Óvakodjunk a zsebtolvajoktól!

A karácsonyi zsúfoltság a zsebesek ideje. Vállon lötyögő szütyők, zsebből kikandikáló tárcák, csábítóan dudorodó hátizsákok, szóval csak óvatosan…

No de mit lehetett eddig tenni magánnyugdíjpénztárral, a földekkel és trafikokkal, EU-s pályázati pénzekkel? Ezeket is zsebtolvajok nyúlták le? Dehogy! Az óvó „állam” gondozásba vette, s mint jó gazda, ki is osztotta hűbéreseinek. Így év végén azt hitték sokan, hogy már nem maradt semmi. Ó, ennél szemfülesebbek „ott fent”.

Körbenézve az eddigre lepusztított magyar ugaron rábukkantak a tankönyvkiadókra. Az elmúlt közel négy évben nem volt semmi érdemleges kritika ezzel az intézménnyel szemben. Jól működött a közel 50 kiadó, évről évre jelentek meg az új könyvek, amik sok éves szakmai előkészítő munkában formálódtak, és mára igen széles választékot nyújtottak az iskoláknak, a pedagógusoknak és a diákoknak.

Az államosítás lendülete azonban ide is elért. A tervek szerint két könyvből választhat majd a tanár, de azokat is szigorú ítészek vizslatják majd, nyilvánvalóan nemzeti szempontból.

Az államtitkár szerint ezzel elérhető lesz, hogy mindenki ugyanolyan színvonalú oktatást kapjon. Nem is érdemes vitatkozni ezzel a szakmailag tarthatatlan, ostoba állásponttal. Ráadásul keserűen hozzátehetjük: színvonalas agymosásra viszont igen alkalmas lesz ez a rendszer. Volt már ilyen a magyar történelemben.

A törvényjavaslatot múlt vasárnap nyújtották be, és a kormány szavazógépe (a parlament) erőlködés nélkül át is vitte. Sietni kellett ugyanis. Közeleg 2014. április 6-a. Be kell betonozni ezt is. Gránitszilárdsággal.

Sokan azt hitték, most már tényleg nincs semmi a zsebekben, sóhajtva bóklászhatunk a kirakatok előtt.

De nem így van ez! Ma esti hír: kormányhatározat született arról, hogy az állam eladja a Takarékbankot! Tetszik tudni azt, amit azért vett meg, hogy óvja a kisbefektetők pénzét! Na így óvja, hogy eladja. Sietve, mert már kevés az idő. Kinek is? Vajon kinek? Pályázni kell a vevőknek, és természetesen a miniszter vagy a kormány, szóval „ők” fognak dönteni arról, melyik hűbéresüknek is adják oda. Nem lacafacáztak ezzel se. December 20-ig létrehozzák az illetékes bizottságot, akik lebonyolítják az egészet, a határidő pedig 2014. március 30.

Az úrnak a hat napi munka után egy nap kellett a pihenésre. „Ezeknek” kell egy hét – persze, mert nem istenek, bár úgy tűnik, mindenhatók  - aztán a választás napján, április 6-án mosolyogva parolázhatnak: „Oh yeah”

Szegény, ártatlan miszisz smittpál

„A személyemet ért folyamatos támadások és vádak alól tisztázni fogom magam…” jelentette ki Tolnai Jánosné, az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség (OKTVF) főigazgatója, és a posztja alóli felmentését kérte.

A média a hírt ugyan címlapon hozta, de utána csend.

Úgy tűnik, egyre immunisabbak vagyunk. Schmitt Pál plagizálása még óriási vihart kavart, de ma már csak egy pillanatra kapjuk fel a fejünket, ha ahhoz hasonlót hallunk. Legyintünk, mondván: minden szentnek… és persze nem gondoljuk, hogy a milliós év végi jutalmakat „odafönt” a szentek kapják, a felesleges beruházásokra elszórt milliárdok ugyanúgy csak percnyi felháborodást váltanak ki, mint a tanulmányutaknak álcázott hűségjutalmakról szóló hírek.

 A kommunikáció évszázadát éljük, de sajnos ez az értéksemleges kifejezés egyre gyakrabban kerül olyan „környezetbe”, ahol a manipulálás, csúsztatás, karaktergyilkosság és hasonló szavak sűrűsödnek.

Tolnainé esetét persze sokkal egyszerűbben lehetne kezelni, mint a köztársasági elnök kálváriáját. Ott jó ideig vitatkozhattak az egyetem felelősségéről, az opponensek kritizálható tevékenységéről, régi és új jogszabályok közötti ellentmondásokról, a politikai érdekek ütközéséről. A lényegen ez ugyan nem változtatott, hiszen az teljesen egyértelmű volt, hogy Schmitt Pál csalt, plagizált, és ezt semmilyen indokkal, körülménnyel nem lehet menteni! Volt viszont lehetőség az időhúzásra, így a botrány hullámai egy idő után lecsendesedtek.

A mostani eset egyszerűbb. Az „aljas módon megvádolt” főigazgató asszonynak csak egy mozdulatot kéne tennie: kivenni a fiókjából a diplomáját és megmutatni. Az eredetit. Pont.

Hogy miért nem teszi, és miért csak ígérgeti? Annak idején az elnök úr azt hangoztatta, hogy majd ő megmutatja, és ír egy valódi disszertációt. Na de ki emlékszik már erre?

Tolnainé is ígérget – és majd azt is elfelejtjük – remélheti. A rendszerszintű probléma azonban itt marad a a nyakunkon.

Idézzük magunk elé a Tanú című filmet! Pelikán József gátőrt az elvtársak „kiemelték” (szocializmus-kori szakzsargon), így lett belőle igazgató először az uszodában, majd az angol – bocsánat: vidámparkban. Mindenhol megbukott, de hiába mentegetőzött, hogy ideológiailag nem eléggé képzett, mégis megtették a „narancsipari kutatóintézet” vezetőjének.

A későbbi évtizedek munkás-paraszt származású káderei is a feltételezett tehetségük, de sokkal inkább remélt, elvárt politikai megbízhatóságuk alapján kerültek felelős posztokra. Az akkori propaganda pedig büszkén harsogta, hogy lám, mire képes az „egyszerű munkásember”, no és a szocialista rendszer, ugye? Bárki előtt nyitva áll a felemelkedés útja. Irodagép műszerészből pártfőtitkár, földművesből az Elnöki Tanács elnöke, és így tovább…

A rendszerváltás körül-után felbukkantak a hivatásos – és egyre képzettebb – politikusok és más szakemberek, de a zsigeri mechanizmusok megmaradtak: a jó elvtárs helyett a jó kolléga, a szomszéd, a rokon (emlékezzünk a torgyáni „légügyi dinasztiára”), a kollégiumi szobatárs reménykedhetett karrierben.

De nem is ez a legnagyobb baj, hiszen a személyes kapcsolat, mint „tőke” minden társadalomban elfogadott, és ez önmagában nem feltétlen aggályos. Sokkal inkább az, hogy ez még mindig erősebb motívum, mint a szakértelem. A Schmitt-ügyig azért többé-kevésbé remélhettük, hogy egy adott pozíció betöltéséhez a szaktudás is nyom valamit a latba. De arra kevesebben gondoltak, hogy „ezek ott fent” a legelemibb erkölcsi normákat se tartják be. Szemérmetlenül csalnak. Közokiratot hamisítanak.

Tolnai Jánosné gyorsan védelmébe vette főnökét és kollégáit, pedig ők talán nem is hibáztak olyan nagyot. A főigazgatói szék elfoglalásához nyilván kellett valamilyen diploma, talán láttak is egy másolatot az önéletrajzhoz csatolva. (Igaz, Deutsch felsőfokú végzettség nélkül is bitorolhatta a bársonyszéket, de akkor még ügyeltek legalább a látszatra, és kinevezett miniszterként ténykedett a diplomaszerzéséig.) Ugyan, ki kételkedett volna a Tolnainé önéletrajzához mellékelt okirat valódiságában? Csak nem képzelünk ilyet az ország egyik magas beosztású emberéről? (Persze ki feltételezte, hogy a tisztességes versenyzésre felesküdött olimpikon csal?) Hogy a mérleg nyelve egyensúlyban legyen, gyorsan hozzáteszem: Gyurcsány dolgozata is „elkeveredett”, így – bár minden bizonyíték arról szól, hogy valamikor létezett a vitatott mű -, olvasni már senki nem tudja.

Csend van tehát, a kormányzati körök hárítanak, az ellenzék kicsit morog. Talán aggódás van? Másoknak is lehet „vaj a diplomája füle mögött”?  Esetleg attól tartanak, nem lenne elég vak komondor, akire rá lehetne fogni a bajt?

Közben a háttérben pereg a film, Pelikán József gátőr értetlenkedve mormolja az új leckét: „Az a gyanús, ami nem gyanús. Az atyaúristen, az se érti.”

A nemzetközi helyzet pedig fokozódik…

A párttal a néppel…

Gondolom, ezt nagyon sokan kapásból folytatják:

…egy az utunk, a jelszavunk munka és béke!

A két utóbbi szó ma is érvényes: a munka-alapú társadalom és a béke. Harcos menettel. Ezt harsogták anno a villanypóznákra szerelt hangszórókból is. Békeharc. A leckét megtanulták mai „vezéreink”, hisz újfent harcra hívnak.

És imigyen vonulva, ügetve, vágtázva, olykor hátrafelé nyilazva odaérünk a nemzeti barackfa alá.

Fújjuk ki magunkat és énekeljük el az Összetartozás Dalát.

Egyszerűen, kedvesen (báj-báj), vagy csillogó szemmel, lázasan (?).

Nem szaladok bele abba az utcába, hogy minősítsem a közvéleményt jelentősen megosztó szerzeményeket, mert vannak erre hozzám képest sokkal nagyobb tudással bíró szakemberek, másrészt az idő vasfoga vagy elszáll felettük (mint a nikkel szamovár), vagy beleharap, és a helyére teszi ezeket. Képzavarokkal együtt. De az se először esik meg történelemben, hogy világra szóló siker lesz akár a legbugyutább dologból is (ld. Gangnam style).

Üdvözöljük tehát, hogy lelkesen éneklik a barackfa dalát. Még az is előfordulhat, hogy bájalekszi” utat jár be. Ne foglalkozzunk a dallam építkezésével, vagy az olyan szöveggel, hogy „kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek…”

(Amikor megkérdezték Cipőt, honnan jött és mire utal a „Repül a bálna”, az volt a válasz, hogy semmit nem jelent, csak jópofán hangzik. Aztán a közönség „értelmezte”. Elég volt hozzáénekelni, hogy „Mindenki álljon vigyázzba”, és ”Ez a parancs, érik a narancs”!)

Tegyük félre azt is, hogy az Összetartozás Dala kapcsán fellángolt a vita: ki- kinek az ötletét lopta el, ki a szerző valójában, és mennyibe került ez az adófizetőknek.

Összpontosítsunk a feladatra:

A Közigazgatási és Igazgatási Minisztérium levelet küldött az iskoláknak.

„Minden korosztály képviselőjét bátorítjuk arra, hogy június 4-én 18 órakor énekelje velünk az Összetartozás Dalát Kárpát-medence népei közös történelmének, kultúrájának, hagyományainak és jövőjének, vagyis összetartozásának kifejezésére.”

Na, akkor megnyugodtam! Mert én is emlékszem még az „összetartás-rendezvényekre”: a honvédelmi napoktól a seregszemléken át a május elsejei kötelező felvonulásokig.  Amikor központilag meghatározták, mit írjunk a transzparensekre, hogyan lóbáljuk a zászlót a tribün előtt, és persze sugározzunk az örömtől!

Most nem kell vonulni…még…

A minisztérium leveléből megtudhatjuk, hogy a program kötetlen, így bárhol lehet énekelni, otthon, baráti körben, iskolában. Meg a barackfa alatt…

Ahol majd fölülről vezérelt „talpaink egymásra lépnek”.

Mert „Ez a parancs, érik a narancs!”

Szótisztítást vállalok! Vakkomondor jeligére

„Magyarországon analfabéta nincs! Összeírva!”

Hofi „poénja” úgy tűnik, ma is csattan…

Ugyanis hamarosan eltűnik a családon belüli erőszak!

A büntetőtörvénykönyv új tervezete ehelyett a párkapcsolati, kapcsolati, hozzátartozói, stb. fogalmakat kívánja bevezetni! Azért ezeket, mert – az ötletadó kereszténydemokrata képviselők érvelése szerint – a család magasztos intézményét és nevét ne hozzuk összefüggésbe olyan csúnya dolgokkal, mint a bántalmazás, a kényszerítés, a megalázás és a többi gyalázat. (Arra most nem térek ki, hogy a tavaly elfogadott Polgári törvénykönyv a család fogalmát is megkurtította, a normatív értelmezés leszűkítette a tartalmát.)

A törvényjavaslatból mindemellett kimaradt a lelki bántalmazás is. Nyilván azért, mert olyan nincs. Illetve ha van, akkor azt is megszüntetik. Egy tollvonással. Kétharmaddal. Milyen egyszerű.

Valóban, lássunk neki mi is a gyomlálásnak.A „családi kupaktanács” szókapcsolat helyénvaló? Szerintem van egy kis pejoratív íze, de alapvetően inkább aranyos, szemléletes. Maradjon! De a „családi konfliktus” már gyanús: egy igazi, szeretetteljes családban olyan nem lehet! Párkapcsolatban bizonyára igen, és a hozzátartozóiban is (különben be kéne tiltani az anyósvicceket).

Ezen az úton haladva aztán egyre több kétely sorakozik: sok-sok szép szavunkat szennyezik rút bővítmények: fiatalkori bűnözés, sőt női bűnözés, nem is beszélve a nemi erkölcs elleni erőszakról! Kiradírozni!

Cigánybűnözés? Gondolom, az maradhat. (Taps jobb/ik-ról)

Pénzhamisítás? Ó, ezzel nincs gond, mert bár a pénznek nincs szaga, de azért ronda egy jószág, nem kell félteni attól, hogy a hamisítás szó befeketíti.

A „sportrendezvény látogatástól eltiltás” viszont kissé szélesnek látszik, de jóindulattal közelítek a jogalkotó szándékához: Egyfelől azt feltételezem, hogy az előrelátás és a következetesség vezérelte, mert a „sportszerűtlen nézői magatartás” (na ezt azért nevezzük nevén: zsidózás, románozás, huhogás, és a mára gyermekdallá szelídült bíróanyázás) jobbára egy sportághoz kapcsolódik, de biztos, ami biztos, hátha másutt is lesz. Másrészt minek is sároznánk tovább azt a gyönyörű, tiszta szót, hogy labdarúgás! Nehogy hiába épüljenek új szentélyei!

Megtorpanok, mert félő, hogy ezzel a tempóval gyorsan eljutok az Orwell-i „újbeszél”-hez…

Vagy ami legalább ennyire rossz: átesem a ló túloldalán botorkáló vak komondoron.

A tökkkéletes pasi – avagy a hiúság vására

    Nyüzsgő forgatag, egy képzeletbeli vásár… a hiúság vására?

Valahonnan idelendíti a szél a kikiáltó harsány szavait:

- Ide, ide emberek, itt látható a tökkkéletes, a nagggyszerű, a az ellenállhatatttlan, az errrőtől duzzadó…az asszonyok álllma, a férrrrfi!!

    Aha! A tökkéletes, persze.

    Milyen lehet az?

    Legalább egy fokkal szebb az ördögnél. Ugyan, legyen kicsit több: a megtestesült Adonisz! Széles váll. Kockahas. Keskeny csípő, kis fenék, izmos comb – na igen, a termékenységi faktorok. Erő. Biztonság, és persze a „belső értékek”…

A lista elején az intelligencia, humor, figyelmesség… Ki-ki folytassa a magáét… Lehet álmodozni; van akinek sikerül, és vannak – szép számmal –, akik ördögöt fognak ki, vagy tyúkeszű Adoniszt, mások pókhasú kis kopaszt 140-es IQ-val… végtelen variációk…

    A kikiáltó még erőlködik: Itt látható a tökkkéletes…

    De ekkor egy érdekes plakátra leszek figyelmes: Pasipanoptikum…  A belépő ingyenes* (a csillagot az ismertető végén feloldjuk!), nosza, menjünk beljebb! 

    Az „előcsarnokban” a receptből megtudhatjuk, hogyan jött létre ez a „kiállítás”:

    Végy egy szingli nőt, adj rá pecsétes pólót, farmert. Kócold össze a haját, rázd meg kicsit, hogy mozgása csetlő-botló legyen – a fizikai térben és az emberi viszonyokban egyaránt sután tébláboljon -, ültesd fel egy biciklire, amivel bekarikázhat reggelente egy irodába, hogy olasz hivatalos leveleket fogalmazzon. S miközben egy összetett mondat felett kínlódik, behunyja a szemét, és meglódul a fantáziája: Claudiára gondol, legjobb barátnőjére, aki vele ellentétben mindig olyan, mint akit skatulyából húztak volna ki, mindig tudja, mi a helyes, és azt is, hogy kell bánni a pasikkal. Valahogy így:

    „Igen, igen, folytasd, ne hagyd abba, igeeeen… „                                                          

    Aztán a gyönyör után pár perccel kijózanodva ezt mondja magában: „A srác 8-ast kapott tőlem a bizonyítványába. (…) Szóval volt már jobb, de rosszabb pasim is ennél a kölyöknél. Ez végül is még kedves is volt. Mielőtt becsuktam utána az ajtót – alapszabály, hogy alkalmi pasi ne maradjon éjszakára -, csókot lehelt a szám csücskére, és annyit mondott:                                                                                                                      

- Holnap felhívlak, Baby.                                                                                              

-        - Majd ha piros hó esik – gondoltam én. A „baby” miatt lecsúszott a teljesítménye 7-re. Még jó, hogy nem maradt reggelig. Az átbulizott éjszaka utáni lehelete nem kedvezett volna a bizonyítványának.”                                                                                           

Nos a talpraesett Claudia kirángatja szingli Sári barátnőjét (a „csúcsfazont” – ahogy ő nevezi olykor) a szürke hétköznapokból, és elviszi magával Londonba.

Madame Toussaud panoptikumában sétálva Sári egyszer csak kajánul ezt kérdezi Claudiától:

   „ - Claudia, szerinted ez a Madame férfifaló volt?

-Tessék? – csuklottam egyet – Összekevered Madame Pompadour-val?

   - Hát, hogy annyi itt a pasi… Pasi-Panoptikum – és elkezd röhögni, kacag, mint egy kislány, és veregeti közben a hátam…”

    Az ötlet tehát megszületett. Csokorba szedni a pasi típusokat. És ehhez Claudia még egy sajátos játékot is kieszelt: összehívnak pár barátnőt, és egy kitalált liturgia alapján ki-ki elővezetheti a maga történetét.

    A szeánszok Sári meséjével kezdődnek, aki a „Hitvány”- ról rajzolja meg döbbenetes képét. A következő alkalommal Marina, az olasz-magyar lány vallja meg, milyen is volt Massimo, a „Maximalista”. Aztán sorra kerül a „Linkóci”, a „Szupervonzó”… és a többiek, a legvégén „Miszterbínnel” és persze van még ráadás is.

    Az egy éven át zajló, hol felkavaró, máskor izgalmas, vagy éppen humoros történeteket hallgatva szembesülhetünk azzal, hogyan is látják a vásári forgatagban felbukkanó pasikat a nők. Persze még ennél is többről van szó: a lányok nem csupán a férfiakról, hanem egymásról is elmondják a véleményüket. Néhol szinte szociológiai oknyomozás folyik, máskor pszichológiai látleletet kapunk, vagy éppen cserfesen évődnek egymással, kacagnak, röppen a szóvicc, friss humor szövi át a párbeszédeket. S hogy a sok kis eleven puzzle-ból valóban egy teljes kép formálódjék, a szertartás részeként főznek is, és ezeknek a finomságoknak a receptjét végül magunk is megtaláljuk.

Ezt a panoptikumot és receptgyűjteményt mint izgalmas olvasmányt ajánljuk azoknak, akik kíváncsiak arra, hogyan látja a pasikat és egymást 12 nő, és végül mit főznek ki maguk és az olvasó számára.

    Mit kell ehhez tenni?

    Nos, itt a * feloldása: Király-Acampora Anikó Pasipanoptikum című könyvéről van szó, ami megrendelhető e-book formátumban itt:

http://konyvaruhaz.info/hu_HU/pasipanoptikum

Vagy a kiadónál: I. A. T. Kiadó. Budapest.

Ha az orvos másképpen nem rendeli …

Tavaszi szöszök

Műköröm és előítélet

Hirtelen jött a meleg. Front. Érzékenység. Buszmegálló. Mindenki a napba néz. Szemüveg.

Pár lépésre tőlem megszólal egy férfi: Segítsenek!

Egy testes fiatalasszony, berogyott térddel, a párja próbálja tartani. Néz kétségbeesetten, jöjjön már valaki.

Odalépek. Az asszony hóna alá nyúlok. Emelném. Nehéz. Egyre nehezebb. Nem bírom egyedül. Körbenézek.

Napba nézők. Sütkéreznek. Busz jön. Sietnek. Felszállnak. Koszos ablakokon kifelé bámulnak. Visszanéznek. Eltűnnek.

Maradok egyedül. Tehetetlenség. Nehéz. Erő. Húz. Összecsuklik. Elájult, gondolom. Eldől, tartom, ne zuhanjon.

Villan bennem: hogy tanultam?

Mire tenném, mögém lép „Ő”, s határozott hangon szól: A lábát! Emelje!

Igen, ez a szó kellett! Tartom a lábát.

Az „Ő” szavai újra: Hívom a mentőt!

Hátrapillantok: akkor csak ennyi tűnik fel: hosszú műkörmök, az ujj villámgyorsan siklik a gombokon, kicseng. Tőmondatokban beszél, pont, ahogy ilyenkor kell, a legfontosabbakat mondja.

Közben visszatér az élet.

Ne üljön még fel!- inti az eszmélőt.

Hideg víz kellene! - javasolja.

Ugrok, addig „Ő” marad, vigyáz.

Ma még nem ettem – motyogja az asszony, mikor egy pohár vízzel visszatérek.

A padhoz kísérjük. Leül.

„Ő” kérdezgeti, bátorítja. Elővesz egy almát, nyújtja a hálálkodó asszonynak: Fogadja ezt el, segít!

Most van időm jobban megnézni: Igen, francia köves műköröm, hosszú szempillák, hatalmas klipsz, fülhallgató, feszülő farmer, magassarkú cipő – tán 16 éves, „plázacica-kinézet”… S mégis „Ő” az egyedüli, aki segített!  

Ennyit az előítéletekről…

És még valami: „üzenet” a sebesen buszra szállóknak, a sietőknek, a részvétleneknek, a közönyöseknek, de legfőképp igen, az előítéleteseknek: a barna bőrön tán kevésbé látszik a sápadtság, de ez akkor se fog felmentést adni ott, akkor, amikor az utolsó pillanatot várjuk, amikor végérvényessé lesz a tudás az emberi méltóságról.

Tavaszi szél vizet áraszt

Parlament. Üres sorok. Üres ház. Ürességben kongó szavak:

A vízvisszasajtolás költségéből az államnak is kell vállalnia.

A vízkészlet-járulékot befolyásoló szorzók kérdése is fontos.

A 20-25 kilowattos szivattyúk vízre fordított költsége magas.

A felszín alatti víztestek valós állapotának vizsgálata megfelelő.

A vízlesajtoló kút 100-150 millió, ezt kellene az államnak támogatni.

A rétegnyomás felől nyugodtak lehetünk.

A homok jobban összezár, mint a mészkő.

Végül: Ha melegszik a víz, éppen féljünk, és ne nyugodjunk, továbbá ne a politikus akarja megmondani, mi a jó!

Na, ez az én problémám is! A parlamentben, miért egy politikusnak kell megmondania, mi is a jó, ilyen szakmai mélységekben? Vízmélységekben is? De ha ő meg is mondja, mert esetleg civilben „vízmérnök”, mit tehet a többi képviselő? Semmit. Ott sincs.

Nem volna elég két képviselő?

 - Anyád!

- A Tied!

A szakemberek meg végezzék nyugodtan a dolgukat! Bennük bízom. Ha már a felszín alatti víztestek állapotával kapcsolatban nyugodtak lehetünk!

Elszólások

Néhány szösszenet televíziós műsorokból, erősen szubjektív – dőlt betűs - kommentárjaimmal.

A forrásmegjelölés némely esetben nem igazán pontos, de végül nem szakdolgozatnak készült.

„Elképzelhetetlen, hogy fennakadás nélkül vezetik be 2013 őszén a tankönyvellátást” (Az országgyűlés plenáris ülése, 2013. február 25.).

 (Az jó, ha a tankönyvellátást bevezetik, akkor a csapból is könyv folyik majd, feltehetően.)

„Esti humorfertályóránk véget is ért!” (Az 50 perces Showder-klub, 2013. február)

 (A fertályóra, ami kb. 15 perc – belőletek annyi is sok!)

„Veszélyes lőporos hordó folyik az utcákon.” (Újságíróklub, 2012. dec.)

 (Kicsurgott a hárslevelű hordódonga, mert forronganak a diákok?)

„Az ország legnagyobb adventi koszorújára a utolsó gyertyalángot vasárnap teszik fel.” (Tények, 2012. dec. 18.)

 (A lángot bizony fel kell tenni, de nem árt, ha gyertyát is mellékelünk, úgy az igazi!   Ég a gyertya, ég…)

„A grúz is minden hájjal megkent róka.” (Híradó, 2013. február 23.)

 (A gríz meg nyilvánvalóan durvára őrölt búza. Vagy vaddisznó.)

A tűzoltóparancsnok beszámol: „Vizuálisan észleltük a feltételezett kárhely fölött intenzíven távozó égésterméket.” (RTL Klub Híradó, 2013. január)

 (Láttuk, hogy baromira füstöl a háztető.)

A rablót fogó pandúr nyilatkozik: „A feltételezett elkövető előttem haladt el. Késedelem nélkül azonnal szolgálatba helyeztem magam, de az továbbhaladt mintegy északkeleti irányba. Utána igyekeztem, az ismételt felszólításra se engedelmeskedett, ezért kényszerintézkedést foganatosítottam.” (Tények, 2013. február)

 
(Rohant a pali, mint egy eszelős, ráordítottam, hogy álljon meg, mert rendőr vagyok, de futott tovább az állomás irányába. Utána eredtem, kiabáltam neki, de hiába, csak rohant a szemétje. Akkor utolértem, felrúgtam, mint tehén a sajtárt, és ráálltam a hátára.)

Így kell ezt J

Csendes rettegés

Nem akarok tippeket adni a bulvárlapoknak, hisz készülnek már a szalagcímek az újabb pécsi brutális támadásról, de a rettegés szót nem akartam kikerülni…

Imádott szülővárosomban rettegni kell?

Az itt élő fiatalok felhőtlen vidámsága fölött újra ronda-komor felhők gyülekeznek? Egy 20 éves egyetemista lányt, aki éjjel egyedül hazafelé tartott, megtámadták, és brutálisan bántalmazták.

Az én lányom is egyetemista…

A borzalmas hírt követő első döbbenetem után próbálom józanul – ha lehet most józanul, …de csak így szabad – megfogalmazni a kérdéseimet:

Mit kezdjünk a kriminológia azon szép elméletével, miszerint a bűnelkövetéssel szembeni leghatékonyabb visszatartó erő az, ha a polgárok számára egyértelmű: törvénysértés nem marad felderítetlenül! Sok ország beszédes statisztikája eleddig azt igyekezett igazolni, hogy ott, ahol folyamatosan javul a felderítési arány, ott a bűncselekmények száma határozottan csökken. Magyarul: az emberek számára nyilvánvaló, hogy az erkölcsi és egyéb szabályok intelmein túl azért sem szabad, érdemes bűnt elkövetni, mert mindenképpen kiderül, és súlyos következményei lesznek.

Az elmúlt években az életellenes bűncselekmények felderítési aránya – a jelenkori rendőrségi tájékoztatók szerint – igen magas. És akkor ide kell emelni: Bándy Kata gyilkosát is néhány nap alatt elfogták. Hogy ez „példás gyorsaság” volt-e, most ne feszegessük.

Levonhatjuk azt a következtetést, hogy sajnos mindez mégsem elég! Ez nem elég! Ez sem elég!

Újabb kérdésként vegyük elő az ilyen tragédiák kapcsán újult erővel fellobbanó vitát az elrettentésről, a büntetési tételek megemeléséről, sőt a halálbüntetésről?

Magam azokkal a szakszerű érvekkel értek egyet, amik azt bizonyítják, hogy a történelem sosem igazolta a szigorítások „bűnmegelőző” hatását. Így ennek itt most nincs sok értelme.

Más. Mit kezdjünk azzal az általános elvvel, hogy a megelőzésre még nagyobb gondot kell fordítani? Mit lehet még téren tenni? Mi az, amit a potenciális áldozatok véderőként emelhetnek, és egyáltalán, miért erre kerül egyre nagyobb hangsúly, és miért nem a potenciális bűnelkövetők irányába? Persze, itt azonnal jön a következő érv: a bűn társadalmi gyökereit, okait az ellehetetlenült léthelyzetben, szegénységben, a mindenféle frusztráltságban kell keresni, és ezek megoldása sziszifuszi munkát jelent.

Közeledjünk akkor praktikusabb kérdések felé:

Mi a szerepük a térfigyelő kameráknak? Eddig úgy tűnik, csak utólag lehet azokat hasznosítani – ha egyáltalán értékelhetők a felvételek. Lehet, hogy naiv vagyok, de – az áruházak biztonsági őreire gondolok, s látom, ahogy a tucatnyi monitort figyelik árgus szemmel – úgy? -  azt képzeltem eddig, hogy valahol, a térfigyelők másik „végénél” ül valaki, aki esetleg láthatta volna jelen időben a támadást, és aki azonnal közbeléphetett volna.

A mostani tragédiát megelőző felvételen is látszik, hogy teljesen néptelen a környék, amikor feltűnik az áldozat alakja. De akkor eszerint nem tűnt fel senkinek. Bándy Katát is szinte hazáig „kísérte” a kamera. Az se szúrt szemet senkinek?

A kérdéseim ettől a ponttól javaslatokba is átfordulnak:

Fiúk, ti, akik olyan nagy vagányok vagytok odabent a buliban, miért nem kíséritek haza a lányokat?

Taxisok, ti, akik lesben álltok a Pestről befutó vonatok utasaira számítva, miért nem vagytok ott tucatszám a fiatalok rendezvényei közelében, esetleg kedvezményes tarifával akár?

Írtam, az én lányom is egyetemista… Mit mondjak most neki?

Ui: Bándy Kata gyilkosát első fokon életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a bíróság.

Vehettünk volna egy nagy levegőt…

Eddig tartott csak …

A rettegés városa lesz Pécs?