Becsengettek.

Elhatároztam, hogy írok egy rövid elemzést a mai magyar közoktatásról.

Azt terveztem, hogy kiemelek néhány fontos tételt a kormány sikerpropagandájából és szembesítem azt a valósággal.

Gondoltam, szólok – többek között - a centralizáció zsákutcájáról, az oktatáspolitika értékdiktatúrájáról, a Klebelsberg Intézet anomáliáiról, az „engedelmesség iskolájának” erőltetéséről, a pedagógusok igába hajtásáról, és még sok másról.

Aztán ma reggel olvastam a neten egy gyakorló pedagógusnő (nevezzük N- nek) levelét…

Aki – miután nagyjából ezeket a témákat, és még más anomáliákat érintett - ezzel zárta írását:

„Akkor talán, mikor nem lehet tovább a szőnyeg alá söpörni a bajokat, amikor minden kiderül, akkor összedől az egész, és kezdhetjük felépíteni az alapoktól újra. A huszonegyedik századi iskolarendszert.”

Nem, kedves N, nem fog összedőlni! Addig, amíg a kétharmad zsarnok demokráciája kezében van a „seprű”, minden a szőnyeg alá kerül, ami a hatalmát veszélyezteti.

Elképzeltem, hogy a mai tanévnyitón feszengő pedagógusok nagy része lehorgasztott fejjel hallgatta a kincstári győzelmi jelentésekre kényszerített igazgatókat,  és beletörődő sóhajjal vette tudomásul, hogy a most beígért újabb béremeléssel végleg befogták a szájukat.

Sok tanár talán azzal próbálja majd elhessegetni lelkiismerete vergődését, hogy belépve az osztályba meglátja a még ártatlanul csillogó gyermek tekinteteket, felhorgad benne valami homályos küldetéstudat, aminek általános elvei persze érvényesek: nyújtsa a legtöbbet, amit adhat, igyekezzen tisztességre, emberségre nevelni a nebulókat.

És mindeközben majd nyilván megpróbálja elfelejteni az ostoba, korszerűtlen oktatáspolitikai elvárásokat, az eszement szabályokat, az alattvalói magatartás felé hajló „új” nevelési célokat.

De ekkor kinyitják a diákok – például – a nyolcadikosok számára készült új egyentankönyvet, amiben a következő ábrát látják:

A feladat az, hogy a gyermek a ruházat, hajviselet és más külső jegyek alapján kategorizálja a „választópolgárokat”, kitalálja, hogy milyen településen élhetnek, és milyen társadalmi réteghez tartozhatnak.

Helyes! Kellenek az efféle sémák! Korán tanulja meg a gyerek, kinek hol a helye! Ránézésre!

Állambácsi majd ad „sorvezetőt”, nem kell gondolkodni!

Kedves N tanár néni! Becsengettek! Lehet, hogy nem kellett volna bemenni erre az órára! Erre se! Persze én innen kívülről könnyen kiabálok, engem nem köt gúzsba a pedagógus életpálya modell, és nem állok a katedrán, csillogó szemű gyerekek előtt.

Inkább írok, hátha ez a néhány szó is segít abban, hogy eljöjjön az idő, amiben reménykedünk.

Hullá/mo/k hátán…

Irkáltam néhány szösszenetet mostanság a hatalom ellenében, mert úgy vélem, annyit minden normálisan gondolkodó lénynek meg kell/ene tenni, hogy legalább „csendesen kiabál”, amikor beletipornak a szabadságába, amikor másodrendű állampolgárnak tekintik.

No és amikor hülyének nézik.

Ez utóbbit mindeddig elintéztem azzal, hogy egy olyan hatalom, ami remegve félti pozícióját, amelyik önmaga korábbi igazságát szembeköpve cinkosan összekacsint a neki kezet csókoló, köpönyegforgató szerviliseivel, miközben gránitszilárdságú törvényeit naponta kénye-kedve szerint változtatva úgy leskelődik ki pökhendiségből emelt pajzsa mögül, mint idióta kiskölyök, akinek maszatos a szája, de szemrebbenés nélkül hazudja, hogy sose járt a kamrában, hiszen ott az elmúltnyócéves ballibsi komcsik meg zsidóbuzik liberáliskodnak a mézesbödönben Micimackóval, akiről igaz, eddig semmi rosszat nem mondtak, de hátha valaki összekeveri ezt a csekély értelmű bocsot mondjuk a libákkal és máris ott vagyunk Bajnai öngyilkosainál…

Mert hogy most ez a hülyítés újabb fejezete… Az öngyilkossági hullám… Amit állítólag kiválthatott volna az, ha a  köztévé nem visszafogott, és időnek előtte beszámol Robin Williams haláláról.

Igazolásul újra előkerült a Szomorú vasárnap című dal története és utóélete. Sokáig tartotta magát az az elképzelés, hogy Seress Rezső e híres-hírhedt slágere szabályos öngyilkossági hullámot idézett elő az 1930-as években. Ma már városi legendának tartja ezt mind több szakember.

Sok kutatás alátámasztja ugyanakkor, hogy a magyar kultúra egy sajátos „kódja” az öngyilkosság. Egy mélyen beágyazódott problémakezelési minta, ami tetten érhető a szavak, szólások szintjétől kezdve a hétköznapi beszédhelyzeteken át a kultúra rengeteg színteréig szinte mindenhol.

Tudjuk, hogy az öngyilkosságoknak hazánkban bizonyos demográfiai, települési és regionális mintázatai vannak, bár ezekben a dimenziókban kiegyenlítődés figyelhető meg. És persze tudni véljük azt is, hogy több híres ember követőkre talált. Itt szokás említeni a József Attila – i sorsot, amit a színészkirály, Latinovits Zoltán követett, vagy a Szécsi Pál –Domján Edit vonalat, aztán az első magyar szépségkirálynő, Molnár Csilla Andrea tragédiáját és az őt „utánzókat”.

Kétségtelen, hogy a médiának lehet szerepe a mintaközvetítésben, különösen a módszert illetően. Feltételezik, hogy a szépségkirálynőről szóló részletes tudósítások is közrejátszhattak két tinédzser lány hasonló módon, gyógyszerrel elkövetett öngyilkosságában.

A minták akkor és azért hatnak, amikor arra érzékeny befogadók számára azonosulási alapot jelentenek. Vajon kinek lenne itt kis hazánkban azonosulási minta a tragikus sorsú amerikai színész?

A média felelőssége tehát valóban nagy, de a felelős média – a kellő szakmai felkészültségű hírszerkesztőivel egyetemben – képes lehet ezt is kezelni. Például úgy, hogy tárgyilagosan és nem szenzációhajhász módon tudósít. Például úgy, hogy nem megbotránkoztatni, felzaklatni, elbizonytalanítani akar, hanem csak értesíteni.

A szerkesztő azonban valami fentebb elvnek, elvárásnak kellett, hogy megfeleljen, mint nemrég Bajor Imre esetében.

A szolgalelkűség és a félelem nem csak orbáni kólásdobozokat emel a kultikus tárgyak sorába, de milliók által ismert neveket is képes semmibe venni. S ha rákérdezünk, miért is, akkor döbbenetesen ostoba válaszokat kapunk. Robin Williams esetében azt, hogy az MTV körültekintő és visszafogott akart lenni. Nehogy ez a hír öngyilkossági hullámot idézzen elő!

Van, aki ezt komolyan gondolta? Lehet ennél lejjebb csúszni hozzá nem értésben, elvtelen megalkuvásban és/vagy cinizmusban?

Szólhatott volna a hír így „közszolgálatilag” körültekintően és visszafogottan: Tegnap délelőtt otthonában elhunyt Robin Williams, Oscar díjas amerikai színész, akit a magyar közönség elsősorban a Jó reggelt Vietnam c. filmből ismerhetett. Pont.

Mi viszont nem vagyunk hülyék, ne akarjanak hintába tenni, a hullámvasútjuktól meg egyenesen hányingerem van.