Mint a gránit

   

Május 13-a, kora délután, ülésezik a parlament. Foghíjas padsorok, ugyan kit érdekelnek a hozzászólások, a kétharmados szavazógép újra dübörög, sok értelme nincs szólásra emelkedni, falrahányt borsó. De van azért, akiben működik a lelkiismeret, a felelősségtudat (micsoda fennkölt szavak ebben a „közegben”), vagy csak egyszerűen: teszi a dolgát és kritizál, érvel, véleményt mond… Most éppen a szélsőséges (na ez ide túl finom kifejezés) szóval a kulturálatlan (emelkedjünk el ettől is), civilizálatlan (ó, ez még választékosabb), akkor legyen: alpári viselkedésről. A köpködésről. A lámpavasra akasztással fenyegetőző, zászlót ablakon hajigáló, hazaárulózó, mosdatlan szájú, „jobbfelől” trappoló hőzöngőről. A képviselő szolid, de határozott szavakkal követeli, hogy kérjenek bocsánatot, és minden tisztességes embertől azt várja, hogy ítéljék el az efféle nézeteket és magatartásokat.

Az illetékes államtitkár „válaszol”. Mondandója annyiban válasz, hogy felelős vezetőként neki is kötelessége reagálni minderre. Megteszi. Szolidan, határozottan, keményen fogalmaz, amikor egyetért az interpellálóval, és elhatárolódik a minősíthetetlen (de, bizony nagyon is minősíthető, lásd alpári) viselkedéstől.

Mindeközben egy sorral a háta mögött a Jobbikosok vihorásznak, legyintenek, és cinkosan összekacsintva megvonják a vállukat:  Mi közünk ehhez, a megbírált illető már nem tagja a pártunknak.

Az államtitkár kicsit feszeng, nyilván hallja maga mögött a sustorgást, de mit tehetne, végül is ők, a kormánypárt adott zöld utat annak, hogy a náci eszméket vallók immár legitim politikai erőként vannak jelen „alkotmányos rendben”.

A hazaárulózás, a zsidózás  - kicsit konszolidáltabb stílusban (ha ide egyáltalán illik ez, hogy „stílusban”) a nyilvános politika szintjére emelkedett, ahol kezet foghat az ellenség-, és bűnbakkeresés folyományaként megszületett címkékkel, úgy mint idegenszerű, nemzetellenes, nem magyar, EU-bérenc, és a többi.

„A szar visszanyalt, sőt visszaköpött” (Tóta W. A.), de sebaj, majd ennek szellemében módosítják az alaptörvényt, s akkor a szar is megkeményedik. Mint a gránit.

A szabadság alkonya

Mai friss hír: bedöglött a Valasztas.hu, mert állítólag túl sokan próbálják használni a rendszert.

Elsőre azt gondolná az ember: nocsak, eszerint egyre több állampolgár számára lesz világos, hogy szavazni márpedig kell. A kormánypártiak azért, mert elhiszik, megeszik, hogy az ország tényleg jobban teljesít, ezért meg kell erősíteni ezt a hatalmat, hogy végigvihesse rendkívül gazdag, minden fő kérdést kellő alapossággal bemutató választási programját, ami ez az egy szó, hogy folytatjuk!

A kormányváltást akarók pedig elhiszik, hogy ez a rezsim leváltható.

Legyenek reményeink, de ne legyenek illúzióink: a pálya nem egyszerűen lejt a kormányoldal felé, hanem jószerivel az egész térfélen Orbán katonái masíroznak, az egészpályás letámadás minden ész érvet, minden kritikát, minden jogot eltipor.

Harc van, mert ellenség van, még a békemenet is harcol (az „átkosban” így szólt a dal: Egy a jelszónk a béke”, most pedig ez van: „Egy a zászló…” Ismerős?)

Harcolni kell az ország romlását akadályozó eusbrüsszeles hivatalnokok ellen, meg kell törni az extraprofitéhes multik hegemóniáját, és már látni vélem a kormány újságjának címlapján a gyermekkorom történelemkönyvéből ismert karikatúrát is: keménykalapos, pocakos bankárok ülnek a magyarok zsebéből kilopott pénzzel megtömött zsákon, szivarra gyújtva pöfékelnek és majd kireped dagadt hasukon az ing.

Ismerősöm tanácstalanul tárja szét a karját: na de kire szavazzak? Úgy érzem, már reménytelen volna arról győzködni, hogy nézze a tényeket: a kozmetikázott foglalkoztatási adatokat, a növekvő szegénységet, az elvándorlást, a jogállamiság felszámolását, az új államosítást, a történelemhamisítást, a szélsőségek – nevezzük nevén: a náci eszmék kormánytól nem háborgatott -  újjáéledését, és még folytathatnám.  Aki érzelmileg elköteleződött, aki a remélhető győzteshez akar inkább simulni – ez lehet önigazolás is, egyszerű pszichológiai én-védelem - vagy félti az egzisztenciáját, annak nem számítanak a számok…

Csupán csendben megjegyzem: azt hittem, hogy a rendszerváltás után 25 évvel nem kell félteni a szabadságot. Kell!

Nem szónoklok most a demokrácia lényegéről, a fékekről és ellensúlyokról, a hatalom alkotmányos korlátairól, mert hiszen itt minden törvényesen zajlik! A törvények visszamenőleges megváltoztatása is törvényes. A törvények figyelmen kívül hagyása is törvényes, ha a kormány szerint az. Gránitszilárdan.

Szólok viszont a stílusról!

A „kiosztottunk néhány sallert, kokit, oszt jónapot” pallérozatlan, nyers pökhendisége, a „47 ezer forintból meg lehet élni, és mindenki annyit ér, amennyije van, egyébként is a vakkomondor a hibás” cinizmusa pedig több, mint elkeserítő. A „Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem amit teszek!” erkölcstelenségének kormányfői ideológiává emelése szörnyű, ahogy a köpönyegforgatást is el lehet adni reálpolitikai tettként: „A magyar kormány puccsot hajt végre a saját népe ellen” – dörögtek az intő szavak, mikor Paksról tárgyalni kezdtek a szocialisták, míg mára ez lett az „évszázad üzlete”. Ha mégis felmerül bármilyen kérdés, akkor a „selmecilogika” szerint az nem logikus. Hogy miért? „Csak!”

Ennyi.

Az erőből kormányzás nem tűr meg semmiféle engedményt, gesztust. A korlátlan hatalomnak nem kell finomkodnia, nem kell más szempontjait mérlegelve esetleg némi rugalmasságot mutatnia. A gesztus az intelligens ember azon törekvése, hogy a másiknak is szót adjon, netán igazat adjon, mert ettől gazdagodik a kapcsolatuk. A puszta erőből szóló számára a gesztus a gyengeség jele. De ha nincsenek gesztusok, akkor nincs együttműködés sem. A kétharmadnak nem kell együttműködnie. Csak együtt kell tartani a kétharmadot, mert egy kis megingás lavinaként sodorhatja magával a vezért, alattvalóival együtt.

Vasárnap nem lesz havazás, lavina végképp… némi esőre van kilátás. Persze az is elmoshat…ja…

Az „iksz” azon a napon nem a döntetlen jelenti… Hanem?

Az egyik oldalon az alkotmányos diktatúra képe sejlik. A másikon? De melyiken? Talán a keserves szabadság…

Te mit választanál?

Fortélyos félelem

Orbán Viktor március 15-i beszédében megjegyezte, hogy a rezsicsökkentés ugyan furcsán nézne ki a Nemzeti dalban, de szerinte annyi hasonlóság van az 1848-as eseményekkel, hogy akkor is az igazságtalan terhek ellen folyt a küzdelem.

A mai kormányt és teljesítményét párhuzamba hozni az 1848-as márciusi eseményekkel efféle szavakat indít el bennem: történelemhamisítás, arcátlanság, cinizmus, dilettantizmus, pökhendiség, gátlástalanság, hatalomféltés… nem is tudom, melyik fájjon a legjobban, és hogy mi mindent hagytam ki.

De ennek a napnak az utóhajnalán  - íróember-féleként – ezt emelem ki: sajtószabadság.

Nem citálok tényeket, számokat arról, hogyan falta fel (miként a magánnyugdíjpénztári vagyonunkat, a földeket, a trafikokat… hosszú a sor) a közmédiát a fidesz telhetetlen narancsgömböce. Nem részletezem, hogyan hajtotta igába az értelmiség jelentős részét - ez persze önmaguknak – önmagunknak? is szégyene akkor is, ha a gyereknek tornacipő kell vagy tandíj (sic!), szóval befogták a szájakat rendesen, zabla és kötőfék, szemellenző volt bőven raktáron.

Egyszerűen csak megállapítom, hogy ma, Magyarországon 166 évvel a 12 pont, és az áprilisi törvények után nincs sajtószabadság. Pontosabban: szólni lehet, de mivel a hatalom rátelepedett a médiára és szinte mindenre, ami az információt, tudást közvetíteni képes, a kritikus hangok alig hatnak.

Hogy nincs „hivatalos cenzúra”? Igaz. Hogy nincs központi szerv, ahol buzgó hivatalnokok piros ceruzával a kezükben „éberkednének”, nincs x úr vagy elvtárs, aki bebörtönözteti a protestálókat, bezúzatja a könyveket, betiltja a „Ha én rózsa volnék”-ot. (Tán erőltetett szójáték: „ezt” a Rózsát át kellene ültetni egy másik padba, valahova hátulra, hogy ne zavarja az órát.)

Tényleg ma már nincs ilyen?

Hiszen megszülettek az új hivatalok, amik a racionálás, központosítás jegyében maguk alá gyűrték a kultúra eleddig alapvetően független intézményeit (a művészeti akadémiától az új történelmi kutatóintézeteken át a pedagógus kamaráig), kijelölték a kényszerpályákat, a nemzeti és nemzetellenes, magyar és nem magyar közti új határokat.

Mi az az erő, ami a hatalom árnyéka alá söpri-sodorja-készteti-kénszeríti ? a gondolkodókat?

A kiszolgáltatottság - mondom én - , és ez jut eszembe: „Fortélyos félelem igazgat minket…”

Miben lehet akkor most bízni? Az ellenzékben? Ugyan! Hangjukat szempillantás alatt elfújta a szombat délutáni hidegfront szele.

A fiatalok! – kiáltanám, hisz 48-ban is….

De hol vannak „ők”?

Sokan „kint” mosogatnak, sokan „kint” alkotnak, sokan „itt bent” legyintenek a politikára és megpróbálnak túlélni, és közben mindennapi pótcselekvésként kóbor kutyás képeket, szülinapi tortákat és bulifotókat osztanak meg a Face-n, lájkolnak, megosztanak… Meg vannak osztva…

DE! Vannak fiatalok, akik látnak és szólnak… Szólnának, de a „nagytestvér” csatlósai segítségével elhallgattatta őket. (Mert a „vezérünk” fifikás, ő mossa a kezeit, ez nem az ő ügye, mint annak idején tette Dávid Ibolya, aki a zsidózó futballhuligánokkal szembeni fellépés helyett azt mondta: Nem értek a focihoz. Viktorunk is elhárította a baltásgyilkos ügyet, s legutóbb a krími válsággal kapcsolatos aggodalmakat, mondván: ez az ő problémájuk.)

Az új slam generáció szombati TV2-beli fellépését azzal állította le a műsort szervező cég, hogy a rendezvényen nincs helye a politikának! Március 15én, a forradalom emlékére rendezett ünnepségen nem szólalhattak meg azok a fiatalok, akik másképp gondolják!

Szóljanak akkor itt, hangjukat ossza-terjessze tovább az, aki, aki velem-velük együtt, félelem nélkül, szabadon szeretne élni!

2014. március 16-án

Kemény Zsófi:

"Tisztelt miniszterelnök úr! Kemény Zsófi vagyok, és én vagyok az ötszázegyedik a végén annak a hosszú sornak, amelynek az elején Londonban már porszívóznak meg bébiszittelnek meg mosogatnak. Ők állást találtak, én csak sorbanállást és életformám ez már, pedig az a sor valahogy sokkal gyorsabb, mint a sor a menzán, és hamarabb jutsz előre, mint a szívtranszplantációs listán, mert hát szívet cseréljen, ki hazát cserél... A számos bajom az országgal, az igazából számtalan. És nemcsak az, hogy ez itt nem a felkelő nap háza, hanem a lemenő nap odúja, vagy hogy itt Josef K. nevében a K. feloldása a 'kurva', még csak az sem, hogy Epikurosz itt nem epik, mert itt minden elv-érző ember egy idő után elvérző, és itt még Szókratész is megalkuvó szókra kész. Itt csak a szőke nőnek van kenőpénze, a költőknek nincs költőpénze, és a tanulóknak nincs tanulópénze, csak diákhitele, de az viszont jó sok. Itt az a kultúra, ami máshol a betegségekre a túlkúra, vagyis valami, ami már nem kell. A fogyasztói kultúra pedig nekem az, hogy öt kilót fogytam tavaly óta, és még csak nem is sporttal, pedig sportol az egész ország, csakhogy itt nálunk a mélyrepülés a legkedveltebb sportág, kéne is lassan egy mélyrepülő világbajnokság, a vadiúj stadionok már épülnek is hozzá. S port szórtak a szemünkbe is. Engem itt megnyugtat, hogy van halál az élet után és ha az én telefonom nem is okos, de erényes, és tuti, hogy nem néz olyan bután, mint ahogy most én nézek. És nem az a baj, hogy itt a Rózsa neve Hoffmann, hanem hogy nem tudom, mért vagyok ettől ilyen állapotban, végül is előre tudni fényűzés, hogy miből kell az emelt szintűzés, mert, mint itt kábé minden, működik ez a rendszer is emelt szinten. Minimum tizenkét pont már a bölcsisektől is kitelik, amit aztán pont leszarhat a jó politikai elit. Az a baj, hogy ők közveszélyesen nem munkakerülők és uzsonna közben is törvényeket hoznak, pedig hoznának inkább uzsonnát és ennék meg a törvényt. Meg én mondjuk a nyugdíj és a fizetés közül a pofont választanám. És ha már nagyon unalmasak, néha csak feltűnik egy-egy új arc a politikában, vagy ha nem, akkor arra van az adónk, hogy abból a régi arcokkal plakátolják ki az utcákat, hogy "na, ők rontották el az országot". Ezt egy kicsit didaktikusnak érzem, de mégsem a kortárs plakátművészeté az érdem, hogy bár egy lelki újgazdag vagyok és a poklok országa az enyém, mégsem megyek nyugatra el, mert ha ezt átvészelem, akkor itt igazából nem vészelek, csak átalakulok. Szóval én kiállok a sorból és nem cserélek mégsem hazát, hanem itt csinálok inkább valami faszát, mondjuk első körben kiegyenesítem a kaszát."

 

„Cenzné meg az ura…jaaa, a cenzura”

Hofi Gézától idéztem ezt, aki akkoriban elmesélte, hogy minden új műsorát először egy „illetékes zsűri” előtt kellett bemutatnia. Aczél elvtárs és elvbarátai árgus szemmel őrködtek, nehogy fellazító, rendszerellenes művek jelenhessenek meg. Volt ennek a politikának rengeteg, ma is fájó tragédiája. Íróasztalfiókban maradt remekművek, az országból távozni kénytelen művészek, ellehetetlenített alkotóműhelyek lettek szomorú tanúi ezeknek az időknek. És persze tragikomikus mozzanatokat is sorolhatnánk szép számmal. A téma komorságát enyhítendő felidézek ebből néhány „könnyed” történetet:

Koncz Zsuzsa az Egy lány sétál a domboldalon c. dala azért nem kerülhetett fel a lemezre, mert a cím szavainak kezdőbetűiből az LSD mozaikszó volt kirakható. (Akár csak a Beatles Lucy in the Sky with Diamonds-a.)  Az Omega Léna című nótáját eredetileg Orosz tél-ként jegyezték, de a KFT Afriká-ja is Amerikáról szólt volna – ha engedik.

Azt hittük, ez a múlt. Jó ideig tán így is volt. Mostanság viszont egyre többet hallunk retusált fényképekről, a kultúra fellegváraiból politikai erővel elmozdított igazgatókról, a nemzeti cél érdekében átmosott tantervekről…

A legújabb: a szentesi Horváth Mihály gimnáziumban az igazgató magakadályozta, hogy az egyik diákjuk műve, a "Homo Ethicus Hungaricus" című slam poetry az iskola félévi Teadélutánján elhangozhasson.

A mű előéletéhez hozzátartozik, hogy a szerző a drámai munkaközösséget vezető pedagógustól már kérte művének „jóváhagyását”, de mivel nem kapta meg, ezért fordult az igazgatóhoz.

A letiltás indoka az volt, hogy a mű pártpolitikai jellegű, marxista, sztálinista, és felháboríthatja a jobboldali érzelmű diákokat.

Kétségtelen, hogy ez a „vers-féle” egyértelmű politikai állásfoglalás. Mégpedig a hatalom, konkrétan a jelenlegi kormányzat kemény kritikája úgy, ahogy azt egy diák és a mögötte álló közösség látja. Ha szólásszabadság volna, akkor annak egy iskolai teadélutánra is vonatkoznia kellene.  

Az igazgató pártpolitikáról beszélt, és ez nyilvánvaló „elszólás”, vagy inkább: a rendszer lényegének egyértelmű megnyilvánulása. Az inkriminált alkotásban szó sincs semmiféle pártról. „csak” a kormányról. De ma Magyarországon a kormány és a párt egy. Egy pártrendszer. Hiszen semmi súlya a KDMP-nek, a Parlament ellenzékét a kétharmad bármikor leradírozza, a hatalmi ágak szétválasztását, önállóságát egy Rogán-beszólás is képes lenullázni, és a miniszterelnök villamoson utazva tesz javaslatot arra, hogy miként lehet kézivezérléssel megoldani egy problémát. Igaza van tehát az igazgatónak: aki a mai kormányt bírálja, az a kormánypártot bírálja, és ez így logikusan pártpolitika. A kör bezárul, kuss!

Idemásolom kommentár nélkül a betiltott mű szövegét, s csak az utolsó gondolatot visszhangzom előre, hogy aki más pártban hisz, még időben „félreugorhasson”, aki viszont nem szereti „ezt a focit”, mire a végére ér, bátran skandálhassa:

„Mit tehetsz egy olyan helyen, ahol a színházak is stadionok lettek?
Hass, alkoss, gyarapíts
az utolsó erődig;
s a haza fényre derül --
vagy árnyékra vetődik.”

Homo Ethicus Hungaricus

1
Áttilá, á színpád á tied!
Hát tessék, megvívtuk a tusát:
egy ország központosított eufemizmusát.
Piros-fehér-zölden lámpa ég az éjben,
együtt fürdünk meg a nemzetiszín kéjben.
Nem Alföldi, hanem a nagy Alföld színháza lett ez: sivárság a színpadon,
birkák a nézőtéren. Ennél magyarabb mégis mi lehetne?
Homo Ethicus Hungaricus,
avagy hogyan írjunk három igaz magyart egy páros jelenetbe.
Mert az új érték a mértéktelen mérték. Önök kérték.
Hátranyilazva ülünk hintalóra,
elcsap minket az idő, ez az unott ingaóra;
és még mindig öndicsfényre van csak igény, nem öndefinícióra.
Ne aggódj: kapod a telt házat. Büszkén tapsolnak parókás nénik.
Senki nem lázad.
Senki nem tüntet.
De hol vannak a fiatalok?
Ma otthon maradtak?
A TV-székháznál ragadtak?
Eltűntek...
2
Te tényleg elhitted, hogy a Magyar Gárda
majd jobban rábukik a klasszikusra,
mint az avantgárdra?
Azt meg gondolhattad, hogy a felnövő értelmiség
az egyházi kultúrkampf után nem mond el még egy misét.
Ha ők nem kellenek, kire vársz? Miféle nagy őre?
Mi halgeneráció vagyunk -- a TV a fél tavunk halőre.
És tudhatnád, hogy a művészetnél (főleg, ha alibi-művészet)
mindig fontosabb lesz az X-faktor nézőinek megnyerhető cuvée-szett,
és a kultúránál (főleg, ha alibi-kultúra)
mindig cool-abb marad a kocsmatúra.
Nemhogy neked, itt még a jó bornak sem kell cégér:
minek kéne, ha úgyis a tablettást vedelik?
Milyen a magyar? Nem lát a csömörtől,
de vígan rohan csöbörből
a legszarabb vederig.
3
Öntudatos honpolgár
minden botrányt bojkottál.
Közízlés a körítés,
a jó magyar kolbászból
épül már a kerítés.
Öntudatos honpolgár
kezében a botkormány;
táltos-magyar pilóta:
minden szelet bojkottál.
Öntudatos honpolgár
azt hiszi, hogy ébren van,
pedig régen horkol már.
4
Látod, ezt vívjuk, ezt a tusát:
egy ország központosított eufemizmusát.
Hogyha elmész a színházba sok pénzzel,
semmi ízléstelenséget ne nézz el.
Nemzet mondja: nagy siker.
Kárikittyom, édes hazám, itt minden tejjel-mézzel!
Énekelj elvtárs!
Nem elvárás persze,
csak hát tudod, nem hátrány:
Nemsokára érkezik az ellátmány.
Nem elvárás persze, csak hát tudod,
nehéz lesz az elválás.
Apa-fia kapcsolat ez:
mi büszkék, és te hálás.
Csinos kis orcád van:
szívesen látunk bárhol az országban.
5
Unod a mondókát?
Pedig meg fogod tanulni, még ha nem is gondolnád.
Mit tehetsz egy olyan helyen, ahol a színházak is stadionok lettek?
Hass, alkoss, gyarapíts
az utolsó erődig;
s a haza fényre derül --
vagy árnyékra vetődik.

Oszd meg, és uralkodj…magadon!

Az RTL klub ismét elérte célját! Forrnak az indulatok, aktivizálódik a „nép”, és ez emeli a nézettséget, szélesedik a reklámozók célközönsége, tehát több pénzt lehet kérni tőlük, jön a profit. A többi mellékes…

Ép eszű ember nyilván nem gondolja komolyan, hogy a tehetségkutató műsorok a tehetségkutatásról szólnak. Természetesen olykor fel-felbukkan egy Rúzsa Magdi vagy Kocsis Tibor, de a „többi néma csend”.

Krasznai Tündével a csatorna ismét nagyot domborított. Kellenek a megosztó személyiségek, akikről lehet áradozni vagy szörnyülködni, a lényeg, hogy telefonáljon, sms-ezzen a néző.

A Nemzeti Gyermekmentő Szolgálat parlamenti karácsonyi ünnepségén a szervezők nemkívánatos személynek nyilvánították a pornós múltú énekesnőt.

Elsőre azt gondoltam, az RTL klub tényleg elvetette a sulykot, amikor úgy döntött, hogy a karácsonyt ünneplő gyerekek előtt szerepelteti a sok ellenérzést, vitát gerjesztő Krasznai Tündét. Úgy vélem ugyanis, ha valóban az a szándék vezette a csatornát, hogy életre szóló élményt adjon a gyermekeknek, akkor számolnia kellett volna sokak várható felháborodásával, és jobban meggondolni, kit léptetnek fel. De vagy annyira ostobák, hogy erre nem gondoltak, vagy – és inkább erről lehet szó -, a tv-társaság teszi, amire szerveződött: a nézettség növelésére, bármi áron.

Arról nem írok, részletesen, milyen érvek szólnak az ellenzők táborából és miként replikáznak az ellenlábasok.  

Ennél – vagy ezzel együtt – sokkal aggasztóbb arra gondolni, hogy a mélységesen felháborodók arról mintha megfeledkeznének, hogy a magyar parlamentben nyíltan és következmények nélkül lehet fröcsögni: zsidózni, holokausztot tagadni, náci eszméket hirdetni, cigányozni és képviselőnőknek alpári módon beszólni. Lehet két szavazás közben otthon asszonyt verni, okiratot hamisítani „álamelnöki aláírással” plagizálni. Lehet következmények nélkül erkölcstelennek lenni, sőt bűnt elkövetni. A mentelmi jog ápol s eltakar. De nem lehet molinót kilógatni és monoklit festeni, mert az bizony porig rombolja a Ház tekintélyét…ha egyáltalán van még olyanja…

De ez már egy másik műsor. Közszolgálati. És ugyancsak megosztó. 

Óvakodjunk a zsebtolvajoktól!

A karácsonyi zsúfoltság a zsebesek ideje. Vállon lötyögő szütyők, zsebből kikandikáló tárcák, csábítóan dudorodó hátizsákok, szóval csak óvatosan…

No de mit lehetett eddig tenni magánnyugdíjpénztárral, a földekkel és trafikokkal, EU-s pályázati pénzekkel? Ezeket is zsebtolvajok nyúlták le? Dehogy! Az óvó „állam” gondozásba vette, s mint jó gazda, ki is osztotta hűbéreseinek. Így év végén azt hitték sokan, hogy már nem maradt semmi. Ó, ennél szemfülesebbek „ott fent”.

Körbenézve az eddigre lepusztított magyar ugaron rábukkantak a tankönyvkiadókra. Az elmúlt közel négy évben nem volt semmi érdemleges kritika ezzel az intézménnyel szemben. Jól működött a közel 50 kiadó, évről évre jelentek meg az új könyvek, amik sok éves szakmai előkészítő munkában formálódtak, és mára igen széles választékot nyújtottak az iskoláknak, a pedagógusoknak és a diákoknak.

Az államosítás lendülete azonban ide is elért. A tervek szerint két könyvből választhat majd a tanár, de azokat is szigorú ítészek vizslatják majd, nyilvánvalóan nemzeti szempontból.

Az államtitkár szerint ezzel elérhető lesz, hogy mindenki ugyanolyan színvonalú oktatást kapjon. Nem is érdemes vitatkozni ezzel a szakmailag tarthatatlan, ostoba állásponttal. Ráadásul keserűen hozzátehetjük: színvonalas agymosásra viszont igen alkalmas lesz ez a rendszer. Volt már ilyen a magyar történelemben.

A törvényjavaslatot múlt vasárnap nyújtották be, és a kormány szavazógépe (a parlament) erőlködés nélkül át is vitte. Sietni kellett ugyanis. Közeleg 2014. április 6-a. Be kell betonozni ezt is. Gránitszilárdsággal.

Sokan azt hitték, most már tényleg nincs semmi a zsebekben, sóhajtva bóklászhatunk a kirakatok előtt.

De nem így van ez! Ma esti hír: kormányhatározat született arról, hogy az állam eladja a Takarékbankot! Tetszik tudni azt, amit azért vett meg, hogy óvja a kisbefektetők pénzét! Na így óvja, hogy eladja. Sietve, mert már kevés az idő. Kinek is? Vajon kinek? Pályázni kell a vevőknek, és természetesen a miniszter vagy a kormány, szóval „ők” fognak dönteni arról, melyik hűbéresüknek is adják oda. Nem lacafacáztak ezzel se. December 20-ig létrehozzák az illetékes bizottságot, akik lebonyolítják az egészet, a határidő pedig 2014. március 30.

Az úrnak a hat napi munka után egy nap kellett a pihenésre. „Ezeknek” kell egy hét – persze, mert nem istenek, bár úgy tűnik, mindenhatók  - aztán a választás napján, április 6-án mosolyogva parolázhatnak: „Oh yeah”

Szegény, ártatlan miszisz smittpál

„A személyemet ért folyamatos támadások és vádak alól tisztázni fogom magam…” jelentette ki Tolnai Jánosné, az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség (OKTVF) főigazgatója, és a posztja alóli felmentését kérte.

A média a hírt ugyan címlapon hozta, de utána csend.

Úgy tűnik, egyre immunisabbak vagyunk. Schmitt Pál plagizálása még óriási vihart kavart, de ma már csak egy pillanatra kapjuk fel a fejünket, ha ahhoz hasonlót hallunk. Legyintünk, mondván: minden szentnek… és persze nem gondoljuk, hogy a milliós év végi jutalmakat „odafönt” a szentek kapják, a felesleges beruházásokra elszórt milliárdok ugyanúgy csak percnyi felháborodást váltanak ki, mint a tanulmányutaknak álcázott hűségjutalmakról szóló hírek.

 A kommunikáció évszázadát éljük, de sajnos ez az értéksemleges kifejezés egyre gyakrabban kerül olyan „környezetbe”, ahol a manipulálás, csúsztatás, karaktergyilkosság és hasonló szavak sűrűsödnek.

Tolnainé esetét persze sokkal egyszerűbben lehetne kezelni, mint a köztársasági elnök kálváriáját. Ott jó ideig vitatkozhattak az egyetem felelősségéről, az opponensek kritizálható tevékenységéről, régi és új jogszabályok közötti ellentmondásokról, a politikai érdekek ütközéséről. A lényegen ez ugyan nem változtatott, hiszen az teljesen egyértelmű volt, hogy Schmitt Pál csalt, plagizált, és ezt semmilyen indokkal, körülménnyel nem lehet menteni! Volt viszont lehetőség az időhúzásra, így a botrány hullámai egy idő után lecsendesedtek.

A mostani eset egyszerűbb. Az „aljas módon megvádolt” főigazgató asszonynak csak egy mozdulatot kéne tennie: kivenni a fiókjából a diplomáját és megmutatni. Az eredetit. Pont.

Hogy miért nem teszi, és miért csak ígérgeti? Annak idején az elnök úr azt hangoztatta, hogy majd ő megmutatja, és ír egy valódi disszertációt. Na de ki emlékszik már erre?

Tolnainé is ígérget – és majd azt is elfelejtjük – remélheti. A rendszerszintű probléma azonban itt marad a a nyakunkon.

Idézzük magunk elé a Tanú című filmet! Pelikán József gátőrt az elvtársak „kiemelték” (szocializmus-kori szakzsargon), így lett belőle igazgató először az uszodában, majd az angol – bocsánat: vidámparkban. Mindenhol megbukott, de hiába mentegetőzött, hogy ideológiailag nem eléggé képzett, mégis megtették a „narancsipari kutatóintézet” vezetőjének.

A későbbi évtizedek munkás-paraszt származású káderei is a feltételezett tehetségük, de sokkal inkább remélt, elvárt politikai megbízhatóságuk alapján kerültek felelős posztokra. Az akkori propaganda pedig büszkén harsogta, hogy lám, mire képes az „egyszerű munkásember”, no és a szocialista rendszer, ugye? Bárki előtt nyitva áll a felemelkedés útja. Irodagép műszerészből pártfőtitkár, földművesből az Elnöki Tanács elnöke, és így tovább…

A rendszerváltás körül-után felbukkantak a hivatásos – és egyre képzettebb – politikusok és más szakemberek, de a zsigeri mechanizmusok megmaradtak: a jó elvtárs helyett a jó kolléga, a szomszéd, a rokon (emlékezzünk a torgyáni „légügyi dinasztiára”), a kollégiumi szobatárs reménykedhetett karrierben.

De nem is ez a legnagyobb baj, hiszen a személyes kapcsolat, mint „tőke” minden társadalomban elfogadott, és ez önmagában nem feltétlen aggályos. Sokkal inkább az, hogy ez még mindig erősebb motívum, mint a szakértelem. A Schmitt-ügyig azért többé-kevésbé remélhettük, hogy egy adott pozíció betöltéséhez a szaktudás is nyom valamit a latba. De arra kevesebben gondoltak, hogy „ezek ott fent” a legelemibb erkölcsi normákat se tartják be. Szemérmetlenül csalnak. Közokiratot hamisítanak.

Tolnai Jánosné gyorsan védelmébe vette főnökét és kollégáit, pedig ők talán nem is hibáztak olyan nagyot. A főigazgatói szék elfoglalásához nyilván kellett valamilyen diploma, talán láttak is egy másolatot az önéletrajzhoz csatolva. (Igaz, Deutsch felsőfokú végzettség nélkül is bitorolhatta a bársonyszéket, de akkor még ügyeltek legalább a látszatra, és kinevezett miniszterként ténykedett a diplomaszerzéséig.) Ugyan, ki kételkedett volna a Tolnainé önéletrajzához mellékelt okirat valódiságában? Csak nem képzelünk ilyet az ország egyik magas beosztású emberéről? (Persze ki feltételezte, hogy a tisztességes versenyzésre felesküdött olimpikon csal?) Hogy a mérleg nyelve egyensúlyban legyen, gyorsan hozzáteszem: Gyurcsány dolgozata is „elkeveredett”, így – bár minden bizonyíték arról szól, hogy valamikor létezett a vitatott mű -, olvasni már senki nem tudja.

Csend van tehát, a kormányzati körök hárítanak, az ellenzék kicsit morog. Talán aggódás van? Másoknak is lehet „vaj a diplomája füle mögött”?  Esetleg attól tartanak, nem lenne elég vak komondor, akire rá lehetne fogni a bajt?

Közben a háttérben pereg a film, Pelikán József gátőr értetlenkedve mormolja az új leckét: „Az a gyanús, ami nem gyanús. Az atyaúristen, az se érti.”

A nemzetközi helyzet pedig fokozódik…