megbocsátható (?), természetes (?) a durva szó. Megismerhettem azt a felfogást is, ami szerint ez a világ fejlődésének rendje, a nyelv csak tükrözi ezeket a változásokat. Sznob vagy legalábbis mimóza lelkű, aki nem veszi észre az idők trágár szavát. A világ közönségessé lett, mosdatlanul fröcsögővé váltak a párbeszédek, tehát nincs mit tenni. Mindezt megfejeli napjaink divatja is: nem vagy trendi, ha nem bazmegelsz. 

Én viszont sokakkal együtt hiszem, lehetne enélkül is.

Úgy véltem, vannak „szent”, tiszta helyek, helyzetek, ahol aztán végképp nem viselhető el az alpári szó.

Ilyennek gondoltam a diplomáciát is. Magas intellektust követelő beszédmód, választékos, udvarias, utalások, finom célzásokkal kifejezett nem tetszések, óriási tárgyi tudást, empátiát, kompromisszum képességet tükröző csendes viták.

Azt mondták, a magyar parlament is ennek a szellemiségnek az őre. Jó, a történelem feljegyzett kardcsörtető indulatokat, tettlegességig fajuló polémiákat, abcugozást is. Ezzel együtt azért bízhattunk abban, hogy a nemzet nagyjai, a képviselők, a miniszterek (a nép szolgái magyarul) felülemelkednek ezeken.

1990 őszén a T. Házban a taxisblokád borzolta a kedélyeket és korbácsolta fel az indulatokat.

„Először is le kell szögeznünk, hogy a Kormány hazudott.”

Orbán Viktor szavai ezek. Azt az Antall Józsefet hazugozta le, aki ekkor még bölcsen csak így reagált: a diplomácia nyelvén ez annyit jelent, hogy nem értenek egyet.

A modern kori országgyűlésben először hangzott el ez a szó: hazudik. Az itt és most másodlagos, hogy Antall helyesen vagy rosszul cselekedett. A szó az „érdekes”.

A hazudik nem azt sugallja, hogy

- a kormány álláspontja nem felel meg a valóságnak,

- a kormány közlése ellentmond a tényeknek,

- a kormány állítása ütközik az ellenzék által elmondottakkal, stb, stb.

A hazudik annyit tesz, hogy csal, alattomosan viselkedik, a másikat megalázó módon semmibe veszi.

Mennyivel szimpatikusabb volt, amikor Orbán egy intézkedést sürgetve nem követelőzött, nem fenyegetőzött, csupán ezt mondta: nem volna ellenemre! Ez igen, helyeseltem akkor! Milyen kifinomult, mégis határozott stílus.

Több ilyet nem tudok idézni tőle. A „kormány hazudik” maradt meg, belém vésődve.

Természetesen azt nem állítom, hogy Orbán „hazudik”-ozása emelte be a parlamenti diskurzusokba a mind durvább kifejezéseket, de az valószínű, hogy jelzett egy új időszakot. Ahol egyre többször lehetett lehazugozni, hazaárulózni a másikat, ahol röpködtek az anyázások, kisanyázások balról, jobbról, szélről, zöld mezők felől, egyre-másra szaporodtak a beintések, különböző ujjak emelése-forgatása mutatta, ki mit tenne, hova, kinek és ki mit kapjon… a fejéhez…

Új korszak, igen. Már nem csak hazudnak reggel és este, hanem el is kúrják, aztán jobbról előzve zsidóznak és cigányoznak, parlamenti képviselőnőt nőségében támadnak (nem idézem).

Új korszak, ami nem csupán sokasodó durva szavakat jelent, hanem egy új morált, amit Orbán politikai hitvallássá emelt:

 "Most is azt mondom a külföldi diplomatáknak, hogy ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok".

Akárhogy is forgatom, elemzem, csak oda lyukadok ki, hogy ezzel Orbán azt közli:

- nem a valóságról szólok, amikor beszélek,

- amit mondok, az nem felel meg a tényeknek,

- amit állítok, az nélkülöz minden valós alapot, stb, stb.

De nem, nem ezt jelenti! Ugyanis itt céltudatos, előre megfontolt szándékkal, cinikusan elkövetett hamisításról van szó. Magyarul arra intette a külföldi diplomatákat, hogy legyenek résen, mert hazudik!

A bátran hazudj, ha érdekeid úgy kívánják új morálját Orbán tovább erősítette azzal, hogy kijelentette:

„… elengedtük a politikai korrektség dogmáját is. A magyar ember természeténél foga politikailag inkorrekt, vagyis nem vesztette el a józan eszét.”

Azaz szembeállította a tisztességet az ésszerűséggel. Egyszerűbben: a cél szentesíti az eszközt cinikus teóriáját emelte az új morál fő tézisévé.

Brüsszelnek is megüzente: Nem a tisztesség az egyik legfőbb vezérelv, hanem az önérdek. 

Erre már Áder János is összevonta a szemöldökét: "Az Európának ezen a vidékén élő emberek jól tudják, hogy csak annak a nemzetnek van jövője, amely képes messzebb látni saját érdekeinél.” Na de mi súlya van egy államelnöknek Magyarországon? SchNitt…

Orbán szerint nem értékeket, hanem érdekeket kell követnünk…

Rossz előérzeteim Kertész Imrét idézik, akinek „Sorstalanságát” a Hollywood-i filmesek nem értették meg igazán. A nácik által elkövetett legnagyobb gaztett ugyanis nem „csak” az volt, hogy emberek millióit ölték meg. Hanem az a szörnyűség, hogy önérdekből (ld. fajelmélet) széttiporták egy sok ezer éves kultúra eszméit!

Orbán is önérdekre hivatkozva tapos bele olyan európai értékekbe, mint a mások elfogadása és tisztelete, a kölcsönösen előnyös együttműködésre törekvés, és mindebben és ezzel együtt a demokrácia eszméje és nyugaton még létező gyakorlata.

Talán engedékenyebbek lehetnénk, ha minden országlakó érdekében cselekedne.

A napokban viszont újfent kiderült, hogy az orbáni érdekvédelem nem teljes körű.

A miniszterelnök személyesen rendelte el, hogy minden minisztérium vonja ki a pénzét a brókercégekből. (Most ne  firtassuk, a közpénz egyáltalán hogy került ki a piacra).

A keményen dolgozó kisembereknek meg elfelejtettek (?) szólni.

Dübörög a magyar gazdaság Titanic-ja, a kapitány még a hídon vezényel, de a gépház zajától nem hallani, ahogy a jól meghízott patkányok elégedetten szuszognak, aztán ha jön a jéghegy, elsőként sietve menekülnek majd a fedélzetről…

Vedd komolyan

A karácsony közeledtével megszaporodnak az olyan megosztások, amik ezer éve elcsépelt közhelyek mögé tesznek mesebeli tájat, kék ég alatt felhők fölött röpködő angyalkákat, rózsaszín pántlikát hányó galambok rajzolják körbe a szíveket, megjelentek, a piros pozsgás arcú mikulások-télapók, jézuskák, és hópelyhek ülnek a giccstengerben úszó betűkre:

  

Piros pozsgás arcú kedves öreg mikulás,
nagy zsákodba mily csoda jót rejtettél el már?
Piros alma, dió, csoki, cukor, földimogyoró,
szíved melege gyermekeknek lesz nagyon jó.

Víg kedélyt, mosolyt varázsolsz-e arcukon?
Szomorúságot ugye elviszed örökre?
Bánatosaknak mutasd meg a fényes csillagot,
békétlenség ne legyen kérlek hozz sok szeretetet.

 

A „vers” ugyan folytatódik (legyen tiszta szó, ne lopjanak az emberek, hanem szeressék egymást, éhezőknek legyen kenyér, egészség, izzó hitek és áldás), de a további részletektől megkímélem az olvasót.

Rosszból a kevés is sok.

Hm. Ez a mondat csak úgy „kiszaladt” és megtetszett. (Bár lehet, hogy valaki már leírta és akkor spanyolviasz…)

Elhatároztam, hogy szellemi önvédelmem érdekében erősebb bástyákat emelek!

Nosza gyártok gyorsan néhány anti-bölcsességet.

Kész is van! (Minden szerzői jog átadva annak, aki másolja, sokszorosítja, elektronikusan tárolja, megosztja vagy csak a fejét ingatja, esetleg a térdét csapkodva röhög. Mindezekért semminemű felelősséget nem vállalok.)

Az együgyű kamikaze tesztelése

Kovács Máté az ATV műsorában próbálta megmagyarázni a lehetetlent.

A fő érve ez volt: ő közszereplő, aki „feldobott egy problémát”, és vállalja mindazt a sok „szép” kritikát, amit ezért kap.

Lépjünk túl azon, hogy szakmai (orvosi, addiktológiai, kriminológiai, szociológiai, jogi, stb.) szempontból egyaránt tarthatatlan a drogteszt  javaslata. 

Nézzük, mi lehet a problémafelvetés mögött!

1. variáció

Kovács Máté értelmi képességei erősen megkérdőjelezhetők. (Ki lehetne fejezni ezt azzal is, hogy úgy hülye, ahogy van, de legyünk tárgyilagosak.)

Nem írok részletesen a drogteszt-javaslatról. Az elmúlt napokban ízekre szedték azt a szakemberek.

Szólni kell viszont arról, hogyan születnek Orbániában a törvényjavaslatok. Például úgy, hogy valamelyik képviselő elböffenti magát.

Magam – eleddig naivan? – azt feltételeztem, hogy a tisztelt képviselő először is tájékozódik az adott problémáról, az érintettek köréről. Beszél szakemberekkel, utánajár annak, történt-e korábban valami érdemleges ebben az ügyben, és így tovább.

Kovács Máté viszont nem tett mást, csak „ötletelt”, és ezt még büszkén fel is vállalta!

Dedós dolognak tartanám ezt - mint amikor valaki kajánul a pocsolya közepébe dob egy követ, és aztán jót vigyorog azokon, akik félreugranak a felfröccsenő víz elől - csak nem óvodásról van szó, hanem felelős (?) parlamenti képviselőről.

Kovács azt nyilatkozta, hogy azért vetette fel a témát, mert mélyen megdöbbentették azok a halálesetek, amikről az elmúlt hetekben hallott. Történetesen fiatal lányok a hétvégi diszkóban azért veszítették életüket, mert az italukba valakik „valami drogot” csempésztek.

A szakember, de úgy alapvetően egy gondolkozó ember összecsapja a kezét: úristen, mi köze van ennek a drogfogyasztáshoz? Idétlen, felelőtlen, agyalágyult fiatalok őrültsége volt ez, ami sajnos borzalmas tragédiába torkollott, de ennek ürügyén kitalálni a drogtesztet elképesztő badarság.

Ilyen alapon be kéne tiltani a közlekedést (tavaly közel 600-an haltak meg az utakon), sőt az elektromos áramot is (évente átlagosan 20 főt ér végzetes áramütés).

Azt ugyanakkor nem tudni, hogy az embertársaiért aggódó képviselő miért feledkezett meg a 800 ezerre becsült alkoholistáról, illetve miért tartja kevésbé veszélyesnek az italozást, mint a drogot. Arra utalt, hogy a drog azért veszélyesebb, mert abba bele lehet halni. Ezt bizonyítja az említett lányok tragédiája is. (Akik ugye mint tudjuk, nem voltak drogosok.)  A képviselő úr eszerint talán azt hiszi, hogy az alkoholfogyasztásba nem halhatnak meg emberek, legfeljebb ordítoznak, verekszenek és összehányják a wc-t?

Kovács Máté felhívta a figyelmet arra is, hogy Magyarországon nőtt a drogfogyasztó fiatalok száma – ezt nélküle is tudjuk -, majd egy laza mozdulattal lesöpörte az asztalról a drogprobléma kezelésével foglalkozó szakemberek és intézmények eddigi tevékenységét. Azt állította ugyanis, hogy a drogmegelőzés terén nem történt semmi. (Gyorsan jegyezzük meg, hogy a képviselő úr polgármesteri minőségében 2013-ban a józsefvárosi képviselőtestület elé terjesztette és meg is szavaztatta azt a javaslatot, ami alapján megvonták a további támogatást a Kék Pont Alapítványtól. Ezzel gyakorlatilag megszüntették a tűcsere programot.)

2.variáció:

Kovács Máté az előretolt ék, a „meglóbált bunkó”, a vesztébe küldött kamikaze. A Fidesz kommunikációs csapata amolyan elterelő hadműveletnek szánta ezt a témát, és ha ez igaz, akkor kétségtelenül elérték a céljukat. A fél ország háborog, vitatkozik, érvel, Facebook-csoportokat hoz létre és pisit gyűjt. No és megfeledkezik a korrupciós botrányról, a kitiltásról, az adótörvényekről.

Új életre kel a kádári szlogen (az eredeti ez volt: Aki nincs ellenünk, az velünk van!), de egy ügyes csavarral máris bűnbakot jelenít meg: Aki a drogteszt ellen van, az a drogok pártján áll!

Az ötletgazda tehát a Habony-csapat lehetett, Kovács Máté pedig felvállalta az ostoba kos szerepét és nekirontott a józan észnek.

3.variáció

Ezek a fiúk tényleg így gondolkoznak. Erő, megfélemlítés, beleturkálás a magánéletbe. Rendnek kell lennie.

A helyzet pikantériája, hogy éppen a rendpárti jobbikos Novák Előd tiltakozott a javaslat ellen.

4. variáció: a három előző együtt.

„Egy a zászló, egy a tábor!”- harsogja a Vezér.

Szerintem is együgyűek. Vagy elkábultak.

Mi remélem nem!

Nyuszi ül a fűben

Magyarország függetlensége támadás alatt áll! – jelentette ki a minap a miniszterelnök.

Orbán ismét harcba hívja a nemzetet. Na meg nyilván a békemeneteseket.

Nem kellene acsarkodva harci riadót fújni, fegyvert ragadni, árkokat ásni.

A megoldás ennél egyszerűbb, úgy hívják: demokrácia. S benne olyan elemek, mint nyilvánosság, átláthatóság, szakmai és társadalmi kontroll, vita, ellensúlyok, fékek, jogállamiság.  

Nem liberális meg illiberális, alkotmányos vagy képviseleti, hanem csak úgy „simán” demokrácia.

Annak ereje pedig nem abban van, hogy a többség végiggázolhat mindenkin, aki másképp vélekedik.

Az erő  magabiztosságot és határozottságot jelent, nem gátlástalan nyomulást.

Aki valóban erős, az tud engedni, az képes gesztusokat gyakorolni. Mer vitatkozni, és az igazi érvek előtt fejet hajtani.

A szabad vélemények áramának megakadályozása, a fenyegetés, megfélemlítés azoknak a hatalmasságoknak a gyengéje, akik már rég elvesztették a valóságlátásukat, és erejük nem más, mint a „valahogy” megszerzett hatalmi pozícióikból fakadó privilégiumok, döntési jogosítványok sora.

Bunkósbottá lett a kétharmad, a lassan teljhatalommal bíró miniszterelnökség, de emlékezzünk, a „Rózsa-féle” oktatáspolitikára is, aminek egyik jelszava ez volt: baltázni kell a tananyagot.

Egyelőre nyeregben érzi magát a „könnyűlovasság” vezére is, hiszen csak velük együtt van meg a parlamenti többség. Olykor ezért benyújtják a számlát. Most épp a vasárnapi „nyitva tartás bezárását”, ami szintén szembemegy, mit megy, lovagol minden józan emberi számítással, de kétség se férhet hozzá, a kormánypárti képviselők előbb-utóbb megszavazzák.  

Felröppent az a hír is, hogy új egyházi törvény készül, a bíboros úr nem kis megdöbbenésére.

A civil szervezetekkel kapcsolatos erődemonstráció (emlékezzünk: vagy ötven, állig felfegyverzett kommandós tört rá a néhány négyzetméteres irodában dolgozó két hölgyre, újabban pedig a civil tüntetések szervezőinek múltjában matatnak) egyértelműen jelezte, hogy ez a hatalom bizony fél, ezért gyanúsít, támad, lerohan.

Képes nekirontani most Amerikának is: a focistákkal „megerősített” külügy irányítója több tisztelet kér (már millióan leírták, hogy azt nem kérni kell, hanem kiérdemelni), és ha nem, akkor bizony kard ki kard!!! Kitiltunk néhány amerikait Magyarországról!

Aki kardot ránt, lemondott a gondolkozásról.

Úgy tűnik erre az útra sodródtunk, illetve dehogy sodródtunk: eszement vezetőink önérdekei, ostobaságai és pökhendi önteltsége, újabban pedig félelmei belerángattak egy fél országot a háborúskodásba.

Mikor lesz ennek vége? –nézek kérdőn atyai jóbarátomra, valami biztató bölcsességben reménykedve.

A nyúl is csak a közepéig szalad befelé az erdőbe – magyarázza -, onnan már kifelé vezet az útja.

Sovány vigasz ez! – legyintek, főként mert ezek nem tapsifülesek, és itt valami böhöm nagy állatot kell mondanom, talán bivalyt vagy marhát, amik letaroltak, legázoltak, felzabáltak már szinte mindent.

A nyuszik meg csendben ülnek a fűben és azt makogják: Ezt jól megszívtuk!

Ekkor eszembe jutott a „közlegelők tragédiája”…

Ezt a szemléletes példát Hankiss Elemértől tanulhattuk jó 30 évvel ezelőtt.

Arról szól, hogy a gazdák, amíg nem érezték meg a rablás mámorát, békében legeltették egy-egy tehenüket. Az állatok szépen gyarapodtak, nőtt a súlyuk és még tejet is adtak. Aztán az egyik gazda eggyel több tehenet hajtott ki a rétre, majd ezt megirigyelve a többi is így tett. A kapzsiságukban mértéket nem ismerő gazdák kis ideig örömmel nézhették szépen szaporodó marháikat, hanem a legelő hamarosan elfogyott, és az összes állat éhen döglött.

Addig is ügyeljetek nyuszik, senki ne kábuljon el!

Éles lőszerrel álmodni...

 - Irány utánam, lépéééés i dujj! – hangzott a parancs, igaz nem hetykén, frissen, hanem morcosan és beletörődően.

A „váltás” – hat előfelvételis sorkatona, aki az egyetem megkezdése előtt a kiskőrösi tüzér dandárba vonult be  11 hónapos kiképzésre  – álmosan dülöngélve elindult, és libasorban baktatott a kerítés melletti ösvényen.

A lőszerraktár négy sarkán felállított őrtornyokban már készülődtek a sorstársaik arra, hogy három órás őrködés után végre pihenhessenek.  Begombolták a mikádót, meghúzták a derékszíjat és a vállukra vetették az AMD 65 mintájú gépkarabélyt. Amit bizony megtanultak nagyon tisztelni. Harminc éles lőszer lapult a tárakban. Ötször harminc időzített halál.

Az addig eltelt hónapokban rengetegszer kellett szétszedniük, és tisztogatni, olajozni ezeket a fegyvereket. Hamar megtapasztalták: a szovjet haditechnika gyakorta nem a precizitásáról volt híres. Egy rossz mozdulat, egy apró figyelmetlenség, és máris süvített a „golyó”.

A lövés hangja majd szétvetette a dobhártyájukat, aztán az első ijedtség után elhűlve nézték, hogy a véletlen elszabadult lövedék mekkora roncsolást végzett a tárazó állvány tetejében.

Ettől az esettől kezdve nem volt viháncolás a fegyvertisztítás közben, pedig a borzalmas nagy lecke csak ezután zuhant rájuk.

A reggeli díszszemle ideje alatt Laci az őrtorony csendes magányában azon kesergett, hogy most hétvégén se láthatja a kedvesét, a családját. Még telefonálni se tudtam! – panaszkodott barátjának, miközben őrszolgálatba indultak előző nap délután.

Sose tudjuk már meg, micsoda indulatok marcangolták, nem derül fény arra sem, vajon komolyan gondolta-e, vagy csak meglóbálta a fegyvert, mint aki kacérkodni akar a veszéllyel.

A három lövedék a mellkasán hatolt be és átzúdulva a testén szinte leszakította a hátát.

Az őrtorony vérben úszott, és mi a döbbenettől percekre megnémultunk. Akkoriban nem volt szokás, hogy pszichológus segítsen a trauma a feldolgozásában, a tisztek meg elintézték egy legyintéssel. De attól a naptól kezdve leüvöltötték a fejét a társai annak, aki csak játszásiból ráfogta a másikra a fegyvert. Amikor őrségbe készültünk, a szemünk sarkából azt lestük, nem tesz-e valamelyikünk kockázatos mozdulatot a gépfegyverrel, és beszéltünk arról is, hogy fent a toronyban inkább levesszük a vállunkról és a sarokba támasztjuk, jó messzire magunktól, hogy még véletlenül se kerüljön a kezünk ügyébe.

A hat katona az első őrhelyhez ért. Lándzsaként fúródott a koromfekete égbe a torony tetejéből emelkedő villámhárító. Az ajtóban már ott állt az őr, aki az előírásoknak megfelelően jelentett, lejött a lépcsőn és átadta az őrhelyet. A kis csapat indult tovább a következő poszthoz.

Fél perc botorkálás a csikorgó murvával felhintett gyalogúton. Megálltak. Csend. A hold sarlóját lassan eltakarta egy sötét felleg. A lépcsőn nem állt senki. Tanácstalanság. Ilyen helyzetről nem rendelkezett a kiképzési terv.

- Színes, Színes! Itt a váltás! – suttogta a nagy feketeségbe az őrparancsnok.

Semmi válasz.

- Szíííínesss! – nyújtotta meg a hangját türelmetlenül és óvatosan megkocogtatta a vaskorlátot.

Hűs szellő rezgette meg a fák leveleit, a finom zizegés sejtelmes hangokat hintett a lélegzetüket visszafojtó honvédekre.

- Lehet, hogy elaludt a hülye? – sziszegte a parancsnok, és ahogy tétován hátrafordult, látni lehetett a halántékán lüktető eret.

Féltünk.

Színes egy kissé fura alak volt. Tüsire nyírt élénkvörös hajával, fehér arcán rengeteg szeplővel kitűnt minden normális „alakzatból”. Olykor bekkatant, bizarr grimaszokat vágott, széles vigyorra húzott száját ujjával berregtetve artikulátlanul rikácsolt, kalézoló mozdulatokkal majmot imitált, és akkor azt lestük, vajon ha ott lenne egy fa, felkapaszkodna-e rá. Aztán lehiggadva csendben elmagyarázta, hogyan kell az elsőfokú kétismeretlenes egyenletrendszerek esetében alkalmazni az ismeretlenek fokozatos kiküszöbölésével operáló Gauss-módszert.

- Mi a lóf…t csináljunk? – dühöngött a parancsnokunk, és mindannyian arra gondoltunk, hogy nincs veszélyesebb, mint amikor valaki ölében egy éles lőszerrel betárazott fegyverrel elbóbiskol. Az álmából felzavart ember kiszámíthatatlan lehet.

Mi lesz, ha felriad, megijed, és még a végén lövöldözni kezd?

A parancsnok már épp rászánta volna magát, hogy felmegy a lépcsőn, amikor a bokrok mögül sátáni kacajjal előugrott Színes. Gondolta megtréfál bennünket… éjjel egy órakor azzal, hogy ránk fogja a fegyverét.

Hatan hétfelé vetettük magunkat a földre, és – ezt már csak később mertük bevallani egymásnak – ha Színes nem kapcsol azonnal és dobja jó messzire a karabélyt, félelmünkben a másodperc tört része alatt szitává lőttük volna.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Vágvölgyi B. András „megvádolta” az államelnököt azzal, hogy az kiskatonaként részegen lövöldözött.

Kiderült, hogy ez nem igaz, csak annyi történt, hogy Áder János szakaszparancsnok őrszolgálatban elaludt. Pont.

Értelmes ember nem nézheti jó szemmel azt a mocskolódást, alpári vádaskodást, ami a politika hadszínterén az utóbbi napokban felerősödött.

Az szerintem felesleges kérdés, hogy ki kezdte, és ki mond nagyobb ostobaságokat, mi több, aljasságokat. Itt tart ma a magyar politikai kultúra. És újságírás.

Gyerekkori csínytevéseket kaparnak elő a civil tüntetőkről (egyik elszívott egy marihuánás cigit, a másik nem adta meg kanyarodáskor a szembejövőnek az elsőbbséget), feljelentésre buzdítják az állampolgárokat, és buzgón keresnek félremagyarázható fényképeket az ellenfél kamaszkori életéből. Lassan eljutunk olyan magvas kérdésekig, hogy kinek mi volt az óvodában a jele. Jaj, annak, akinek piros pöttyös labda – nyilván komcsi előjel – vagy létra, ami meg a gátlástalan karrierizmusnak lehet a rejtett kódja. És ha az is kiderül, hogy kiköpte a spenótot? Onnan már csak egy lépés addig, hogy ki köpte be….

Szánalmas és egyben szomorú.

Áder János tehát nem duhajkodott. Csak elszunyókált.

Gondolom fegyverrel az ölében. Százötven éles lőszerrel a tárakban.

Ez utóbbi két cinikus mondatot nyilván az előbb elmesélt katonatörténetem, az akkor megélt és máig ható félelmeim szülték. Talán túl érzékeny vagyok.

Lépjünk túl ezen is. Végül nem történt semmi.

Itt be is fejezhettem volna kis eszmefuttatásom, amikor Áder történetéhez valami más is kapcsolódott. Mégpedig kedélyeskedő magyarázat az aluszékonyságról.

Megtudhattuk, hogy az őrszolgálat előtti éjjel titokban focimeccset néztek. A magyar-argentin összecsapást, és azért voltak álmosak.

Ó, így mindjárt más. Foci miatt álmosnak lenni talán dicsőség is. A foci az szent ügy.

Épülnek is sorban a katedrálisai…